Száz éven át örülni tud minden új napnak

Az unokák őt hívják anyánakSomogyi Tibor felvétele– Nyolcvannyolc évesen nem voltam elővigyázatos, szaladtam valamerre, és megbotlottam. Szerencsére, az orvosok ügyesek voltak, és mert én is igyekeztem, talpra álltam. Csak hát két évvel később a változatosság kedvéért a szobából futottam ki és nekimentem a falnak. Keményebbnek bizonyult, mint a karom. Azóta reggelenként járókerettel teszem meg az utat a fürdőszobáig, de nem a lábam, hanem a fájós, érzékeny karom miatt. Emiatt van szükségem segítségre, a lányom tart rendben, öltöztet, mosdat. Megfordult a kocka, valaha én gondoztam őt, most viszont Erzsi engem. Mivel nyugdíjba vonulásáig Pozsonypüspökin óvónő volt, pontosan tudja, mikor mire lehet szükségem, ismeri a teendőket. Kár tagadni, százévesen újra gyerek vagyok – jegyzi meg, s amikor kérésemre felidézi a múltat, szeme huncutul csillogni kezd.

– A Winkler család Vereknyén élt, oda születtem én is 1905. március 22-én. Szüleimnek vendéglőjük volt, négyen voltunk testvérek és nem szenvedtünk hiányt semmiben sem. Szeretetben nevelkedtünk, ha jól emlékszem, voltak kötelességeink is, de a tennivalók javát édesanyám a szolgálóra bízta. Annak örültem a legjobban, hogy nem kellett mosogatnom. Persze, később, amikor férjhez mentem, majd a nyolcvanas évek derekán lebontották a vereknyei főutca házait, és a lányom családjával a fővárosba költöztem, nem vonhattam ki magam ez alól a munka alól sem. – Anya nemcsak a háztartás gondjait vette le a vállamról, a két gyerekemre is szívesen vigyázott. Irmi és Ákos számára édesanyám az anya, én pedig a mama vagyok – avat a belügyekbe Csaplár Erzsébet, csak hogy megértsem, az éppen betoppanó Irmi miért köszön külön az anyának és a mamának.

Anna néni szeretettel gondol vissza a letűnt évtizedekre, családtagjaira. – A fiatalabb öcsém tanító lett, a premontrei tantestületben kezdte pályáját, majd Gödöllő lett az otthona. Ott él ma is, és kora ellenére – 88 éves – a 95 esztendős húgommal együtt eljöttek felköszönteni. Boldoggá tett a viszontlátás. A másik öcsém, ugye, Erzsikém – fordul a virágokat rendező lányához –, két évvel volna fiatalabb, mint én, ám sajnos meghalt már.

Vereknye valaha nagyon békés lakóhely volt, egyetértésben élt egymás mellett a magyar, a német és a szlovák. A mi nagy családunk ma is háromnyelvű, öcsém gyermekei Németországban élnek. Ők küldték a tolókocsit, a járókeretet is, mert itt biztosan hosszadalmas és bonyolult lett volna az ügyintézés. A lányom csak most, miután betöltöttem a századik életévemet, kérvényezte, hogy hivatalosan is gondozómmá minősítsék, ám ehhez egyéb igazolások mellett orvosi vizsgálatokra is szükség volt. Kénytelen voltam elszenvedni a tortúrákat, pedig én előszeretettel kerülöm az orvosokat – mondja nagyon határozottan.

Anna néni nem siette el a házasságkötést, 37 évesen ment férjhez, 42 évesen hozta világra egyetlen gyermekét, Erzsi lányát. – Gyermekkori barátom lett végül a férjem, szépen éltünk, bár természetünk ellentétes volt. Mondtam már, hogy nem szerettem mosogatni? A férjem, ha a vendégek után sok mosogatnivaló maradt, elvégezte a nemszeretem munkát helyettem. Előfordultak nézeteltérések közöttünk is, de mindketten vallottuk: egyenesbe kell hozni, ha vitáznak az emberek. Mindig mondtam és állítom ma is, hogy a házasság lutri. Nem is csodálkozom a mai fiatalokon, akik papírok nélkül élnek együtt, de azokon a lányokon sem, akik leányanyaként hozzák világra gyermeküket. Régen sem volt könnyű az élet, de most? Látom az unokáimon, reggeltől estig keményen dolgoznak, ritkán léphetnek ki a mókuskerékből, nincs mikor élvezni az életet. Én az ő korukban bármikor fogtam magam, és meglátogattam a Magyarországon élő öcsémet. A barátokkal kirándultunk, színházba jártunk. Mindenevő voltam, szerettem az operát, operettet, kedvenc színházam a Vígszínház volt. Miután megözvegyültem, annak is már negyven éve, gyakran megtörtént, hogy Erzsivel péntek délután vonatra ültünk, és irány Gödöllő. Simándy Bánk bánja örök élmény. Most már csak a tévé képernyőjén keresztül élvezem az előadásokat, hozzám a klaszszikusok állnak közel.

Anna néni ma is érdeklődik a világ dolgai iránt, nincs megelégedve a magyarországi politikusokkal, Gyurcsány miniszterelnökkel meg pláne. – Mellőzzük a politikát, anya – kéri a lánya, miután meghallja, ahogy édesanyja szidni kezdi a kommunistákat és az MSZP-t. Témát váltunk tehát, elmeséli, miképp telnek a napjai. – Keveset alszom, ha felébredek, magamban beszélek. Nem is veszem észre, hogy hangosan. És nehogy unatkozzam, kérdéseket teszek fel magamnak, s nyomban meg is válaszolom őket. A szomszéd szobában alvó unokáim meg kinevetnek. Reggel nyolc óra körül Erzsi segítségével kecmergek ki az ágyból, jól teszi, hogy járásra késztet, bár szédülni szoktam. – És ahelyett, hogy anya belekapaszkodna, rátámaszkodna, elengedi a keretet, és két karját a levegőbe emelve jajong, hogy menynyire szédül – fűzi hozzá nevetve a lánya. A reggeli tisztálkodás és öltözködés után jöhet a reggeli, a szobájából már tolószékben közelíti meg a konyhát. – Nem vagyok válogatós, és nem táplálkozom diétásan. Szalonnával és hagymával, olykor virslivel kezdem a napot, délben a levest, főzeléket eszem szívesen, naponta kívánom az édességet, és az utóbbi években a napi két-három presszókávét egy-kettőre csökkentettem. Este nem kívánom az ételt, általában vajas kiflit és teát, vagy, mivel tejérzékeny vagyok, szójatejes kávét rak elém a lányom. A gyümölcs közül az epret szeretem, a vereknyei kertünkben mindenből volt bőségesen. Ha jól belegondolok, a kert az, ami hiányzik, persze, az én koromban nem sokat segíthetnék a lányoméknak. A bort nem nagyon kedvelem, talán azért, mert savat csinál, ünnepi alkalomkor inkább gyűszűnyi töménnyel, esetleg kortynyi pezsgővel koccintok. Egyedül a lecsós halat – a család többi tagja kedveli – utasítom vissza, bár külön-külön szívesen megeszem. Délelőtt és délután, valamint este tévézni szoktam a szobámban. Fülhallgatóval, mert romlik a hallásom, s nem akarom zavarni a többieket. Vannak kedvenc műsoraim, sorozataim, ezeket nem hagyom ki. Ebéd után lepihenek, s ha nem alszom el, akkor olvasgatok. Nem látok ugyan már olyan jól, mint régen, ennek ellenére másodszor olvasom végig könyvtárunkat. Nem unatkozom, ha a lányomnak főzés közben van kedve, beszélgetünk, ha dolga van, elfoglalom magam. Szeretteim soha nem hagynak magamra, ha Erzsinek intéznivalója van, vagy látni akarja volt óvodásait, az unokám vigyáz rám. Szépen élünk, békében, egyetértésben, szeretetben. Ennél többre nem vágyom.