Szerte a világban

Néhány évvel ezelőtt a rádióban bemutattak egy Schmidt nevű családot – annak okán, hogy tagjai már több generáció óta kőfaragók. A műsor készítőit az érdekelte, miként képes az egész család „egy követ fújni”, azaz egy cégen belül összetartani. A sok válasz közt (a kő súlya köt össze bennünket, felemeléséhez mindünkre szükség van) akadt egy igazán érdekes is: „Lenyűgöző, hogy amit létrehozunk, az örök időkre szól. Ez az oka a nagy lelkesedésünknek.”

Ennek az indoklásnak a legbelső logikája szolgálhat magyarázatként arra a lelkesedésre is, mellyel – az e vasárnapi evangélium szerint – Krisztus tanítványai elindultak az igét terjeszteni szerte a világban. Őket is egyesítette Krisztus keresztjének súlya, melyet közösen viseltek annak a felelősségnek a súlyával együtt, mely összehasonlíthatatlanul nagyobb a kőfaragók által vállalt tehertételnél: nekik ugyanis az emberi szívekbe kellett belevésniük Krisztus igéjét úgy, hogy az valóban „örök időkre” szóljon. Közvetítői voltak Isten ígéretének, mely szerint „elveszem testükből a kőszívet, és hús-szívet adok nekik” (Ez 11, 19).

Az emberi szívet – a legcsalódottabbat is – nyitó kulcs a személyes tanúságtétel az élő Istennek való teljes odaadásról. Épp ezért hangsúlyozza oly nyomatékosan a holnapi evangélium, mit ne vigyenek magukkal az apostolok az útra: „se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben” (Mk 6, 8). A felsorolt tárgyak mindegyike valamilyen módon az Istenhez való bizalmat fejezi ki, az Istenhez, aki a bizonytalanság különféle fajtáiba küldi őket, mégis teljes mértékben törődik velük. Ne vigyenek kenyeret: bizonyságul az isteni gondviselésre, arra, hogy azt a sokat kért „mindennapi kenyerünket” az Úr minden napra biztosítja számukra, amiként biztosította kiválasztott népének az Egyiptomból az ígéret földjére történő útja során. Ne vigyenek táskát se, mondja tovább a holnapokra szóló tartalékolás e jelképéről – hiszen miként is érezhetnék át őszintén az isteni jelenlétet, ha nem terjesztenék ki a jövőre nézvést is? „Keressétek először az Isten országát és annak igazságát – mondta Jézus – ...ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért.” (Mt 6, 33–34) És végül: ne vigyenek magukkal „pénzt se az övükben”. A pénz ugyanis a földi értékek jelképe és fokmérője, hiszen minden földi érték megszerezhető általa. Jézus küldötteinek ellenben az a feladatuk, hogy a nem e világi értékekre irányítsák rá a figyelmet: Isten királyságának hirdetésében annál meggyőzőbbek lesznek, minél jobban elrugaszkodnak a földi értékrendtől s minden olyan gyanútól, mely szerint amit csinálnak, „pénzért” teszik. „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben – hangsúlyozta a Mester –, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6, 20–21)

Nemrégiben egy ukrán hivatalnoknak különös feladattal kellett megbirkóznia: egy házaspár ugyanis Jézus Krisztus Vlagyimirovics névre szerette volna keresztelni újszülött gyermekét. A hivatalnok természetesen megpróbálta őket rábírni arra, hogy legalább valamennyire változtassanak elhatározásukon, a szülők azonban nem tágítottak, s a törvényre hivatkoztak, mely szerint jogukban áll a tetszésüknek megfelelő nevet adni gyermeküknek. Miért ragaszkodtak annyira ötletükhöz? Arra gondoltak talán, hogy mostoha körülményeik közt ezzel a névadással is bizonyítják a kereszténységhez tartozásukat? Vagy hogy épp ezzel őrzik meg utódjuk hitét? Mert ha igen, nagyon tévednek. Nem az anyakönyvi hivatal bejegyzése, nem a különös „vallásos” név, nem a külsőségek vétetnek majd ugyanis számításba az utolsó ítéletkor, hanem az Istennel való eleven kapcsolat átélése. Jézus Krisztust ne a személyi igazolványunkban őrizzük, hanem a szívünkben, ott keressük őt, s beszéljünk vele, kérleljük fáradhatatlanul mindennapi gondjaink közepette.

A szerző római katolikus pap