Sok balhé után ma már pénzt kap, ha bunyózik

Hogy fér ennyi az életébe? Alapító tagja egy kaszkadőrcsapatnak, színészi feladatai is vannak, közben olyan zenészeknek készít világszínvonalú klipeket, mint Kentaur, Rácz Gergő, Mester Tamás, hogy csak pár nevet említsek.

Korán kezdtem. Gyerekként szertornász voltam, aztán lovas akrobata. Később kaszkadőrtanonc lettem Piroch Gábor és Kivés György mellett. Tizenkilenc évesen még a Vidámparkban működő Westernszínházba is bekerültem. Egyébként akkor neveztek el Indiánnak.

Egy ilyen csapatba hogy került be?

Lovas kaszkadőrök tartották a válogatást. Megfeleltem. Akkor persze még nem is sejtettem, hogy mire vállalkozom. Fél évre szóló kemény munka volt. Meg kellett tanulni verekedni, lóról esni. Ez nem olyan volt ugyanis, mint a kaszkadőrség, hogy „Tessék, mész, röppensz!” Itt színdarabot kellett előadni néhány veszélyesebb mutatvánnyal. Countryzene kísért, végig játszani kellett, miközben sok humorral kékre-zöldre vertük egymást.

Kaszkadőrként is kapott már színészi feladatot.

Főleg külföldi produkciókban. A James Belushival forgatott Royce-ban, a Julian Sands főszereplésével készült Az Operaház fantomjában, de ott voltam Antonio Banderas közelében az Evitában, vagy a Ben Kingsley nevével fémjelzett Bűn és bűnhődésben is.

Magyar filmek?

Chachorom, Európa expressz, Idegölő. Az Európa expresszben Gryllus Dorka dublőre voltam. Nekem kellett kiugranom helyette a vonatból. Szűk blúzban, szoknyában, ahogy ő volt felöltözve. Aláöltözni nem lehetett. Védőfelszerelésnek ilyenkor nincs helye. Száguldó vonatból kellett ugrani, amit nem nagyon lehet gyakorolni, csak magát az ugrást. Az érkezést. A tájékozódást. A kollégák felépítettek egy bazi nagy dobozsort, hogy ha átrepülök a töltés felett, akkor arra essek. Lepróbáltuk. A sebességet is. Bejelöltük, hol kell kiugranom, hova érkezem. Jött a felvétel, a masinisztát közben lecserélték. Az a másik meg kicsit gyorsabban ment. Érezhető sebességkülönbséggel. Kiugrottam, és átrepültem a dobozok fölött. Túlugrottam a töltést. Az volt a mázli, hogy a tereprendezésről akkor sem feledkeztünk meg. Hogy látótávolságon belül mindent elpucoltunk, nagyobb rögöket, betondarabokat vittünk el, bár nem számoltunk azzal, hogy oda fogok esni. De a mozdonyvezető hangulatban volt, én meg akkorát repültem, hogy a töltés melletti magas gazba estem. Az akció után, ahogy ez a kaszkadőröknél szokás, még fekvő helyzetben felemeltem a kezem, hogy minden rendben, aztán vártam, hogy „Ennyi!”, ami a felvétel végét jelenti. Én jeleztem is, hogy rendben, földet értem, de nem látták a kezem a nagyra nőtt sástól, az „ennyit” meg én nem hallottam. Feküdtem hát tovább mozdulatlanul, és vártam, hogy vége legyen. Egyszer csak hallom, hogy rohannak felém. Ággyal, infúzióval. Azt hitték ugyanis, hogy bajom esett. Hogy becsapódtam, mint egy bomba, és karomat-lábamat úgy kell összeszedni.

De megúszta.

Akkor még gumiból voltam. Ma, harmincöt évesen már nem vagyok annyira edzésben.

A kaszkadőr egyébként is olyan, mint a macska. Hét élete van.

Mondok akkor egy veszélyesebb kalandot. Bűnesetet rekonstruáltunk egy televíziós műsorban, és a gyártásvezető nem volt elég körültekintő. Általában vagy a tolvajt, vagy a betörőt játszom, akkor, abban a helyzetben épp egy gyilkost alakítottam, fegyverrel a kezemben. De mivel a felvételt többször meg kellett ismételni, az arra járó idős hölgyek felfigyeltek rá, hogy fegyverrel a kezemben ki-be járkálok. Már épp ott tartottunk a jelenetben, hogy agyba-főbe vertem a kolléganőmet, a bolti eladónőnek öltözött kaszkadőrlányt, amikor hirtelen berobbant egy rendőrkommandó. A kamerák el voltak rejtve, tehát semmit sem láttak, és rám húzták rendesen a fegyverüket. A kutyasétáltató nénik ugyanis riasztották őket, hogy épp most rabolják ki a közértet, azonnal jöjjenek. Ott is a szerencsémnek köszönhettem, hogy ép bőrrel megúsztam mindent. Rendőr az öcsém, tőle tudom, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben. Ha nincs ez a helyzetfelismerés, nekem annyi. De mivel azonnal kapcsoltam, és tudtam, mit kell tenni, nem álltam neki magyarázkodni, hogy ez itt egy forgatás, és kamufegyver az enyém, hanem azonnal letettem magam, a földre feküdtem, ők rám léptek, kitekerték a karom, és csak azután vették észre a stábot, és hogy mibe csöppentek. Ha viszont elkezdtem volna hadonászni, azonnal lőnek. A gyártásvezető ugyan bejelentette, hogy forgatás lesz, de a részletekről senki sem beszélt, rendőrbiztost pedig nem kért.

Gondolom, élvezte a helyzetet.

Hogy ha megmozdulok, akkor lőnek?

Feszültség, adrenalin, művészet – ez így együtt igazán páratlan élmény.

Még ma is kaszkadőr vagyok.

S melyik az a terület, ahol a leggyakrabban mozog?

A magyar kaszkadőrök univerzálisak. Nem azt mondom, hogy mindent, de sok mindent képesek megoldani. Külföldön szakosodnak, mi mindenre felkészülünk.

Tűz, víz, ugrás, lovas csaták…

… én csak egyvalamire nem vállalkozom. Autós-motoros üldözésekre. Nem vagyok nagy vezető típus. Az autót imádom, vezetni viszont nem szeretek. Én inkább az anyósülésen döglődöm. Motorozni amúgy sem tudok olyan komoly szinten. Az külön tudomány. Arra rá kell állni. De a többi jöhet. Tizenöt-húsz méter magasból is leugrottam már.

Anélkül, hogy akár egy pillanatra megijedt volna?

A félelem a kaszkadőrben is ott van. Nem azért ugrik, mert bolond, hanem mert végre akar hajtani egy feladatot. Az ugrás előtt fél. A hibaszázalékot ugyanis sosem lehet kizárni. Mindenre fel lehet készülni, de mit lehet tudni?

A Vígszínház színpadán nincs annyi veszély. Az ott kellemesebb játék?

Tizenkét éve vagyok a Vígben. A Macbethtől A viharon át a Pán Péterig nagyon sok darabban szerepeltem. A Pán Péterben, Hook kapitány hét kalóza közül én vagyok az egyik. Gyerekkoromban azt szerettem játszani, hogy lelőnek. Dobálta magam. Estem-keltem. Akkoriban még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi ez, a véletlennek köszönhetően aztán mégis megtaláltam a helyem. A színészet a kaszkadőrségből jött. Kivés Gyuri már úgy árul bennünket, hogy „Milyen karaktert keresnek?” Tehát nem elég ugrani, repülni, beszélni is kell.

Ezek a tetkók a karján…

… törzsi indián motívumok. Ja, mert ezt is magam találtam ki. A tetoválást. Kamaszként grafikusnak készültem, aztán ez lett belőle. Volt egy amerikai film, amelyben Ornella Mutival dolgoztam együtt. Neki is annyira megtetszettek ezek a motívumok, hogy a tarkójára akart egyet. Meg is kért, hogy csináljam meg neki. A végén aztán semmi sem lett belőle, mert amint befejezte a filmet, azonnal vitték egy másikba. Magángéppel repült Olaszországba. Sok színészt, sok zenészt tetováltam, ők meg tudták, hogy mi minden érdekel, és így jött az első videoklip is. Akkor indult a Hooligans együttes, és olyan klipet rendeztem nekik, hogy az tényleg nagyot durrant. Egy hét után, ahogy leadták, egyfolytában hívtak, csörgött a telefonom. Sorra kaptam a felkéréseket.

Nagyon magas szintre jutott el azóta. Képi világával, ötleteivel, a zenéhez illő arcokkal, mindennel, amit a színházban magába szívott, valósággal új irányt szabott a műfajnak. Történeteket sző a dallamok mögé, vigyázva arra, hogy a kép, a látvány ne nyomja el a zenét. Minden videoklip-rendezése felér egy izgalmas kisfilmmel, sőt, azt kell, hogy mondjam, a Music Television csatornáján sem látok jobbakat.

Csak az imidzsklipeket nem szeretem. Ezek az úgynevezett bemutatkozó klipek. Külföldön ez azért olyan jó, mert maga a fazon, a zenész is nagyszerű. A magyar zenepiac ötven százaléka alkalmatlan arra, amit csinál. Feleslegesen erőltetik az imidzsklipjüket. Ha nem rokonszenvesek a nézőnek, úgysem maradnak meg a fejében.

Videoklip-rendezést nem is tanítanak a főiskolán.

Speciális ága ez a szakmának. Ezt csak a gyakorlatban lehet igazán elsajátítani. Én közgazdasági szakközépiskolát végeztem, a rendezésről nincs papírom. Mindent, amit tudok, a színházban és a forgatásokon tanultam meg. Azzal, hogy próbákat, forgatásokat ültem végig, ott voltam akkor is, amikor a kollégáim még vagy már javában pihentek. Néztem, figyeltem a nagyokat. Szívtam magamba mindazt, amit elleshettem tőlük. Szeretem a régi magyar, az amerikai gengszten- és az olasz maffiafilmeket. Azokból is rengeteget tanultam.

Színészekkel is gyakran dolgozik a klipjeiben. Hujber Ferencet a Hooligansszel hozta össze, Kaszás Attilának és Alföldi Róbertnek Kentaur, Schmied Zoltánnak Emilio klipjében adott feladatot.

Büszke is vagyok, hogy jönnek, ha hívom őket. Ismerik az ízlésemet, és tudják, mit várok tőlük.

Az előadók vagy a kiadók rendelik meg a klipet?

A menedzserek vagy a kiadók. Elküldik a dalt, nagyon kis arányban közlik, mi az elképzelésük, vagy azt mondják: „Hallgasd meg, s ha eszedbe jut róla valami, egyeztessünk”. Ha nehezen jutok át rajta, visszaküldöm. Erre is volt már példa. Ellenkező esetben megbeszéljük, mennyi pénz van rá, ami általában mindig kevés. Tíz éve X összegből forgattunk, most az egyharmadából. De tudom, ki milyen típus, mire alkalmas, mit hoz a dal, s aszerint kezdek el a legmerészebb irányba agyalni. Aztán jönnek a szűkítések. Vagy agyilag, vagy előadóilag. Én már eleve úgy gondolkozom, hogy az adott dalból mit lehet kihozni. Külsőségekben megvalósítani. Hogy milyen díszletet építünk, hol találunk megfelelő karaktereket. Aztán színészeket keresek, megbeszélem a stylisttal, hogy mit kell összehozni, mindezt közösen megtervezzük, ő pedig kivitelezi. Az elmúlt két év alatt kiépítettünk egy stúdiót, kibéreltünk két helyet egy bőrgyár épületében, ott készítjük a díszleteket. Fúrok-faragok, még a táncosok is jönnek, segítenek. A Kentaur-klip is ilyen baráti összefogás eredménye. Én is festek, glettelek, nem csak irányítok. Pokol, templombelső, chicagói utca mindent felépítünk. Egy rapperrel amúgy sem engednének be forgatni még egy kisebb kápolnába sem, nem még egy templomba. Ezt díszletezni kell. ĺgy olcsóbb is, nincs az a sok bérleti díj, ami elviszi a pénzt, és nincs annyi utánjárás, ami rengeteg idő.

Ahhoz, hogy egy klipre igent mondjon, mennyire kell azonosulnia a dallal?

Nekem nem kell szeretnem ezeket a számokat, sőt nagyon sokat nem is szeretek, de aki előadja, az nagyon jó a saját műfaján belül. Én erre úgy tekintek, mint egy megrendelésre, amelyet a lehető legjobban kell teljesítenem. Tartani akarok ugyanis egy szintet. Közben nagyon sok szempontnak kell megfelelni. A mai zenei stílusnak, a közönség igényének, a klipes elvárásoknak.

Hány klipet készített eddig a Crash Film Produkció?

Százhatvanat biztosan. Az utóbbi három évben a legkisebbtől a legrangosabbig minden itthoni díjat megkaptunk, amit erre a műfajra kitaláltak.

Külföldi zenei csatornákhoz is eljutnak a klipek?

Az MTV magyar blokkjában mindig van tőlünk valami. Ez a csúcs. A Music Television.

A Barátok közt egyik részébe bunyózni hívták nemrég. Egy parkban kellett megtámadnia a sorozat egyik szereplőjét.

Ez is kaszkadőrmunka volt, amelyhez az arcomat is kérték. Az ilyen verekedős jelenetek azonban mindig sokkal durvábban vannak megírva, mint ami aztán a kamera előtt történik. Amikor elolvasom, mindig megörülök, hogy „ez most tényleg kemény lesz”, a végén azonban rendszerint puhítanak a jeleneten. Egy óra volt az egész. Olyan utcai adok-kapok. Én belekötök, ő védekezik, én összeverem természetesen pontos koreográfia szerint. Először lassan, aztán egyre tempósabban begyakoroltuk, majd élesben lenyomtuk.

Ilyenkor, gondolom, visszaköszön egy-egy pillanatra a múlt.

Az a sok buli és a rengeteg balhé? Igen. Az élet engem is sok mindenre megtanított. Nem mindig éltem olyan szépen, mint most. Volt egy bandánk is gyerekkoromban, tipikus belvárosi utcakölykök. A szüleink persze semmiről sem tudtak. Én minden kisebb csetepatéban benne voltam. Ebből a csapatból kerültek ki a mai kollégáim.

Főállásának melyiket tekinti a sok közül?

Olyan nincs. Ha mégis, akkor az összes együtt.

Az pedig nem Galler András, hanem Indián. Az azték naptár tíz éve ott van a mellkasán. De hova tűnt a két copf?

A sapka alá dugtam. Máris mutatom.