Tallin hóban

Helsinkiben a hőmérséklet alig valamivel nulla fok alatt mozgott‚ és a belváros felé menet még az utolsó délutánon is izzadtam a külön erre az útra beszerzett jégeralsóban. Amikor azonban hazafelé baktattunk a Zetor kocsmából‚ az elfogyasztott sörök ellenére is mindjárt észleltük‚ hogy lehűlt a levegő. A Hosszú hídon átkelve aztán azt is láttuk‚ mennyire: a tengeröböl‚ amelyen odafelé még vízimadarak ringatóztak‚ időközben befagyott‚ már gyerekek hokiztak rajta. Ideje volt hát délebbre húznunk.

Másnap dél körül egy apró‚ alacsonyan szálló légibusszal röpültünk át a csupán nyolcvan kilométerre fekvő Tallinba. A Finn-öböl vizén jól kivehetőek voltak a dél felé sorjázó hullámtarajok‚ s a gép úgy dülöngélt-bukdácsolt a légörvényekben az egyöntetűen sötétszürke‚ de helyenként föl-fölfeslő‚ és ilyenkor szinte a hullámok gerincét paskoló felhődunyha alatt‚ mintha maga is a vízen hányódna. Persze‚ gondolni sem mertem arra‚ hogy elővegyem az útra készített elemózsiát. Pedig egy falusi búcsún láttam már olyat is‚ hogy a hullámvasúton egy földim komótosan szalonnázott a sikongó fehérnépek között. No de hát a virtuskodásnak nem érkezett még el az ő ideje...

Északi körutunk során bemutatkoztunk már a helsinki egyetemen‚ és egy finn könyvkiadó is rendezett velünk beszélgetést‚ nem is beszélve a rádióinterjúkról. Most is egy irodalmi estre érkeztünk Tallinba. A rendezvény után a vendéglátó magyar kulturális intézet adott fogadást‚ ahol az eszem-iszom közben elbeszélgettünk néhány észtországi magyarral‚ akiknek nagy többsége Kárpátaljáról került ide még a Szovjetunió fennállása idején‚ de volt köztük magyarországi születésű‚ sőt egy vajdasági menyecske is‚ akinek éberen élt még emlékezetében a legendás csantavéri kisüsti.

Az észt főváros egyébként hatalmas havazással fogadott. A fogadást követően mégis belevetettük magunkat a most hótól fehér tallini éjszakába‚ átvágtunk a gyönyörű középkori főtéren‚ egy pillanatra megállva az ódon városháza árkádjai alatt‚ elsétáltunk a gótikus Szent Olaus-templom 145 méter magas tornya mellett‚ amely a maga idejében a legmagasabb volt egész Európában‚ elhaladtunk a székesegyház és a XIV. századi Szent Miklós-templom előtt‚ amely sok egyéb mellett Holbein-festményekkel is büszkélkedhet‚ bolyongtunk a kecses körbástyákkal sűrűn teletűzdelt városfal tövében‚ róttuk a régi Hansa-város hajdani gazdagságát és kulturális erejét ma is hirdető utcákat‚ botorkáltunk a kiadós hóesésben‚ és feltérképeztük a vendéglők‚ kávéházak‚ sörözők sűrű hálózatát.

A körút végképp meggyőzött arról‚ hogy nemcsak maga a város jóval öregebb Helsinkinél‚ hanem az ivási lehetőségek is a régiek. A belvárosi éttermek már a mindenhol jelenlevő gazdag rokonok pénztárcájához igazodtak ugyan‚ de az italárak inkább még az e tekintetben igen liberális szovjet hagyományokat tükrözik. Nem is beszélve a városfalakon kívüli‚ „barakk” stílusban épült negyedekről‚ ahol szinte a letűnt idők árain és szintjén lehet megszittyósodni. Nem csoda hát‚ ha a fölöttébb kötelességtudó‚ de az olcsó kontyalávaló beszerzésében mindig rendkívül szemfüles finnek egyre nagyobb méreteket öltő alkoholturizmusa újabb adminisztratív beavatkozásokat követelt a soumi hatóságok részéről. Ennek következtében a vámtörvények újabban már csak egy liter pálinka vagy néhány karton dobozos sör behozatalát teszik lehetővé. Az észt gazdaság reakciója sem késett sokáig‚ hamarosan megjelentek a piacon a nyolcvanfokos vodkák és a Farkasvíznek nevezett méregerős pálinkacsalád különböző kiszerelésű sarjai. Ami pedig a sört illeti‚ a finnek tulajdonképpen önellátóak‚ nagyobbrészt saját komphajóik vámmentes boltjaiban vásárolják meg a Lapp Arany fantázianévvel illetett seritalt.

Végül hadd emlékezzek meg arról a kuriózumszámba menő tallini ebédről‚ amely az északi kulturális anabázisunk során szerzett számos gasztronómiai élményem homlokterében áll. A szóban forgó lakoma helyszíne egy Old Hansa nevű vendéglő volt‚ amelyet hét évszázaddal ezelőtt‚ még a dán fennhatóság alatt alapítottak‚ s azóta folyamatosan működik. Ma már sok egyébbel együtt e nagy múltú létesítmény is finn kézben van‚ de ha történetesen betévedne ide egy XIII. század végi kereskedő‚ minden bizonnyal otthon érezné magát. A súlyos faasztalok és lócák‚ a nehéz cserépkupák‚ a rusztikus tálak és tányérok‚ a kiszolgáló személyzet öltözéke‚ a zene‚ a kovácsoltvas tartókban lobogó fáklyák‚ a falfestmények mind-mind a középkort idézik. És a feltálalt ételek-italok is az Amerika felfedezése előtti (paprikát‚ burgonyát‚ kukoricát s ezer mást nélkülöző) századok receptes könyvei szerint készültek. A parázson sütött csirkecomb s a lenyomatására felszolgált forró mézsör mégis mesés volt. A többi étekre már nem emlékszem‚ csak egy mézzel édesített ősi nyalánkság íze dereng még fel emlékezetemben‚ annyi azonban bizonyos‚ mindnyájan elégedetten‚ degeszre tömött gyomorral távoztunk‚ és szinte kigurultunk a sötét tallini délutánba.

A piac felé vettem az irányt‚ hogy elutazásunk előtt elköltsem maradék észt koronámat. Alig mentem át az óváros kapuján‚ amikor olyat láttam‚ amit korábban csak a tévében: ezernyi lámpácskával kivilágított Coca-Cola-kamionok robogtak el előttem. Éppen csak a mosolygós Santa Claus nem köszöntötte rám az erősen cukrozott jenki üdítőt.

Aztán egyszeriben feltámadt a szél‚ majd hirtelen viharosra fordult‚ és hóval fútta be a csiricsáré kamionkaravánt.