Tengerparti nyaralás

A cédulán csupán egy telefonszám volt, név nélkül. Jens Berger bement egy városközponti telefonfülkébe, és ideges ujjakkal kitekert egy számot. Zúgás és susogás hallatszott, Palma de Mallorcából csapnivaló volt a telefonkapcsolat Németországgal. Végül is jelentkezett a vonal végén egy férfihang. Jens összeszedte minden bátorságát.

– Itt a torreádor... Tájékoztatást kérek!

– Vártam a jelentkezését. A művelet sikerült.

Jens nagyot nyelt.

– Rendben van. A továbbiak a megbeszélt módon zajlanak.

Krétafehér arccal kitámolygott a fülkéből, és leült egy padra. Soha nem gondolta volna, hogy az ügy ennyire megviseli. Az ingatlancsalásokban otthon volt, most azonban egy gyilkosság van a nyakán.

– Hogy érezted magad Palmában? – fogadta Irene, a felesége. Éppen most végzett a tusolással, fürdőköpenyben, vizes hajjal nyitott neki ajtót a szállodában.

– Sok mindent megnéztem. Valóban gyönyörű a város – válaszolta. – Nem értem, hogy tudsz állandóan a strandon heverészni. Mallorkán annyi érdekesség van, te pedig szünet nélkül csak sütteted magad.

– Ha egyszer nekem ez a legjobb üdülés! – mondta kissé sértődötten. – Kipihentnek, frissnek érzem magam, te pedig elnyűttnek látszol! – mondta, és eltűnt a fürdőszobában.

Szóval elnyűtt – ismételte magában Jens. – Pedig ha tudnád, szívem!

Majdnem húsz éve voltak házasok, és bizony az évek nem szálltak el nyomtalanul Irene felett sem. Néhány éve még legalább 15 kilóval nyomott kevesebbet. Jens valaha órákig elgyönyörködött neje csábos fenekében, most szűk baráti körben azt mondja róla, hogy olyan a hátsó része, mint egy tehénnek. Rosi egészen más volt. A 28 éves diáklány szerető mellett a 44 éves Irenének esélye sem volt.

A lány azonban már halott. Az általa fogadott bérgyilkos golyója ölte meg, akivel egyetlen egyszer találkozott a parkban. Odaadta neki Rosi fényképét, és kioktatta: „Kulcs nélkül is feljut a szemben levő ház tetejére. A legfelső emeleten lakik. A legjobb alkalom reggel kínálkozik, amikor elhúzza a függönyt. Eléggé akadozik, így lesz elég ideje. Még aznap jelentkezem, torreádorként fogok bemutatkozni a telefonban. Maga csak annyit mond: a művelet sikerült! Vagy nem sikerült. Világos?” „Ahogy óhajtja” – válaszolt a bérgyilkos.

Rosinak el kellett tűnnie, kezdett az idegeire menni. Már hónapok óta azzal idegesítette, hogy mikor válik el. Ráadásul azzal fenyegette, hogy mindent elmond a feleségének. „Ezenkívül sok mindent tudok a piszkos seftjeidről.” Mikor azonban látta a férfi dühös tekintetét, hozzábújt és azt suttogta: „Tudod, szívem, hogy ilyesmit soha nem tennék meg!”

Berger azonban nem volt ebben biztos. Egyetlen kiútnak látszott, ha végleg megszabadul tőle...

Irene közben kifésülködve visszatért a fürdőszobából.

– Gyerünk az étterembe!

Mindig a zabálásra gondol. Jens teljesen kiábrándult ebből a nőből, akit valaha úgy szeretett. Azonban szüksége volt rá. Számos zugüzletet az ő nevében bonyolított le, mert ahhoz túlságosan butának tartotta nejét, hogy belelásson az ő kétes dolgaiba, hogy lebuktassa.

Három nap múlva hagyta magát meggyőzni, hogy szórakoztassa a strandon Irenét. A lárma azonban az idegeire ment.

– Nem érdekel az újság? – kérdezte Irene, és kezébe nyomott egy bulvárlapot. – Legalább nem fogsz unatkozni!

Kinyitotta a lapot, és szinte megkövült. „Megöltek egy nőt” – olvasta a címet, aztán átfutotta a szöveget: „Titokzatos gyilkosság Eppeldorfban, a mähamburski negyedben. A gyilkos megölt egy 27 éves lányt a szemben levő házból, amikor az kiment az erkélyre. A rendőrség egyelőre sötétben tapogatózik.”

Mintha távolból hallaná Irene hangját:

– Olvastad a lakásunk közelében történt gyilkosságot? Szörnyű, hogy az ember ma már sehol sem érezheti magát biztonságban...

Berger tudta, miről van szó. Rosi halott. Az újságban közölt életkor ugyan nem teljesen ül, de a hírközlés már csak ilyen.

Ahogy múltak a szabadság napjai, Berger egyre nyugodtabb volt. Reggelenként sokáig feküdt, miközben felesége kisietett a strandra. Üdülésük utolsó előtti napján az ágyban lustálkodott, amikor valaki kopogtatott az ajtón. A takarítónő, mondott valamit spanyolul, Jens az órájára pislantott és elcsodálkozott, mivel általában később járt. Mikor kinyílt az ajtó, szinte sóbálvánnyá változott. Ez nem lehet igaz! Nem a szép feketehajú takarítónő állt ott, hanem egy szőkeség, és pisztolyt tartott a kezében. Rosi volt.

– Bizony, Jens, ez nem álom! – szólalt meg ridegen.

A férfi alig tudta kidadogni:

– Hiszen te..., te meghaltál... Olvastam az újságban. – Igyekezett kikecmeregni zavarából: – Istenem, milyen szerencse, hogy még élsz!

– Fogd be a szád! Undorító vagy! Rögtön tudtam, hogy te vagy a felelős a húgom haláláért!

– Húgod? – dadogta értetlenül Jens.

– Jól hallottad, te patkány. Sonya két évvel volt fiatalabb, Münchenben tanult, amíg a múlt héten meg nem gyilkolták...

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? A mallorcai szabadságot nem említettem neked...

Rosi épp válaszolni akart, amikor belépett Irene. Berger a menekülés lehetőségét látta benne.

– Fuss, Irene, segítségért. Ez a nő őrült!

Irenére azonban nem hatott a kétségbeesett segélykérés. Odaállt Rosi mellé.

– Ti talán ismeritek egymást? – kérdezte rémülten Berger.

– Néhány hónapja – válaszolta Irene. – Rosi egyszercsak felhívott, és eldicsekedett a viszonyotokkal. Rég sejtettem. Összebarátkoztunk. És elhatároztuk, hogy eltávolítunk az útból. Mi akarjuk folytatni az üzletet. Úgyis az én nevemen bonyolítod.

– De közben kinyírtad a húgomat, s erre ráfizetsz! – Rosi felemelte a pisztolyt. A hangtompító elnyelte a lövés hangját. Az utolsó, amit Berger hallott, egy kattanás volt. Kiáltani akart, hang azonban már nem jött ki a torkán...

(Sz. B. fordítása)