Tenni azért, ami számottevő

Bárdos Gyula

Március 15-e a szlovákiai magyar emlékezet számára azért is lehet(ne) kiemelt keltezés, mert az Új Szóban 1968-ban ezen a napon jelent meg „A Csemadok állásfoglalása és javaslatai a nemzetiségi kérdés megoldására Csehszlovákiában” című proklamáció. Ötvenöt évvel később Bárdos Gyulával, a Csemadok országos elnökével erről is beszélgettünk; fiatalkori ismeretségünk okán tegeződve.

Elnök úr, cifrázás helyett azonnal fölvetem, hogy a te születésnapod épp a március 15-ei nemzeti ünnepre esik! Ez immár az áthajló korba lépve is megúszható némi egyéni pátosz nélkül?

Természetesen igen. Ezt én az ember életét meghatározó sors ajándékának tartom, és évről évre persze a szüleimnek szintén hálás vagyok érte. Meg hát el nem felejtem apám szavait. Még gyerekként arra figyelmeztetett, hogy aki március 15-én és itt született, annak becsületes és tisztességes magyar embernek kell maradnia. De ezen a napon számomra egyre lényegesebb, hogy a nemzeti ünnephez közösségként is méltó módon tudjunk viszonyulni. Mert bizony a szembenállás, a megosztottság miatt sokszor már ünnepelni sem tudunk normálisan. Egymást megbecsülve és emberségesen.

Ez nyilván alávaló dolog. Bár abban sincs dicséret, hogy manapság tíz szlovákiai magyar közül kilencnek fogalma sincs az itteni magyar nemzeti kisebbséget máig létében érintő 1968-as manifesztumról. Senki sem tiltja, mégsem beszélünk róla. Kinek a hibája ez?

Ez a mi hibánk. A szakirodalomban igen, de a szélesebb körű érdeklődés szintjén tényleg nem foglalkozunk megfelelő következetességgel a csehszlovákiai múltunkkal. Így a Csemadok szóban forgó dokumentumával sem, pedig az is fontos és jelképes esemény volt, hogy éppen március 15-én láthatott nyomdafestéket. Az alkotói elsősorban Szabó Rezső és Dobos László köré csoportosulva szövegezték. Azzal a nyílt céllal, hogy az 1968 tavaszán alkotmánytörvényekkel formálódó szövetségi államforma az országban élő nemzetiségek közösségi jogállását is alapvetően rendezze. A társadalom valamennyi rétegét megmozgató akkori politikai erjedésben az a proklamáció korábban nem tapasztalt őszinteséggel tekintette át a felvidéki magyarság helyzetét, a kisebbségi létforma közéleti hiányosságait. Nem megkerülve az 1945 utáni magyarellenes és diszkriminatív jogszabályok felülvizsgálatának, a kollektív bűnösség elve megszüntetésének jogos igényét.

Bárdos Gyula

Napjainkban az örökös sérelmi panaszok tónusa helyett nem inkább ezt a lényeges dokumentumot kellene – divatos szóval – újragondolni?

De igen. Tulajdonképpen ez már folyamatban is van. Elég a kisebbségi kormánybiztos hivatalában készült törvénytervezetre utalni, még ha a mai kormányzat malmai elakadtak is ebben az ügyben. Számos vonatkozásban azok a kérdések kerültek benne terítékre, amelyeket már hatvannyolcban a 144-es számú alkotmánytörvény is tárgyalt volna. Jelesül azt, hogy az oktatás, a kultúra, a hagyományok megtartása, az önazonosság és a közösségi lét egyéb területein itt ne másodrendű állampolgárokként éljünk. Azonban az is igaz, hogy általánosságban keveset foglalkozunk az itt és velünk bő félszázada történtekkel. Talán mert sokan úgy tartják, mindaz még a kommunizmusban volt; arra közben kevesen gondolnak, hogy abban az érában csupán az adott társadalompolitikai közegben lehetett mozogni. Ha egyáltalán. Pedig elég lenne gyakrabban kézbe venni például Szabó Rezső A Csemadok és a Prágai Tavasz című kötetét (Kalligram Kiadó, 2004 – a szerző megj.), amelyben nem csak a saját személyét és szerepét említve foglalja össze azt a történelmi korszakot. És Szarka László utószavát is külön élvezet hozzáolvasni.

Eszerint rosszmájú felvetés, hogy a sok kopjafaállítás meg turulszobor- avatás mellett – helyett? – nem volna-e célszerűbb, ha az itteni magyar közösség szellemi lelkiismerete a bennünket érintő közelmúlttal, az önépítkezésünket, a megmaradásunkat segítő múltfaggatással foglalkozna többet?

Én semmiképpen sem beszélnék lekezelően az emlékhelyek és más szimbólumok lélektani és érzelmi szerepéről. Az emberek zöme azt meggyőződésből igényli. Többnyire az tartja bennük a lelket. Ugyanakkor persze legalább annyira fontos volna, hogy valóban a maga helyén kezeljük a csehszlovákiai múltunkat, és keressük az abból leszűrhető tapasztalatokat. Emellett nem árt azt is látni, hogy a Csemadok pozíciója ma már egészen más, mint amikor az előző rendszerben a felvidéki magyar közösség mindenese volt. 1989-ben azonban megalakultak a politikai pártok, azok is artikulálják a véleményüket és a célkitűzéseiket. Természetesen a Csemadoknak ebben a gyökeresen megváltozott társadalmi helyzetében is megvan a lényegre összpontosító programja, bár az emberek sok esetben olyan feladatokat is elvárnak tőle, amit nem tud megvalósítani, hiszen nincsenek meg hozzá a körülményei.

Ezeket az elvárásaikat nyilván abban a hiszemben hozzák fel, mely szerint a Csemadok társadalmi-közművelődési szövetség.

Így van. Egy országos civil szervezet, és aminek tud, annak ma is az élére áll. Ebben az esztendőben például a Petőfi-bicentenárium is ezt bizonyítja. De a Csemadok a saját feladatát csupán a jelenlegi lehetőségei értelmében vállalhatja, így nem tud a tudományos tevékenységtől a kultúra szervezésén át a klubmozgalomig, az oktatásügytől a nyelvhasználati problémákig mindennel foglalkozni.!

Bárdos Gyula

Ellenben a történelmi tisztánlátás sem másodlagos szempont. Azt az 1968-as, „huszáros” Csemadok-memorandum körüli teljes tájékozatlanság is bizonyítja. Vagy mondok mást: a hazai magyar közvélemény szemében például Lőrincz Gyula személye és több tekintetben vitatott szerepe sem tisztázott. Pedig emblematikus figurája az 1948 utáni csehszlovákiai magyar valóságnak; olykor akár talányos politikusa is, és évtizedeken át mégiscsak ő volt a Csemadok országos elnöke...

Ebben a számonkérésben ellentmondást látok. Énszerintem Lőrincz Gyula szerepével a mostani csemadokosok nem fognak foglalkozni. Ha valamivel a korábbi időkből, úgy Dobos Lászlóval, Szabó Rezsővel, az 1968-ban fogalmazódó 144-es alkotmánytörvénnyel igen. Ezt a három embert én nem említeném egy síkon.

Én sem. Pusztán azt feszegetem, nem zavaró-e a közelmúltunk elégtelen, nemtörődömnek látszó közéleti feldolgozása.

Zavaró, bár engem, őszintén szólva, jobban zavarna, ha például a Petőfi-bicentenárium évében nem azzal, hanem a saját „múltfaggatásunkkal” foglalkoznánk többet. Ha a Csemadok 2023-ban a fiatalokat akarja megszólítani, akkor Lőrincz Gyula személyét legföljebb a helytörténészi konferenciákra hagyja. Nekünk a jelen körülményei között kell a Csemadokot úgy megtartani, hogy az a következő generációban is fennmaradjon. Az egyik legfontosabb feladatunk manapság, hogy az embereket a gerincességükben, polgári önállóságukban is megerősítsük. Ezért jó, hogy a Csemadoknak több mint 50 ezer tagja van és működik. Manapság ez jelentős teljesítmény.

Országos elnökként – és nem csak március 15-én – eleve az a dolgod, hogy optimista légy.

Én folyvást járom a vidéket, látom és hallom ezeket az embereket. Ott vagyok közöttük. A ma emberét az évtizedekkel ezelőtti köznapi dolgokkal nehéz „feltüzelni”. A mai nyitott világban mindenki szinte fuldoklik az információk áradatában. Nem egyszerű megtalálni azokat, akik hajlandók aktívan bekapcsolódni a Csemadok tevékenységébe. Ez nem is megy küldetéstudat nélkül. Sőt, anélkül talán nincs is „csemadokos munka”. Egyébként meg azt gondolom, az ember tartozik magának annyival, hogy tudja, mikor hol a helye, és hogyan tud igazán tenni azért, amit ő fontosnak tart. Mindenesetre akár hatvanöt évesen is.

Bárdos Gyula

Ha már itt tartunk, személyesen minek gondolod magad jobban: politikusnak vagy közéleti személynek?

Mindig közéleti embernek éreztem/ érzem magam. Fiatalkorom óta az emberek között mozogtam. Lényegében ez motivált, amikor 2012-ben a Csemadok-elnöki posztért indultam – miután már két éve nem voltam parlamenti képviselő. Az elmúlt bő tíz esztendő pedig rengeteget adott nekem. Gondolom azért is, mert sosem éreztem magam vérbeli politikusnak. Igaz, hogy sokáig voltam parlamenti frakcióvezető, de abban főként a szervezői munkát szerettem. Az gyakorlati tevékenység, ha úgy tetszik, menedzseri. A Csemadokban sem elnök vagyok elsősorban, hanem „csak” csemadokos. Nem derogál, ha asztalt kell vinnem meg széket hordani. Közéleti emberként ezért nem leszek soha pártelnök sem. Az csak egy homo politicus lehet, és bennem nincs meg ez az aura.

Mégis hagytad, hogy 2014-ben az akkori MKP államfőjelöltnek állítson!

Igen, de azt a jelölést az itteni magyarság reprezentánsaként vállaltam. Naivan abban hittem, hogy ez majd segít összefogni a megosztott szlovákiai magyarságot.

Ezt komolyan gondoltad?

Komolyan, hogyne. Az összetartás fontosságának értelmében. És ezúton a felvidéki magyar lakosságra is egy aktív közösségként tudtam felhívni a külföldi sajtó figyelmét. A világ előtt ez egy információ volt, hogy a szlovákiai magyaroknak államfőjelöltjük van. Az persze eleve irreális volt, hogy én köztársasági elnök legyek. Ez a lépés tehát rólunk és nem énrólam szólt. Ez lényegbevágó különbség.

A Csemadok országos elnökeként hasznát veszed, hogy éveken át parlamenti frakcióvezető voltál?

Természetesen. Az is egy szakma, amely több tekintetben megtanított kompromisszumokat keresni és találni is. Ha kellett és az a közösség javát szolgálta, bárkivel leültem tárgyalni. A kapcsolattartás megfizethetetlen tőke. Ám a politikában csak addig, míg nem a pénz meg a biznisz irányítja, mert akkor a lejtőre csúszunk. Olyan ez, mint a tízparancsolat. Nincs azon mi újat kitalálni, csak betartani kell.

Bárdos Gyula

Ma kicsit kinn vagy a politikán, meg bévül is. Nem érzed a lehetségesnél jóval nyögvenyelősebbnek a hivatalos hazai magyar politikát?

Dehogynem. És hovatovább egyre nehezebben haladunk. Persze, helyi szinten sem könnyű. Szencen most harmadmagammal városi képviselő vagyok, és egy olyan körzetben választottak meg, ahol szlovák szavazatok nélkül esélyem sem lett volna. Ha az ember nem megosztó, ez is lehetséges.

Szerinted a szlovákiai magyar értelmiség miért nem tartja kritikusabban rajta a szemét a pártjainkon, a vezető politikusaikon?

Visszakérdezek: ki az értelmiség? Mert az annyira megosztott, és általában – a véleményem szerint – alibista módon nem foglal állást. Az értelmiség, úgymond, szent, tiszta és érintetlen akar maradni, de a valóságban nincs ilyen. Ebben a világban, ebben a közegben lehetetlen teljesen „sterilnek” maradni – a szónak abban az értelmében, hogy az illetőnek ne kelljen legalább a gondolatvilágához, a habitusához illő valamicske pártállást mutatnia.

Hatvanöt évesen már megvannak a megállapodott érzéseid és gondolataid, az indulataid és tapasztalataid. És vannak a szakpolitikai dolgok, amelyekbe belesodródtál, belenőttél. Melyiket adod szívesebben tovább?

Egyértelműen a szakpolitikai dolgokat, ha van, ha lesz rá fogadókészség. Mondjam, hogy a focit gólokra, a politikát mandátumokra játsszák?

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!