Szüret töltött káposztával

Évek óta nem jártam a nagyszüleimnél, Bolyban. Hiányzik a csendes bodrogközi falu, a Latorca-part, a mező, ahol nyáron bárhol tehénlepénybe lehet lépni. Hiányzik az esti csend, hiányoznak a szúnyogok, hiányzik a kukacos, savanyú, de mégis finom gyümölcsöt potyogtató almafa. Hiányzik a kert, hiányzik a műhely, tele kincset érő rozsdás kacatokkal. Hiányzik nagyanyám szöszmötölése a százszázalékos poliészter ujjatlan kötényében, hiányzik nagyapám barkácsolása a narancssárga ingben, amelynek az egyik gomblyuka mellé pici rózsát hímeztek.

Pozsony metropolisz, legalábbis annak tartja magát, folyópart itt is van, csakhogy nem márthatom a vízbe a lábam akkor, amikor akarom, mezők helyett vannak homályos utcák, ahol nem tehénlepénybe, hanem kutyagumiba lehet könnyen lépni. Esti csend nem létezik, egy zajforrás csak akkor tompul el, ha egy másik túlharsogja. Kukacos, savanyú alma itt is van – méregdrágán –, a szúnyogokról nem is beszélve. Deres hajú úriembereket és idősebb néniket itt is látni, de nagyapához és nagymamához képest ők már túlságosan huszonegyedik századiak.

És ilyenkor, ősszel, nagyon hiányzik a szüret.

Borvidék itt is van, kóstoltam már modori bort, de össze sem tudtam hasonlítani a géresi vagy a bolyi borokkal. Gondolkoztam már, talán a hely szelleme, vagy gusztus teszi, hogy ugyanaz az elnevezés, de más a szín, az illat, az íz. Szűkölködő egyetemista koromban gyakran felvetődött bennem, miért ne fogadhatnám el az egyik kollégám javaslatát: menjek el szüretelni az ő modori szőlőjükbe, munka után nagy ünnepséget csapunk, és még meg is fizetnek érte. Aztán mégis úgy döntöttem, nem megyek. Féltem, hogy a modori szüret elrontja a másiknak, az igazinak az emlékét. Számomra a szüret akkor is, most is egyet jelent a bolyi szüretekkel, amikor Mályiból – település Miskolc mellett –, Királyhelmecről, Nagykaposról, és néha Búcsról is összejött a család. Ilyenkor lehettünk együtt az összes unokatestvéreimmel, Zolikával, Picúrral – Marikával –, Pistikével. Ilyenkor csaphattunk nagy, tejfölös, paprikás zabálásokat.

Nagyanyám spórolt, ahol csak lehetett, de olyan töltött káposztát senki nem tudott főzni. A hús és a rizs olyan tökéletes arányban keveredett benne, hogy azt még egy hivatásból statisztikával foglalkozó ember vagy mesterszakács is megirigyelhette volna. Nem tudom, hogyan, mikor, milyen hozzávalókból készült, mert egyszer sem voltam ott, amikor „megalkottatott” nagyanyám felügyelete alatt, két lánya segédletével. Abban sem vagyok biztos, ha a közelben lettem volna, beengednek-e a konyhába. Nekünk, férfiaknak egyébként is más dolgunk volt ilyenkor: szedegettünk némi szőlőt, amikor pedig összegyűlt egy Wartburgra való, hazavitettük magunkat, nekiálltunk darálni. Reggel tízre járhatott az idő, már volt néhány bolyi mákos és bolyi diós tekercs, „igazi” bolyi lisztből és „igazi” bolyi vízből, mákból, tojásból sütve. Meg „mákos haluska”. Hiába könyörögtek magyarországi unokatestvéreim, nagynéném nem tudott Mályiban ugyanolyan finomat főzni. Hiába vittek át mákot, meg minden egyéb hozzávalókat Magyarországra. Az sem használt, hogy üvegeket cipeltek haza, mert a bolyi víz csak bolyi lábasban tudott úgy összebarátkozni a tésztával, hogy a végeredmény tökéletes legyen.

Azóta ettem már mindenfélét. Amerikában volt alkalmam megkóstolni japán és kínai ételeket – szusit is ettem, még az emlékétől is irtózom –, gyakran étkeztem „kolumbiai” vendéglőben. Amikor az egyik amerikai főnököm valami hazai ételt kért tőlem, nagyon sokáig gondolkodtam, mit is készítsek neki. Végül a bolyi töltött káposztára gondolva elkészítettem valamit, amit talán még egy üzemi étkezde rendszeres látogatói is a mosogatóba öntöttek volna. A szándék megvolt, nagyanyám azonban nem volt ott. Igaz, megúsztam néhány álelismerő hümmögéssel meg egy ajándék hamburgerrel, de máig is sajnálom, hogy nem kérdeztem meg nagyanyámtól az ő töltött káposztája receptjét. Azazhogy... Most látom csak, micsoda hülyeséget írok itt össze, hiszen talán nincs is recept, csak érzék, tapasztalat, meg egy nagy adag hazai hangulat. Azt pedig sem New Yorkban, sem pedig Pozsonyban nem tudom pótolni.

Szinte látom már nagyapám feddő tekintetét, eleget mondta, hogy „Kisfiam, bármerre jársz is, neked mindig az édesanyád főztje legyen a legízletesebb.” Igaza van. De bolyi töltött káposzta csak egy van.

A legjobb, ha egy egész lábassal. Paprikásan, jó sok tejföllel.