Száztíz éve halt meg a legjelentősebb díj alapítója

Hogy mekkora jelentőséggel bír e kitüntetés, arra a legjobb példát Leon Lederman, az 1988-as fizikai Nobel-díjas szolgáltatta, aki így jellemezte: „A díj minden tudományos kutató szemében súlyos és ünnepélyes dolog. Valószínűleg azért, mert olyanok nevéhez kapcsolódik, mint Röntgen, aki elsőként nyerte el, 1901-ben, aztán meg Rutherford, Einstein, Heisenberg, Bohr... A díj minden tulajdonosát sajátos aurával ruházza fel – még ha az ember legjobb gyerekkori barátja kapja is meg, akivel annak idején versenyt pisilt az erdőszélen, az illető hirtelen megváltozik tőle. Attól kezdve lehetetlen anélkül gondolni rá, hogy automatikusan eszünkbe ne jusson a díj is.”

Az idei ceremónia különös jelentőségét az adja, hogy az alapító halálának száztizedik évfordulóján rendezik meg. A zseniális svéd gyáros, feltaláló 1896. december 10-én hunyta le örökre a szemét.

Hosszú út vezetett számára a díj alapításához. Eredeti, 1890-ben keltezett végrendeletében az élettan és az orvostudomány legjelesebb képviselőit kívánta a nevét viselő díjban részesíteni, amelyet jelentékeny vagyonának kamatai alkottak. Egy évvel halála előtt, 1895. november 27-én testamentumát kibővítette, melynek értelmében már a fizika és a kémia területén működőket, valamint a békéért legtöbbet tevőket is jutalmazni kívánta. Ez utóbbi döntése igazi telitalálatnak bizonyult: épp a huszadik század elején beinduló természettudományos forradalom biztosította a Nobel-díj páratlanságát: olyan felfedezésekért osztották ki, amelyek gyökeresen megváltoztatták az emberiség életét. Ehhez az is kellett, hogy a leghozzáértőbbek dönthessenek a sorsáról. Nobel végakaratának szellemében a fizikai és kémiai felfedezések terén a Svéd Tudományos Akadémia, az orvosi ill. élettani kutatásokban a Királyi (Karolinska) Intézet, az irodalom terén a stockholmi Akadémia, míg a békéért legtöbbet tevők ügyében a norvég parlament öttagú bizottsága illetékes.

Bár elvileg elmondható lenne, hogy az idén immár százhatodszor sereglenek össze az egyes tudományágak legjelesebb képviselői, a tények egy kissé másról tanúskodnak: több esetben nem került sor a díjkiosztásra, mivel nem találtak méltó jelöltet Alfred Nobel arcképét viselő aranyérmére.

Bár svéd származású a család, Alfred életének legnagyobb részét külföldön töltötte: mindössze négyéves, amikor Oroszországba költöznek, ahol édesapja kohókat épít, majd később fiaival együtt jelentős szerepet játszik a bakui kőolajmezők feltárásában. Alfred a kor jeles kémikusától, Nyikolaj Nyikolajevics Zinintől sajátítja el a vegyészet alapjait. Huszonhat évesen tér vissza szülővárosába, Stockholmba, ahol néhány éven keresztül magánúton vegyészeti tanulmányokat folytat.

Zinin még 1853-ban hívja fel az ifjú svéd gyáros figyelmét a rendkívül robbanékony nitroglicerinre, melyet bányászati célokra lehetne felhasználni. Őszintén szólva már ebben az időben is felvetődik hadi célokra való alkalmazásának lehetősége, olyannyira, hogy az orosz tüzérség a krími háborúban kísérleti jelleggel be is veti. Miután a tanítómestere útmutatásai alapján végzett kísérletei közben Nobel laboratóriuma 1862-ben felrobban, elhatározza, megpróbálja a vegyület explodáló képességét fékezni. A szerencse mellé szegődik: megfigyeli, hogy a kovaföld által felitatott nitroglicerin ütésre nem robban, gyutacs alkalmazásával viszont eredeti tulajdonságait megőrzi. Az 1866-ban általa feltalált dinamit kapcsán terjedt el a vélemény, hogy évtizedekkel később épp amiatt alapítja meg a róla elnevezett díjat, mivel lelkiismeret furdalás gyötri, hogy ezt a robbanószert katonai célokra is felhasználták. A valóságban a dinamitnak szinte egyáltalán nem volt stratégiai jelentősége, annál inkább másik szabadalmának, a füstnélküli lőpornak. Ezt viszont ő maga ajánlja fel a francia kormánynak – tekintve, hogy 1869-től St. Sévranban tevékenykedik –, amikor visszautasítják, laboratóriumát Olaszországba, San Remóba helyezi át. Itt két lőporgyárat alapít, továbbá egyet Németországban, hazájában pedig ágyúöntő műhelyt üzemeltet. Tizennégy gyárból álló vállalatbirodalmának legfényesebb gyöngyszeme szűkebb pátriánkban található: 1873-tól Pozsonyban működik Dynamit Nobel néven, amely a feltaláló halálakor már kétszázhatvanegy épületből áll, több mint ötszáz alkalmazottal a város és Magyarország legnagyobb ipari üzemeinek egyike. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy Nobel ötvenmillió frankra becsült vagyonának jelentékeny része az egykori koronázó városban született, tehát a pozsonyiak járultak hozzá a legnagyobb mértékben a világ legbecsesebb kitüntetésének alaptőkéjéhez.

Gyakran az a kérdés is felvetődik, Nobel vajon miért nem gondolt végrendelete megfogalmazásakor a királyi tudomány, a matematika képviselőire. Egyik életrajzírója, Manfred von Ardenne röppentette fel azt a legendát, hogy több mint harminc évvel fiatalabb házvezetőnője és élettársa, a bécsi Sophie Hess volt a ludas a dologban, akit egy alkalommal félreérthetetlen helyzetben tetten ért egy fiatal magyar tüzértiszt-matematikussal, Kapiváry Kapyval, tehát e szerelmi megcsalattatás miatt ilyen sajátos módon állt bosszút. Eltekintve e meglehetősen gyanús névtől – amennyiben valóságos alakról van szó –, a fiatalember csakis csaló lehetett, mivel e rövid jellemzés kísértetiesen illik a legnagyobb magyar matematikus-katonára, Bolyai Jánosra, azzal a kis különbséggel, hogy ő Nobelnél harminc évvel nem fiatalabb, hanem idősebb volt, és a fentiekben említett szerelmi légyott előtt egy emberöltővel jobblétre szenderült. Sokkal inkább hihető a szakértők véleménye, akik szerint Nobel csupán a négy alapműveletet ismerte, így nem volt tisztában a matematika gyakorlati jelentőségével. Aligha csodálkozhatunk ezen egy oly korban, amelyet a tanulatlan autodidakta zsenik jellemeztek.

Ahogy Lederman is említi, a kitüntetés legfőbb rangját az adja, hogy milyen jelentős tudósok kapták meg. A kerek évforduló kapcsán igazán érdemes felidézni, hogy száz illetve ötven éve miért osztották ki a legalapvetőbb tudomány, a fizika területén. Annál is inkább, mivel ez befolyásolta a legnagyobb mértékben az emberiség életét, változtatta meg évezredes munkamódszereit.

1906. december 10-én John Joseph Thomson vehette át. A hivatalos indoklás szerint a gázokon áthaladó elektromágnességre vonatkozó elméleti és kísérleti vizsgálatok terén szerzett érdemeiért. Ezt hétköznapi nyelvre úgy fordíthatjuk le, hogy a nagyjából egy méter hosszú katódsugárcsőben megfigyelte a légüres térben mozgó részecskéket. Elsőként jött rá 1881-ben, hogy a sebesség növelésével a részecskék tömege nő, amivel előkészítette a talajt Albert Einstein speciális relativitáselméletének a győzelméhez. Ennél talán még fontosabb, hogy a nevéhez fűződik az első elemi részecske, az elektron felfedezése, amelyet ugyancsak a katódsugárcső segítségével, 1897-ben tett meg. Egyrészt ez volt az első kísérleti bizonyíték az atomi részecskék létezésére, másrészt elindította a huszadik század legnagyobb forradalmát, amely teljes életmódváltáshoz vezetett. Ugyan villamos áramot már ebben az időben is előállítottak, arról a tudósoknak fogalmuk sem volt, hogy ezt a tiszta energiát mi szállítja. Thomson érdeme annak bizonyítása, hogy a parányi elektron a ludas a dologban. Ez hamarosan az elektronika kialakulásához vezetett. Nem kis mértékben Thomson munkásságának eredménye, hogy ma a világot behálózzák az informatikai eszközök.

Legalább ennyire izgalmas a fél évszázaddal ezelőtt kiosztott fizikai Nobel-díj életmód-meghatározó szerepe. William Shockley, John Bardeen és Walter Houser Brattain a tranzisztor megszerkesztéséért kapta. Feltehető a kérdés, mi volt ebben a nagy, hiszen a triódákat már korábban is ismerték, így tévét, rádiót, számítógépet ezekből is össze lehetett állítani? Nos, ez mind igaz, csakhogy a Neumann János által szerkesztett első masina három helyiséget megtöltött, az üzemeltetéséhez pedig annyi energia kellett, amely minden házi biztosítékot egy pillanat alatt kicsapna. Az új eszköz valójában más elven működik: a trióda feszültséget, a tranzisztor áramot erősít, a trióda vákuumban röpteti az elektronokat, a tranzisztorban ugyanez atomi szinten játszódik le. E két különbség tette lehetővé a parányítást. A legkisebb trióda is legalább ujjnyi méretű, a legnagyobb tranzisztor sem nagyobb egy borsónál. Ez még csak az út kezdete volt. Amikor kidolgozták az integrált áramköri elemek technológiáját, kezdetben több ezer tranzisztort tudtak borsónyi méretben összezsúfolni, majd minden négy évben egy nagyságrenddel többet. Ma már ott tartunk, hogy egy triódányi méretben egymillió tranzisztor is elfér! Ennek köszönhetjük, hogy megjelent a műholdtévé, a sétálómagnó, a maroktelefon, az asztali számítógép és még ezernyi műszaki eszköz. E fejlődés kezdetén az a kis ormótlan szerkezet állt, amelyért a három amerikai fél évszázada megkapta a legendás érmet.

Egyébként érdemes megemlíteni, hogy egyedülálló módon John Bardeen szerzett még egy fizikai Nobel-díjat, harmincnégy évvel ezelőtt a szupravezetés általa kidolgozott elméletéért kapta meg. Ez legalább olyan fontos, mint az első, ugyanis a jövő energiaszállításában lehet óriási szerepe. Elég csak arra gondolni, hogy a villamos energia továbbításánál nagyobb távon a veszteségek elérhetik a harminc százalékot, ezzel szemben szupravezetésnél egyáltalán nincs veszteség. Viszont itt egy sor műszaki akadállyal kell még jelenleg szembe nézniük a tervezőknek.

Való igaz, hogy korunkban a legkülönfélébb vetélkedők ötperces sztárocskái örvendenek népszerűségnek és rendkívüli anyagi elismertségnek, viszont nem szabad arról elfeledkezni, hogy senki nem tudna róluk e tudósok tevékenysége nélkül. Ha a száz illetve ötven éve kiosztott fizikai Nobel-díjak tulajdonosai tudomány helyett valóságshow-kal foglalkoztak volna, akkor ma nem lenne olyan műszaki eszköz, amelyen követhetnék e csillagocskák sok esetben kétes teljesítményét. Ezért is legyen valamennyiünk ünnepe minden év december tizedike.