Társadalom, kultúra, művelődés – A 19. század magyar mérlege

Lélekszám, vallás és rendi tagoltság

A Habsburg Birodalom, amelynek a török kiűzését követően majdnem teljes egészében a korábbi – Mohács előtti – Magyar Királyság is része volt, a 18. században érte el legnagyobb kiterjedését. A Birodalom vezetője névleg német-római császár volt – országa pedig Német-római Birodalom, 1806-tól viszont, amikor a német területek Napóleon Franciaországához kerültek, elnevezése Osztrák Császársággá változott, uralkodója pedig osztrák császár lett. A Birodalom szigorú abszolutisztikus államrendszerben működött, az uralkodót a kormányzásban általában a Kabinet segítette, döntéseihez kikérte az Államtanács (majd ennek átalakítása után a kamarilla) véleményét, a külügyben, a hadügyben és a pénzügyekben  pedig külön kormányszervek működtek.

A Monarchia magyar fele, a szűkebb értelemben vett Magyar Királyság, az Erdélyi Nagyfejedelem­ség és a Katonai Határőrvidék 1848-ban a teljes Monarchia közel 48%-át tette ki. Az 1787-es első népszámlálás szerint a magyar korona országaiban 9 és fél millióan éltek, a lakosok száma a természetes gyarapodásnak köszönhetően a 19. század közepére közel 40%-kal nőtt és 1851-re elérte a 13 millió főt. A század első felében jelentősebb bevándorlás egyedül a zsidó lakosságnál mutatható ki, melynek száma 85 ezerről 260 ezerre nőtt. Fényes Elek 1842-es Statiszticája szerint legnépesebb létszáma a magyar etnikumnak volt, amely 4,8 millió fővel az összlakosság 37%-át alkotta (Horvátország és a Határőrvidék nélkül 43%-át), őket követte a románság 2,2 millió (17%), a szlovákság 1,7 millió (13%), a németség 1,27 millió (9,8%), a szerbség 1,25 millió (9,7%), a horvátok pedig 900 ezer (7%) fővel.

A felekezeti hovatartozásnak a korszakban – különösen annak elején – még a nyelvi hovatartozásnál is nagyobb jelentősége volt. Az ország hét nagyobb nemzetisége hét külön egyházhoz tartozott. A történelmi Magyarország összlakosságának 47%-a az államvallásnak tekintett katolikus egyház híve volt (6,1 millió fővel), amely az ország minden területén számottevő volt.

A ruténeket, románokat és részben magyarokat tömörítő görögkatolikusok 1,3 milliós tömbje a lakosság 10%-át tette ki. Az ehhez a rítushoz tartozók zömmel a Partiumban és az északkeleti megyékben fordultak elő. Görögkeletiek, vagyis ortodoxok 2,3 milliónyian voltak – a román és a szerb lakosság 2/3-a tartozott ide – és a lakosság 18%-át adták, lakóhelyük szerint pedig zömmel Erdélyben, a Határőrvidéken, valamint az ország déli és keleti megyéiben éltek. A protestáns felekezethez tartozók nagyobb részét a szinte kizárólag magyar ajkú reformátusok (kálvinisták) tették ki, akik az összes hazai lakos 14%-át alkották, mintegy 1,85 millió hívővel. A reformátusokat az evangélikusok (lutheránusok) követték 1 millió hívővel (8%); utóbbiak fele a szlovák nemzetiséghez tartozott. A legkisebb protestáns egyház tagsága mindössze 47 ezer főt számlált – az unitárius egyház viszont csak Erdélyben működött. A hazai zsidóság lélekszáma 244 ezerre volt tehető, akik a lakosság 2%-át adták.
A nemzetiséghez és a felekezethez való tartozásnál is nagyobb szerepe volt annak, hogy az adott személy a korszak társadalmában milyen helyet foglalt el, azaz kinek-kinek milyen volt a rendi hovatartozása. A társadalom nemesekre és nem nemesekre oszlott; előbbiben főpapok, világi főurak, köznemesek és szabad királyi városok voltak – a csúcson természetesen az uralkodóval és családtagjaival, a vezető országos főpapokkal és főurakkal. A szigorú tekintélyuralmi társadalomban élő mágnásokhoz 1840-ben 4 hercegi – a Batthyány-, Esterházy-, Pálffy- és a Grassalkovich-család –, 79 grófi és 84 bárói  nemzetség tartozott. A Magyar Királyságban az összlakosság 4,2%-át alkotó nemesség tagjainak száma félmilliónál is több volt, amely arány európai összevetésben is a legmagasabbak közé tartozik. Vagyon- és birtoknagyság szerint tovább volt strukturálható a köznemesség a birtokos és a birtoktalan nemesekre egészen a nemesség legalsó rétegét képező helyi nemesekig. A korszak politikai-társadalmi mozgalmaira döntő hatást gyakorló birtokos nemesség a nemesség közel ötödét alkotta. Közülük csak néhány száz volt igazán jómódú és néhány ezernek volt szerényebb jövedelmű középbirtoka. Az életkereteiket tekintve döntő módon valamelyik vidéki kúriához kötődő birtokos nemesség tagjai voltak azok, akik az államapparátus tanácsosi állásait, a politizálás legfontosabb helyi fórumának számító vármegye hivatali pozícióit vagy a törvényhozásban az alsótábla képviselői pozícióit töltötték be. A köznemesség legalsó tömegét – mintegy 80%-át – a kisnemesek adták, körülbelül 400 ezer fővel. Már közülük is számosan kétkezi munkát végezve a földjeiken gazdálkodtak, mások városokban iparosokként vagy kereskedőként működtek.

A század első felében az összlakosság közel 90%-át az – életmód, a vagyon és a jogi helyzete szerint is osztott – agrárnépesség adta. Nagy többségük életének rendjét a század végén is az önellátáson alapuló hagyományos paraszti világ gazdálkodásigényei alakították ki, lehetőségeit pedig a helyi keretek szabták meg. A parasztság életét a nagymértékű elzártság, a hagyományok és a vallás központi szerepe jellemezte, és erős volt az adott közösség jelentősége. Az agrárnépesség munka- és lakóhelye legtöbbször ugyanaz volt, a magasabb iskolázottság lehetősége csak a legkevesebbeknek volt lehetséges, műveltségét a hagyományos műveltség és mentalitás határozta meg.
A 19. század vége a népesedési átmenet időszaka: a modernizációnak – a tőkén alapuló gazdasági rend jelentősen javuló hatékonysági mutatóinak, a közlekedési változásoknak, az orvostudomány sikereinek – köszönhetően a népesség dinamikusan nőtt. A Magyar Királyság lakossága 1910-re (a horvát-szlavón területek nélkül) elérte a 20,9 millió főt (ez az 1851-es lakosságszám 158%-a). Az emberélet a század végére biztonságosabb és hosszabb lett, köszönhetően annak, hogy a korábban gyakran pusztító járványok, háborúk és éhínségek jelentősen visszaszorultak. Ugyanakkor a csecsemőhalandóság és a gyermekhalandóság aránya az országban még mindig magas maradt, az öngyilkosok számát tekintve pedig a Magyar Királyság az első helyen állt Európában. A század végére Magyarország nemzetiségi karaktere továbbra is soknemzetiségű maradt. 1910-re a lakosság legnagyobb részét a magyar etnikum adta: a magyar ajkúak aránya az 1851-es 37%-ról 48%-ra (a horvát-szlavón területek nélkül 54%-ra) és közel 10 millió főre nőtt. Ezzel a magyar népesség a török hódoltság után először került enyhe többségbe, köszönhetően annak, hogy a szórványterületeken és a városokban jelentős volt a nemzetiségek (különösen a németek és a   zsidók) magyarosodása (1910-re a városi lakosság háromnegyede volt magyar). A spontán asszimilációnál a magyar kormányzat által direkt és indirekt eszközökkel is szorgalmazott erőszakos magyarosítási szándékok jóval kevéssé hatottak. A lakosságon belül a második helyen a román nemzetiségűek voltak, akik száma elérte majdnem a 3 milliót, arányuk pedig meghaladta az összlakosság 16%-át. Szlovákok közel 2 millióan voltak (10,7%), a németek majdnem ugyanennyien a maguk 2 milliós lélekszámával (10,4%). A legnagyobb tömböt képező nemzetiségi csoportokon túl a szűkebb értelemben vett Magyarországon rajtuk kívül élt 545 ezer szerb (3%), 460 ezer ruszin (2,5%) és 198 ezer horvát (1,1%).

A vallási hovatartozás jelentősége a század végére lényegesen csökkent, a vallási élet hanyatlott, de azért a felekezeti hovatartozás továbbra is jelentős mértékben hatott a társadalmi érintkezésre, a párválasztásra és a kultúrára is. Az uralkodó vallás továbbra is a katolikus volt, a katolikusok aránya hatvan év alatt, 1910-re, mintegy 4,5%-kal nőtt 52,5%-ra (10 millió 800 ezer fő). Görögkatolikus az országban 2 millió volt (97%), ortodox 3 millió (14,3%), református 2,6 millió (12,6%), evangélikus 1,3 millió (6,4%), unitárius 74 ezer (0,3%), izraelita pedig 932 ezer fő (4,5%). Jelentős szerepe volt a korszak felekezeti vitáit nagymértékben csökkentő 1894–95-ös egyházpolitikai törvényeknek, amelyek bevezették az állami anyakönyvezést, bevett felekezetté tették és a keresztény vallással egyenrangúvá tették az izraelita vallást, és a szülőkre bízták, döntsék el a megszületett gyermek vallását.
A polgári jogegyenlőség megteremtése (1848–49) és a jobbágyfelszabadítás (1853) korszakos jelentőségű változásoknak tekinthetők, még akkor is, ha ezek a dualizmus társadalmának foglalkozásszerkezetére, az öröklött és viselt pozíciókra és birtokviszonyokra csak kevéssé hatottak. A 19. század végén ugyanakkor a társadalmi mobilitás jelentősen felgyorsult: új osztályok és új rétegek születtek, sok tízezren változtattak lakhelyet vagy új munka után keresve foglalkozást. A huszadik század elején az államhatalom kulcspozícióit és a legnagyobb presztízst továbbra is még az arisztokráciához tartozók élvezték. A nagybirtokossághoz való tartozást jelentő – a gazdasági és vagyoni alapot képező – legalább ezerholdnyi földbirtokot a főrangúak közül kétezren mondhatták magukénak, akik együttesen a mezőgazdasági művelés alá vett földterület negyedét birtokolták. A mezőgazdasági területek 24%-a tartozott az arisztokraták kezébe is. Elitjük, a főnemesség közé, 1910-ben 750 fő tartozott. Az ő jövedelmük, bár továbbra is jelentős volt, csökkent, politikai befolyásuk ugyanakkor továbbra is megmaradt. A nemegyszer zsidó hátterű magyarországi nagypolgárság kezdeti vagyonát nagyrészt a kereskedelemből és különböző vállalkozásokból szerezte, a századvégen pedig megjelentek a pénzügyi menedzserek. A hazai nagypolgársághoz tartozó családok száma 1900 körül mintegy ezerre nőtt. Néhány száz holdas középbirtokosok, vagyonos polgárok, tisztviselők, értelmiségiek alkották a középosztályt. Jellegadó csoportjuknak tekinthetők a lényegében a „történelmi középosztályt” megtestesítő „dzsentrik”, akik továbbra is fontos pozíciókat őriztek az államapparátusban és ők adták a miniszterek és parlamenti képviselők körülbelüli kétharmadát (majd harmadát). A „dzsentrikérdés”, a modernizációra csak kevéssé képes réteg fokozatos hanyatlása, a birtokait és vele társadalmi presztízsét elvesztő nemesi réteg süllyedése és deklasszálódása a történelmi magyar állam egyik komoly társadalmi problémáját jelentette. A jellemzően és többségében városlakó (összetételében szintén nagyon vegyes) középpolgársághoz a vagyonos kereskedőcégek vezetői, üzemvezetők, szabadpályás értelmiségiek, magántisztviselők, falusi értelmiségiek sorolhatók, a kispolgárság zömét pedig főleg a kisiparban és a kiskereskedelemben dolgozó kisvállalkozók. A társadalom legszélesebb rétegét továbbra is a parasztság adta: számuk 1910-re körülbelül 11 millió főre nőtt (a horvátországi adatok nélkül), az országon belüli arányuk viszont az 1851-es 85-90%-ról 62%-ra csökkent. Közülük az összlakosság 38-40%-a volt birtokos paraszt, akik aránya lassan, a földdel nem rendelkező nincsteleneké viszont jelentősen nőtt. 1910-re azonban mintegy 4,5 millió embert tett ki az agrárproletárok száma, azaz az összlakosság negyede volt sorolható a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők közé. A korszak második felében felgyorsult iparosodás következtében a létszámán túl a szervezettsége, szakértelme és politikai öntudata miatt is jelentős társadalmi réteggé vált a városi – munkásság: az 1910-es – azaz az első világháború előtti utolsó – népszámlálás már több mint 900 ezer ipari munkást és bányászt rögzített.

Kultúra és művelődés a korszakban

A 19. századi eleji rendi társadalom a műveltségi viszonyok terén (is) Nyugat- és Kelet-Európa közt sajátos közbülső helyet foglalt el. A polgárosodás, a gazdasági fejlődés, valamint a felvilágosodás szellemi hatása a művelődés és a műveltség területén is alapvető változásokkal járt. A század első felében fokozatosan kiépült a nemzeti kulturális intézményrendszer, létrejöttek a tanítóképzők és a szakemberek iránti igény hatására nőtt a tanárok száma. A korszak meghatározó politikai és szellemi irányzata előbb az egyházi művelődéstől egyre nagyobb teret elhódító és racionális világmagyarázatként szolgáló  felvilágosodás volt, majd a történelmi hagyományokra, a nyelvre és a kultúrára alapozott nemzeti gondolat, vagyis a nacionalizmus. A kulturális élet a társadalom tagoltságához hasonlított: a paraszti közösségekben továbbra is elevenen élt az archaikus jegyeket őrző, hagyományos népi kultúra (esetleg ennek a magaskultúra egyes elemeit átemelő és beépítő „új stílusa”), a korszak értelmiségi, tudósi és művészi elitje a gyorsan változó és gazdagodó magaskultúrát űzte, a kettő közt pedig a társadalom többi csoportja volt.

Hasonlóan az eddigiekhez, az oktatási élet is meglehetősen heterogén volt. A felekezetek szerint szerveződő iskolarendszer az egyházi intézményrendszer szerves részét képezte, közöttük az egyház és az állam összefonódása következtében legnagyobb hatása a tankerületeken keresztül kormányzott katolikus oktatási intézményeknek volt. A középfokú oktatás legfontosabb intézményei a gimnáziumok voltak, a kisgimnáziumok száma 1846-ban 28 volt, a nagygimnáziumoké 122. Az udvar németesítő törekvéseivel szemben a liberális reformellenzék egyik fontos programja a magyar nyelv és a műveltség elterjesztése, valamint a szélesebb néprétegek műveltségi viszonyainak a javítása volt. A Kazinczy Ferenc – és persze mások – nevéhez köthető nyelvújító mozgalom a magyar nyelv helyesírási szabályzatának tudományos korszerűsítésén, majd az archaikus és tájnyelvi szókincs beépítésén keresztül a modernebb, mindenki számára érthető köznyelv és tudományos szaknyelv létrehozását célozta. Kiemelt jelentősége volt, hogy a század közepére új kulturális intézményrendszer jött létre: a magyar nyelv „kifejtését” és „honosainknak magyar neveltetését” elősegítő Akadémia 1825-ben, az irodalmi életet szervező Kisfaludy Társaság 1836-ban. Ezek az 1807-ben törvénnyel megalapított Nemzeti Múzeummal a magyar nemzeti művelődés legfontosabb letéteményesei lettek.
A polgári életforma elterjedésével szélesedett az olvasó- és műértő közönség, a kiadott könyvek száma nőtt, az olvasás szeretete pedig a korábbi kevesek helyett egyre többek számára lett nélkülözhetetlen létszükséglet. Az eddigi – döntően – magánkiadások mellett megjelentek és mind nagyobb teret hódítottak a nyomdászattól függetlenedő kereskedők és kiadók, akik, illetve amelyek időnként már többezres példányszámú köteteket jelentettek meg. A magánszemélyek vásárlásai mellett megnőtt a száma, jelentősége pedig felértékelődött a részben egyházi kötődésű, részben tehetős nemesi és polgárcsaládok tulajdonában álló közgyűjteményeknek – amelyek egy részét ideiglenesen, másokat állandó jelleggel megnyitottak a szélesebb közönség számára is.

Szinte áttekinthetetlen a korszak első felének irodalomtörténete. A nemesi irodalom költészetének megújítójaként a felvilágosodás szellemében alkotott Kazinczy Ferenc, és korszakos jelentősége volt Berzsenyi Dániel múltra és hazafiságra támaszkodó, a nemzeti öntudat szellemével átitatott munkásságának. A „debreceniek” közül kiemelkedett Csokonai Vitéz Mihály, ekkor jelentkezett a magyar drámairodalom egyik remekével Katona József, Vörösmarty Mihály költészete a magyar romantika csúcsára került, Petőfi Sándor neve összeforrt a magyar szabadságküzdelmekkel, Arany János zsenije megteremtette a magyar nyelv páratlan gazdagságú líráját, Eötvös József pedig a hazai regényirodalom egyik jelentős előmozdítója volt.

A század második felében a kulturális élet ismét hatalmasat fejlődött, a hagyományos paraszti rétegek – egyébként fokozatosan modernizálódó – kultúrája megmaradt, noha veszített jelentőségéből, az ettől korábban elváló hivatásos műveltség követte a városi társadalom tagoltságát, az urbanizáció és a városokba való növekvő számú bevándorlás következtében pedig megjelent a városi tömegkultúra. A korszak végén ugyan az egyházak hagyományos befolyása továbbra is döntő jelentőségű volt, de az állami szerepvállalás nőtt a kultúra alakításában. A század végére tehető, hogy a nemzetiségi (azaz nem magyar) kultúra jól működő kapcsolatokat épített ki a történelmi Magyarország határain túli testvéreivel. A dualizmus korszaka szellemi áramlatait tömörítő tabló is sokszínű képet mutat: ezen ott van a nemzeti liberalizmus, az átalakulást – és ennek tempóját – bíráló konzervativizmus, a liberalizmussal szemben a progresszió képviseletében fellépő szocializmus és a – döntően – a művészetekben tetten érhető historizmus. A 20. századelő filozófiai és művészeti irányzatai közül komoly hatást fejtett ki a pozitivizmus, ekkor jelent meg a pszichoanalízis, a festészet nagy hatást kiváltó újító irányzatai közül a természethű ábrázolást hirdető realizmus, az érzelmek és tettek hitelességére hangsúlyt helyező naturalizmus, a hangulatokra építő impresszionizmus, a hatásosságra fókuszáló expresszionizmus, vagy a természetközeliséget középpontba helyező, a merev historizmust elutasító szecesszió.

A század végére az állami oktatás igazán szabadelvű lett: bármely felekezet, magánszemély, szervezet létrehozhatott és működtethetett iskolát, és dönthetett az ott folyó oktatás nyelvéről és tanrendjéről. Az 1868. évi XXXXVIII. törvény – a népiskolai törvény – értelmében ugyanakkor az elemi népoktatást egyházi kézben hagyta. Előírta ugyanakkor azt is, hogy mindenki számára kötelező a közeli iskolába járni, ahol pedig ilyen nem volt, ott az állam hozott létre iskolát. A kulturális és tudományos intézményrendszeren belül továbbra is kitüntetett helye volt a Magyar Tudományos Akadémiának, de az oktatás mellett komoly tudományos szerepe volt a tudományegyetemeknek és a Műegyetemnek és más tudományos intézményeknek.

Akárcsak a 19. század társadalmi, politikai és gazdasági életét, a „boldog békeidők” irodalmi és művészeti világát is sajátos kettősség jellemezte: a  tradicionálisabb és „modernebb” világ képviselőit a korszak gazdag kultúráját meghatározó személyek között is megtaláljuk. A korszak legkedveltebb írójának a romantikus irodalom „apostola”, Jókai Mór számított, akinek könyveit több ezer példányban jelentették meg. Mellette igencsak kedvelt volt Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, az újabb generáció képviselői közül pedig Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Krúdy Gyula, Ady Endre és Móricz Zsigmond is. Az új nemzedék egyik legfontosabb fórumává az 1908-tól induló Nyugat című folyóirat vált, amely háromezer körüli példányszámban jelent meg. Az újságolvasók számának növekedésével nőtt a lapok száma is, amelyekből 1914-re majdnem kétezret adtak ki. Az igényes irodalom mellett terjedtek a – főleg a falusi lakosság körében kedvelt – kalendáriumok és néha több százezres példányszámban keltek el a szórakoztató ponyvairodalom népszerű kötetei is.

A dualizmus a magyar irodalom mellett a szobrászat, a festészet és a zenei világ fejlődésének is kiemelkedő korszaka. A szobrászatban Stróbl Alajos, Zala György, Fadrusz János, a festészetben Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál, a zenében pedig Bartók Béla, Kodály Zoltán és Dohnányi Ernő alkotott kiemelkedőt. Ekkor terjed el igazán a kávéházi kultúra is Magyarországon, és indul igazán útjára a széles tömegeket vonzó szórakoztató műfaj: a mozgókép, vagyis a mozi. 1912-ben már 270 mozi működött az országban, ebből közel száz a fővárosban. Hétvégenként több tízezren ültek be egy-egy – jellemzően könnyű vígjátékot bemutató – vetítésre. Akik szabadidejükben nem moziba jártak, azok választhattak a századfordulótól gombamód szaporodó különféle „testedző egyesületek” kínálatából. A sport mint a szabadidő egyik kedvelt eltöltési formája szintén ekkor terjed el. Magyarország igazi sportnagyhatalom lesz, amit már az első újkori olimpiai játékon, az 1896-ban rendezett athénin szerzett magyar arany-, ezüst- és bronzérmek is mutatnak.
Ugyanebben az évben – 1896-ban – ünnepelték meg a magyar államiság ezeréves jubileumát. Ahogy az 1896. évi VIII. törvénycikk – a „millenniumi törvény” – fogalmazott: „A magyar szent korona országainak törvényhozása vallásos áhítattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és vitéz hadai által megalapított hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta, és az országot jó és balsorsban segítve annak létét ezer éven át sok viszontagság között is fenntartotta.” Közel fél éven át országszerte nagyszabású ünnepségek zajlottak le, szobrokat állítottak és több száz új népiskolát létesítettek. A Városligetben hatalmas kiállítást nyitottak meg, az uralkodó részvételével. Több csarnok és pavilon létesült az ünnepség ideje alatt. Ebben az évben nyílt meg az Iparművészeti Múzeum, szentelték fel a budavári Mátyás-templomot, de ekkor avatták fel a Ferenc Józsefről elnevezett hidat is. Az Al-Duna szabályozásának legfontosabb állomását, a híres-neves dunai Vaskaput is ebben az évben adták át.

A századelő magyar (és birodalmi) világa ugyanakkor csak a felületes szemlélő számára tűnhet nyugodtnak, a magyar társadalom komoly belső feszültségeket hordozott. Ezek közé sorolható a korszak ádáz parlamenti vitáit végig meghatározó – teljesen terméketlennek tekinthető – „67-esek” és „48-asok” politikai ellentéte, a földkérdés (azaz kevesek kezében sok föld, sokak kezében kevés, vagy semennyi föld sincs), a dzsentri süllyedéséből és a zsidóság emelkedéséből eredő viták, a munkásság sanyarú helyzete és az ország határait, a magyarság pozícióját és terveit veszélybe sodró nemzetiségi kérdés.

A mélyben sok feszültséget hordozó, mégis többé-kevésbé nyugalmi periódus végére tett pontot az a pisztolylövés, amellyel Gavrilo Princip szerb merénylő 1914. június 28-án, Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. A merénylet után egy hónappal kitört első világháború mintegy katalizátorként felerősítette a társadalmi – különösen a nemzetiségi – ellentéteket, – amikor pedig elhallgattak a fegyverek, 1918 őszére nemcsak a Monarchia, hanem benne a történelmi magyar állam is sírba szállt. A temetéssel egyidőben viszont új korszak született: a huszadik század.