Szivárog a rendszer?

Egy politikai elemző nyilván nemigen hisz a fatális „véletlenekben”, ám az mégsem kismiska, hogy augusztus 24-én Prigozsin végzete napra pontosan két hónappal későbbre esett, mint hogy a hírhedt Wagner-vezér a zsoldosaival június 24-én megindult Moszkva felé!

Gyanítható, hogy a jó nevű londoni fogadóirodákban sem állt túl nagy szorzó arra, hogy az egész történet kibontakozása más lehet, mint Prigozsin „váratlan” halála. Hiszen a jelenkori Oroszországban nem ez volt az első és nem is ez volt az utolsó megtorló intézkedés.

A Kremlnek aznap csak Fehéroroszország közvetítésével sikerült egy hirtelen alkut kötnie Prigozsinnal, és így megfékeznie a puccsot. Hogy ehhez harmadik fél is kellett, az Putyin erőszakszervezeteinek problémamegoldási gyöngéit mutatja?

Amire a leginkább fény derült, hogy a Moszkva védelmét biztosító erőket a frontról kellett volna hazarendelni, ami az egész orosz rendszer sérülékenységét is demonstrálja. És azt, hogy Oroszország – az atomerőit leszámítva – a világ katonai térképén nem elsőrendű játékos. Magát az orosz államot, élén Putyinnal, egy jól látható, eredetileg szentpétervári, de azóta már kibővült kör tartja a markában. Ők az úgynevezett „szilovikok”, és ez a kör főként a régi KGB-uralomból időközben FSZB-vé átvedlett, meg hát az ügyészi-bírósági emberek társaságából áll. Jelcin után lényegében átvették és gátlástalanul uralják az orosz gazdaságot, politikát, hadsereget.

Számukra egy fricska volt, hogy a monolit rezsimben egy magánhadsereg belső viszályt, potenciálisan akár polgárháborús konfl iktust teremthet?

Naná, hogy az! Hiszen a tavaly még az Oroszország Hőse-érdemrenddel kitüntetett Prigozsin a hamarosan 600 napja tartó reguláris háború alatt indult el a saját fővárosa ellen. Hamarjában Julius Caesar jut az ember eszébe, ő tette ugyanezt Rómával. Igaz, ő át is lépte a Rubicon folyót, míg Prigozsin nem lépte át a végső merszet jelentő rubikont.

Ennek ellenére Prigozsin augusztus 24-ei légi „balesete” a megtorlások sztálini példája szerint történt.

Sztálinról még a múlt század kilencvenes éveiben is teljesen más kép élt az orosz társadalomban, de cirka 15-20 éve, hogy egy új általános reneszánsza kelt a putyini Oroszországban. Pedig Joszif Visszárionovics volt az a véreskezű diktátor, akinek emlékétől már Hruscsov óta mindenki menekülni próbált. Putyin viszont a birodalmi megközelítés ideológiája miatt fokozatosan rehabilitálja őt, mert Sztálin az, aki alapvetően kiterjedtté tette – mifelénk is – az akkori szovjet, ám lényegében orosz impériumot. Ettől eltekintve azonban a Prigozsin lázadása körüli történetben több komikus elem van. Elég például Putyin június 24-e reggelén mondott tévébeszédére gondolni, melyben az 1917-es forradalmi eseményekre utalt. Az pedig a külvilág előtt már az abszurdba hajló fordulat, hogy három nappal később a Kremlben személyesen találkozott a zendülő zsoldoscsapat vezetőivel, és Prigozsinnal külön is tárgyalt. Néhány héttel később viszont neki is megmutatta, hogy az orosz rendszer nem néz el ennél jóval kisebb ellenszegülést, visszatetsző dacot sem. Prigozsin „semlegesítésének” belső árnyalatai alighanem csak később fognak igazán kiderülhetni; de hogy Putyin egy ilyen durva lépésre szánta el magát, az azt jelzi, hogy a tekintélyének megőrzéséért feltehetőleg ez volt az utolsó lehetősége.

A hadügyminiszter Szergej Sojgu vezette tábornoki gárda java régóta akart szabadulni a nagyszájú Prigozsintól. Ez most tehát Sojgu és körének pirruszi győzelme?

Ráfogható a tények alakulására ez is. Különösen annak tudatában, hogy a nyílt lázadás napján nem tudta senki, hogy a reguláris orosz hadseregből kik azok, akik esetleg átállnak. Ám hogy Putyin miképpen jön ki előnyösen ebből az egész cécóból, az alkalmasint kommunikációs trükkök kérdése lesz. Most például nem ment el a tavaly még Oroszország hőseként nagyra becsült Jevgenyij Prigozsin temetésére. Erről a mozzanatról szintén sok mindent lehet gondolni, de ténylegesen Putyin arculatvesztésének egyik jele. Röviddel azok után, hogy Moszkvát egy, a Kreml által pénzelt és felfegyverzett magánhadsereg ellen kellett védenie. Ezzel meredeken rombolva a nagyhatalmi státuszt is – az operett jellegűvé sekélyesedett zsoldosmenettel szemben. Igaz, eközben Putyin cárként gyakorolt hatalma nem kérdőjeleződött meg, de az Egyesült Államok és a nyugati világ számára ez a közjáték bizonyítékul szolgál, hogy a valóságban mennyire ingatag a Kreml politikai kondíciója és tekintélye. Oroszországban ugyan újra ott lebeg Sztálin szelleme, de a rendszer belső szerkezetén a megkopás nyomai, külső falán feltűnő repedések mutatkoznak.

Szivárog a rendszer?

Emberi számítás szerint nehéz megmondani. Ami manapság működik Oroszországban, az egy visszarendeződött új rendszer, régi köntösben. Pusztán a kommunista máz került le róla. Putyin diktátor, de még nem egyeduralkodó, noha afelé halad. Rengeteg pénzt is beleölve legfőbb céljai egyike, hogy az Egyesült Államokban, Közép- és Nyugat-Európában dezinformációs zűrzavart keltsen. Európa szinte összes rendszerellenes és szélsőjobboldali, a liberális demokráciát megkérdőjelező pártja mögött mindenütt orosz befolyást meg pénzeket találni. Ez a 2016-os amerikai elnökválasztásnál is szerepet játszott. Az orosz rendszer egy centralizált és autoriter szisztéma, komoly anyagi erőforrásokra épülő szuggesztív állami propagandával, míg az oppozíció csupán az állam által megtűrt kirakatellenzék. Arra viszont érdemes volt felfigyelni, hogy a szilovikok köréből június 24-én hány repülőgép szállt el Oroszországból hány oligarchával, hogy a fejlemények kimenetelét csendesebb vizeken tudják kivárni.

A Kreml számára Prigozsin végezetül is csupán kényelmetlenné vált, vagy szimplán kegyvesztetté lett?

Mind a lázongásairól, mind a Wagner zsoldoscsapat zendüléséről több narratíva is fölmerült, és Oroszországban a szóbeli csetepaték sem maradnak megtorlatlanul. Neki sok olyan nyilatkozata volt, amely eleve kétségbe vonta az Ukrajna ellen indított háború értelmét, az orosz hadvezetés szakmai illetéktelenségét. Amit mi itt őszintén és a katonai agressziót a nevén nevezve mondunk, az tőle ott nyíltan és orosz szájból hangzott el. De a reguláris hadsereg ellen fellépni sem éppen életbiztosítás. A dolgok mélyére gondolva azonban, egy káoszba fulladó Oroszország sem kedvező következmény, és még veszélyesebb, mint a putyini orosz állam. Itt Európában félve tekintünk egy olyan szcenárióra, ahol különböző hadurak uralnak különböző orosz területeket, ki tudja mennyi atomlétesítménnyel. De Prigozsin katonai rebelliója 24 óra alatt véget ért, ez egy röpke fellángolás volt, még messze holmi polgárháborús helyzettől.

És mi lesz a Wagner zsoldoscsapattal?

Legalább a márkajegy fennmarad? Tavaly februárban, az ukrajnai invázió kezdetén körülbelül 150 ezer katona volt az ukrán fronton, azóta ez már fölment 300 ezer, lassan 400 ezer főre. A 25 ezer zsoldost számláló Wagner sereget nézve, ez érezhető nagyságrendbeli különbség. Viszont a bahmuti csata Wagner-érdem! Hogy Prigozsin után Putyin magáévá teszi-e ezt az ütőképes alakulatot, nehéz megmondani. Sojgunak is van magánhadserege, ahogy a szilovikok között másoknak is. Tény, hogy a Wagner csapat orosz fekete pénzekből élő sereg, FSZB-háttérrel is megtámogatva; komoly erő az orosz rendszeren belül. Viszont az orosz oligarchaháborúban Prigozsinnak nagyon sok ellenérdekeltje volt.

Az ország lakossága között népszerűnek tűnt, hiszen a közkedveltségi indexe a 40 százalékot is elérte. A jövő évi orosz államfőválasztást nézve Putyin akár konkurenst is láthatott a személyében. Most, hogy ő „kiiktatódott” az életből, ez a veszély elillant.

Az elnökválasztáson Putyin az irányított demokrácia eszközeivel nyerni fog. Ez olyan biztosra vehető, ahogyan Prigozsin halála szintén előre látható volt. Putyin hatalma olyan struktúrára épül, ami Oroszországot visszarendezte a Szovjetunió viszonyrendszerébe, csak nem annak hívják, bár azt a hegemóniát igyekszik visszaállítani. Az orosz elnök nyilván a történelemkönyvekbe kíván bevonulni, országát ezért birodalmi szinten próbálja mozgatni.

Ahhoz mi kellene, hogy Oroszország – a britekhez, franciákhoz, németekhez hasonlóan – letegyen a hódító és imperiális gerjedelméről?

Egyelőre nem látni ennek jeleit. Fehéroroszország már a csatlósa, Közép-Ázsiában, az „isztáncsoport” országaiban vagy Kazahsztánban kevesebb befolyást tud/tudott szerezni, Ukrajnában pedig elakadt ez a hódító szándék, mert csak az orosz nyelvű területeket volt képes megszállni. Az ukrán ellentámadás vontatottsága miatt jelenleg még masszívan védeni is tudja megszerzett állásait; persze kérdés, mi lesz e területek jövője, Oroszország tényleg beszippantja-e őket. Most még mindkét fél bírja a patthelyzetet, az meg rossz jövőkép, hogy ez a hadjárat – a szovjetek 1978-as afganisztáni bevonulásához hasonlóan – akár tíz évig tartson. Egy beállt konfliktuszóna, amolyan palesztiniai helyzet pedig generációkra így maradhat.

Az szintén realitás, hogy gazdasági erőben Oroszország manapság nagyon messze van ama konstellációtól, mint amilyenben a Putyin által visszasírt Szovjetunió volt.

Ahhoz, hogy gazdaságilag magába roskadjon, még idő kell. A nyersanyag- és energiaexportjának javát ma nem Európában, hanem másutt, de csak fele pénzen adja el. A nyugati szankciók csak fokozatosan érik el a hatásukat, a hadiipari megrendelései is jelentősen visszaestek. Oroszország mai szituációjából Kína profi - tál, mert aszimmetrikussá vált a viszonyuk, és szinte mindenhez kínai pénz kell. Oroszország közel áll ahhoz, hogy szomszédja vazallusaként besodródik Kína alá.

Putyin a mai orosz politikai elit szélsőségesen gondolkodó, nacionalista, az ortodox vallást erőltető körének megmondóembere. Az utóda is innen fog kikerülni? Vagy akad még egy Gorbacsov?

A putyini éra jellemzője, hogy Sztálint felmenti és Gorbacsovot démonizálja. Persze, a Kreml mai ura is már hetven fölött jár, amikor a jövő helyett főként a jelenről illendő beszélni. De ha ővele bármi történik, Oroszország irányítását egy, a jelen rendszerből és a jól körülírható politikai-hatalmi hálózatból kikerülő személy fogja átvenni. És a Cipruson, Londonon át akár New Yorkig kiáramlott nagy volumenű FSZB-s tőkéből finanszírozva próbálják majd tovább destabilizálni Nyugat-Európát.

Mivelhogy Oroszország mégiscsak Oroszország, Prigozsin ügye és fura halála most úgymond letudva, a meglepetések kiskapui pedig eltorlaszolva. Ebből az egész rémtörténetből – ha ma élne – Shakespeare írna egy modern királydrámát?

Ő bizonyosan megtenné. De a kortárs orosz irodalomnak, az orosz értelmiségi íróknak is ez egy nagy lehetősége. És ha majd megszületnek is a vonatkozó művek, azok valószínűleg nem Moszkvában fognak megjelenni vagy színre kerülni; ha egyáltalán ott fogják megírni őket. Ahogyan erre már bőven akadt példa a múltban.