„Tollfosztóban voltam az este...”

Rendszerint legalább tízen ültünk a konyhában. Be kellett hozni a kamrából is a lomtalanításnál kiszuperált rozoga asztalt, mert a konyhaasztal csak hatszemélyes volt. Mindig megkérdeztem: „Most kinek fosztunk?” A mama előjoga volt eldönteni, melyik unokájának a stafírungjába varr majd ágyneműt a friss libatollból. Persze, szigorúan születésünk sorrendjéhez kötötte férjhezmenetelünk sorrendjét is. Először a legidősebb lány négy vánkosát és két pehelypaplanját kellett megtömni, csak utána jöhettek szóba a többiek.

Rémmesék

Nyaranta húsz libát nevelt, ezeket kétszer mellesztette. Amint a tollat szétterítettük az asztalon, pár maréknyival a fosztók ölbe vettek belőle és belekezdtek valamelyik nagyon szomorú népballada éneklésébe. A leggyakoribb tragikus történet a következő volt: lány és fiú, akik szeretik egymást, de nem lehetnek egymáséi. A szerelmi bánatnak mindig öngyilkosság vagy zárdába vonulás lett a vége, esetleg „megesett” a lány. Mondanom sem kell, a harmadik variáció izgatta leginkább a fantáziámat. Ha nem fűlt a fogam a munkához, nagyanyám széke mögé álltam, hosszú ősz haját szétbontottam, fésülgettem, majd újra kontyba tűztem. Nem zavarta őt ez sem a dalolásban, sem a munkában. Rendkívül bugyutának találtam ezeknek a balladáknak a szövegét. Ki olyan eszement teremtés, hogy egy férfi miatt apáca lesz? Meggyőztek, hogy ez elég gyakori volt annak idején.

„Vanya nagypapa húga is így lett kedvesnővér, pedig nagyon szép lány volt – bizonygatta keresztanyám. – Udvarolt neki egy legény, aki aztán mást vett feleségül. Marinka vasárnap a templomban meghallotta, hogy a pap hirdeti a házasodni szándékozókat, másnap otthon bejelentette, hogy zárdába vonul. Már csak Krisztus menyaszszonya akart lenni mindenáron. Sopronból legközelebb már Regina nővérként jött haza látogatóba.”

Megállt kezemben a fésű, meg kellett emésztenem a hallottakat. A többiek ezalatt egymásnak újságolták, kik házasodnak a faluban a közeljövőben. Rögtön utána azt tárgyalták, kik haltak meg mostanában, s közben én meghallottam az ablak alatt a fél ötös autóbuszt. Tudtam, jön haza anyu a munkából. Kiszaladtam elé az utcára, elújságoltam, hogy ma nekem is jut egy díszpárnára való a tollból, mama megígérte.

Boros tea

Amikor bementünk a konyhába, csak úgy állva belekanalazott a tűzhelyen árválkodó déli maradékba, és nem is futott haza átöltözni, kért egy kötényt, hogy rögtön nekilásson hársfateát főzni. Ott tébláboltam körülötte, elmeséltem, mi volt a suliban. Mama borért szalajtotta apát a pincébe, mert a teát azzal ízesítették. Amikor körülkínáltam az aprósüteményt, a szemben lakó Panni néni megcsipkedett, hogy biztosan nagyon ügyes menyecske leszek, ha így forgolódok a tálcával. Nagyanyám felolvastatott velem egy levelet, melyet aznap hozott a postás bonyhádi öccsétől. Számomra felfoghatatlan volt, hogy testvéreket államhatár válaszszon el egymástól.

Mit tudtam én akkor a kitelepítésről?!

1946 forró nyarán már nagyban folyt az aratás Szalay dédszüleim 70 holdján, amikor a kitelepítési bizottság tagjai betoppantak a fehér cédulával portájukra. A gazdaszszony a konyhában abban a pillanatban tálalta fel az ebédet, a tányérokban savanyú bableves gőzölgött. A hívatlan vendégek először a munkásokat szólították fel, hogy azonnal hagyják el gazdájuk házát, majd tudatták a családdal, nyomban szedelőzködjenek ők is, cókmókjukat egy 25 kg-os csomagba pakolják. Mit tehettek? Összekapkodták hirtelen a legszükségesebb holmit, s csak annyit kérdeztek, amikor az utcán várakozó teherautóra kiskorú gyermekeikkel együtt felparancsolták őket: „Hová visznek?” „Ahová az ilyen háborús bűnösök valók: Maďari za Dunaj!” Komáromba, a Duna partjára szállították őket.

Szalayék két felnőtt gyermeke tehetetlenül nézte, amint a csendőrök lepecsételik a szülői ház valamennyi ajtaját, hogy oda be már senki ne mehessen. Ők azért nem kerültek a kitelepítettek listájára, mert családosok voltak, vagyonuk nem volt, s egyébként is már külön háztartásban éltek.

A nagy sietségben viszont nyitva maradtak a ház ablakai, igaz, mindegyiken rács volt. A két testvér összenézett. Mire besötétedett, kitervelték, hogyan mentik ki legalább részben szüleik vagyonát. Kitalálták, hogy Lajos alig hatéves kislányát bedugják az ablakon a rácsok között. „Nagyon féltem éjszaka a koromsötét házban – emlékezett vissza keresztanyám –, ugyanakkor rettenetesen büszke is voltam magamra, hogy én most hős vagyok. Anyu kívülről irányított, merre menjek, mit hol találok. S én szép sorjában kiadogattam neki mindent, amit lehetett. Ezalatt a férfiak a magtárból a kéményen keresztül kilopták a 17 mázsa árpát, és áthordták a szomszédokhoz. A búza veremben volt. Nagypapa Komáromban úgy belázasodott, hogy három napon belül visszahozták őket. Másodszor már nem érte váratlanul őket a kitelepítési parancs, a határról azonban újra visszajöttek, mert a két állam nem tudott egyezségre jutni. Harmadik nekifutásra aztán valóban menniük kellett. Ekkor már minden ingóságukat (bútorok, 20 tehén, 6 ló, jószág, gabona) magukkal vihették. Több vagonnal szállították őket Magyarországra. A ház és a föld, persze, maradt. Azt az állam elkobozta.”

Megértettem, miért kell dédszüleim sírjához egészen Bonyhádig utaznom, a lakosságcserét viszont amíg élek, nem fogom megérteni.

Ha ne adj’ isten kifogytak a fosztók a szóból, akkor hangos felolvasás következett a Képes Bibliából. Semmi kedvem nem volt most Jákobhoz, Sámsonhoz meg a többiekhez. „Arról meséljenek, amikor bejöttek az orosz katonák” – noszogattam inkább őket. „Hozzánk mind tiszteket szállásoltak – tett eleget a kérésnek nagyanyám. – A ruszkik bent mulatoztak egész éjjel a házban, nekünk meg a magtárban kellett aludnunk. Amit nem zabáltak fel, azt tönkretették. Legalább ötven tyúktojást földhöz vágtak a spájzban, a bolondok. A befőtteket meg összeöntögették a savanyú uborkákkal. Még a szentelt vizet is megitták, a disznók, azt hitték, pálinka. Az egyik részegen bejött a magtárba, és húzott kifelé maga után. Szerencsére, a parancsnokuk józan volt – ő már sebesülten jött, később ott nálunk meg is halt –, hát ő tett aztán rendet.”

„Nem az apa védte meg?” – kérdeztem. „Pisztolyt szegeztek a fejemhez, amikor be akartam menni a házba. Az Irén ordított, hogy bent maradt a cipője. Most magyarázd meg a gyereknek, bírja ki egy éjjel mezítláb...” – dünnyögte nagyapám az orra alatt. Talán nem is akart emlékezni a háború rémségeire, mert vette a sapkáját, és kiment friss levegőt szívni.

Régi korok varázsa

Őszintén szólva, én is jobban szerettem, ha mama a lánykoráról mesélt. Tizenhat éves volt, amikor a tardoskeddi búcsúban nagyapám egy üvegtálat vett neki ajándékba. Vonakodott elfogadni, mert ő szegény lány volt, az apa pedig kulák gyerek. De nagyapám azt mondta, ha nem lehet az ajándék a kiszemelt leányé, akkor inkább ott helyben összetöri. Végül a mama mégiscsak elvette, mert félt, hogy a legény tényleg földhöz vágja a drága búcsúfiát. Öt év udvarlás után házasodtak össze a leendő anyós nagy bánatára. A fiú édesanyja ugyanis Boccsi Julcsit nézte ki magának menyecskének, mert ő egyke lány volt, nagy vagyonnal. „Julcsiéknak 18 hold földjük volt, apáméknak ugyan 24, de mi négyen voltunk testvérek. Családunkat anyósom lenézte. Ám hiába volt a szülői tiltás, nagyapád kitartott mellettem. Akadt volna akár minden ujjamra is kérő, de nekem se kellett más” – hallottam nagyanyám szájából nemegyszer.

Helyre menyecske

Mindenesetre eléggé önérzetes fiatal menyecske lehetett, mert amikor anyósa megsértette, nem habozott kiugrani az utcára nyíló ablakon. Hazaszaladt a szüleihez, aztán náluk szépen megvárta, míg a büszke anyós megalázkodik és visszakönyörgi a házába.

Férje-urával állítólag mindöszsze egyszer veszekedtek. Akkor már saját házukban laktak az Alvégen, s a tűzről pattant teremtés haragjában újra fogta magát, és uccu neki! Utcájukban volt egy nyitott medence, ahol a gazdák a teheneket itatták. Mama szerint estefelé az apa ijedtében már gereblyével kereste élete párját a mély vízben. Apa viszont ezt mindig sietett tagadni, mert szerinte a mama utólag túlcifrázza a történteket.

„ErzsIriSzilvi... – nagyanyámnak sosem sikerült eltalálnia a nevünket, ha hirtelen meg akart szólítani. Most sem. Pedig akkor mindössze két lánya és három unokája volt. – Vagy melyik is vagy, no? Mossad el a teáscsészéket, teleszállnak tollal!” – rendelkezett. Legalább ennyi haszna legyen belőlem, ha már állandóan láb alatt vagyok, gondolta.

Messzi mama

Éppen hozzáláttam a mosogatáshoz, amikor váratlanul betoppant apai nagyanyám is. Szabadkozott, hogy nem tudott korábban jönni, valami sürgős dolga akadt. Boldog voltam, ha megjelent, mert őt ritkábban láttam. Messzi mamának hívtam, mivel ők a vasútállomásnál laktak, legalább két kilométerre tőlünk. Abban valamennyi jelenlevő asszony megegyezett, hogy fiatalon különlegesen szép lány volt. „Május elsején az volt a szokás, hogy a legények a kiválasztott lányoknak májusfát állítottak, amelyik lányra viszont haragudtak, annak pelyvát szórtak az udvarába. Olyankor korán kellett kelni, mert a pelyva nagy szégyen volt ám, s hamar fel akarta mindenki söpörni, hogy mások ne lássák. A mi faléces kerítésünkre nekem egyszer öt virágzó orgonabokrot kötöztek. Nagyon szép volt, amint egyetlen éjszaka alatt kivirult a kiskertünk. Délután aztán váratlanul megjelent Vida Maris néni, akinek a kertjéből akkor virradóra valaki ellopta az első virágú orgonabokrokat...” – kuncogott kislányosan mama.

A boros teának vagy az általános jókedvnek köszönhetően-e, nem tudom, de még inkább megeredt a fosztók nyelve. Pikánsabb történeteket kezdtek mesélni.

Este nyolckor vége szakadt a számomra oly izgalmas mesedélutánnak. Anyu stílszerűen még elénekelte a Tollfosztóban voltam az este... kezdetű népdalt, aztán szedelőzködni kezdtünk. Ha maradt is munka másnapra, tudtam, délelőtt elvégzik, amíg én iskolában leszek. Sosem tartott tovább két napnál a tollfosztás. Sajnáltam, hogy újabb évet kell várnom további érdekes családi históriákra. Irigyeltem az asszonyokat, akik még hetekig mindig más háznál fosztottak, hiszen körbe-körbe jártak egymásnak segíteni. Messzi mama megvigasztalt: „Ne félj, jövő szombaton disznóölés lesz nálunk.” Felcsillant a szemem, mert ez azt jelentette, hogy egész nap kedvemre fülelhetek majd az ő konyhájában, az ő széles családi körében. Igaz, ott leginkább a keserves katonaéletről fogok hallani, mert disznóöléskor a férfiaké a pálya.