Szentföld?

2003 tavaszán, az iraki háború idején három Domonkos-rendi nővér (egy 68, egy 66 és egy 55 éves) behatolt a Colorado állambeli rakétakilövő állomásra, s kalapácsaikkal megpróbáltak megsemmisíteni egy Minuteman III. típusú rakétát, melyről úgy tudták, hogy Irakra céloz. A bíróság bűnösnek mondta ki s elítélte őket. A domonkosok közben az USA egész területén háborúellenes kampányba fogtak, egyebek közt kijelölve tizenöt olyan helyet, ahová közös imára gyűlhettek össze az emberek. Carol Gilbert nővér, az elítélt apácák egyike e szavakkal indokolta különös tettét: „Az iraki gyermekekre gondoltam, s arra, hogy valamit tennem kell. Tudtam, hogy a kalapáccsal nem sokra megyek, de nem maradhattam tétlen.”

A nővérek nekibuzdulásának ésszerűségéről nyilván lehetne vitatkozni, de egyben alighanem mindannyian egyetérthetünk: mennyire szívesen feltartóztatnánk azokat a rakétákat, melyek Izrael és Palesztina fölött röpködnek, s polgári meg katonai célpontokra zuhannak. Mennyire szeretnénk habozás nélkül Szentföldnek nevezni ezt a területet, mely ma sok mindent eszünkbe juttathat, csak azt nem, hogy szent. Hiszen ma ott véres háború folyik. Rakétatámadásoktól kell tartani, s a L’Osservatore című vatikáni napilap szerint „a háborútól leginkább a gyerekek szenvednek (...) némely támadás halottjainak és sebesültjeinek a fele gyermek.” Ám a szembenálló felek egyre csak fogadkoznak, hogy nem hátrálnak meg, vagyis mindegyik a másiktól követeli ezt. A mintegy hatvanezer külföldi rövidesen elhagyja a térséget. Ott tehát, ahonnan a béke üzenete szerte a világban elterjedt, ahol Jézus nyugalomra és az egymás iránti tiszteletre szólított fel, ott most háború tombol. Több jótékony szervezet „humanitárius katasztrófát” emleget, s „humanitárius folyosók” létrehozását sürgeti, melyeken az éhező áldozatoknak alapélelmiszert lehetne biztosítani.

Kétezer évvel ezelőtt maga Jézus is „humanitárius akció” főszervezője lett, amikor is öt kenyérrel jóllakatott egy több ezres tömeget. Csakhogy a Jézus által jóllakatottak annak idején az ő tanítása miatt maradtak éhen, míg napjaink humanitárius válságát el lehetett volna kerülni, ha kirobbantásának felelősei megszívlelték volna Jézus szavait a szeretetről és a kölcsönös tiszteletről, a felelősségtudatról és az erőszak-nélküliségről. Bizony, milyen jó is volna, ha megismétlődne az e vasárnapi evangélium jelenete: amikor Jézus, ismét a Genázáreti-tó partján ülve láthatná, hogy nagy embertömeg közeledik felé. Mert minél többen járulnának Jézushoz, annál kevésbé veszélyeztetnének minket összecsapások, háborúk, öldöklések.

A jelenlegi válságban is elengedhetetlen, hogy elegendő élelmiszer jusson az arra rászorulóknak. De miként létezhet egyáltalán az ember folytonos feszültségben és bizonytalanságban, amikor a támadások elől szüntelen föld alatti óvóhelyre kényszerül? Jézus az őt megkísértő ördögnek ezt válaszolta: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik.” (Mt, 4, 4) E nélkül az Isten szájából származó szellemi táplálék nélkül a valódi kenyérrel sem megy sokra. Ezért Jézus, mikor a tömegek jóllakván a királyuknak akarták megválasztani, elmenekült tőlük, s visszavonult. Visszautasította a politikai megváltó szerepét, nem akart földi problémák (például olcsó élelmiszerek) megoldója lenni. A lélek legmélyebb éhségét jött csillapítani, a szeretetre, összhangra, megértésre vágyást. A kenyér csodás megszaporítása a dolgok mennyisége fölötti hatalmáról vallott, hogy aztán megmutatkozzon a minőség fölötti hatalma is: a szellemi kenyér által, melyet ezen a véres vidéken Jézus tört meg először a jeruzsálemi búcsúvacsorán. Az egység és béke kenyerével, amint Pál apostol a korinthusiaknak írt levelében nevezi: „Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” (1 Kor, 10, 17)

A pápa imádkozásra szólított fel a konfliktus befejezéséért. Hogy a családok asztalára ismét kerüljön kenyér. S hogy új esélyt kapjanak felfedezni, hogy van itt valaki, aki más kenyeret is ad. Az élet kenyerét.

A szerző római katolikus pap