Soha el nem évülő generációs gondok

Egyik nap, amikor átadtam a helyem a villamoson egy nálamnál idősebb hölgynek, a hálás mosoly és „köszönöm” mellé egy cukorkát is kaptam.

Jót nevettem magamban: lám, lám, mostanában már anyagi jutalom jár annak, aki átadja az ülőhelyét a tömegközlekedés járműin. S eszembe jutott, hogy talán úgy harminc évvel ezelőtt hány, de hány kis cikket olvastam az újságokban arról, hogy valahol egy fiatalember nyugodtan ült az ülésen, miközben nehéz táskát cipelő, munkából hazafelé igyekvő, idősödő hölgy állt a közelében. Az ilyen karcolatok, glosszák és jegyzetek mindig leleményesen oldották fel a drámai feszültséget: a fiatalembert felszólította valaki, hogy legyen már szíves, adja át a helyét az arra érdemesebbnek. A megszégyenült lurkó pedig mit tehetett... S miután szemlesütve és pironkodva átadta a helyét, még végig kellett hallgatnia az utasok csípős (de mindenképpen nevelő szándékú) megjegyzéseit is. Aztán lassanként egyre romlott a helyzet e tekintetben. Majdnem azt mondanám, hogy mára már meg is szoktuk, hogy ha egyszer valaki ülőhelyet szerzett magának a buszon, villamoson, az már csak akkor áll fel, amikor leszállni szándékozik. Azt is megszoktuk, hogy a megállókban a fiatalok kicselezik az öregeket, gyorsan felugranak a járműre, s azonnal rávetik magukat az ülőhelyekre. A később felszállók pedig álljanak!

Mostanában olyan érzésem van, hogy többnyire már csak én adom át a helyem. Komolyan. Na meg az én korosztályomból itt-ott néhányan. Az ötven körüliek. Egy ideje kimondottan figyelem az ülőhelyek átadásának alakulását. Tapasztalataim félelmetesek. Az idősek, betegek, terhes nők, illetve kisgyermekes szülők iránti előzékenység kihalóban van. Pár évvel ezelőtt még meg mertem kockáztatni, ha egy suhanc gubbasztott mellettem, s közben olyasvalaki szállt fel, akit joggal megillet az ülőhely, hogy hangomban némi élccel és tagadhatatlanul kihívóan megkérdeztem a mellettem gubbasztó ifjút: Uram, átadja a helyét, vagy álljak fel én? Eleinte néhányszor bevált a cseles felszólítás, de hovatovább szemtelenebbnél szemtelenebb válaszokat kaptam. Ilyesmiket: „felőlem!”, „ha gondolja...” vagy „csak álljon fel nyugodtan!” Vagyis mindegyik válasz azt jelentette, hogy álljak fel én. S amikor egy még majdnem gyerek azt vágta a képembe, hogy akarok-e egyet a pofámra, abbahagytam ezt a trükköt, inkább enélkül engedtem át a helyemet, s teszem ezt azóta is.

Manapság az idős emberek inkább lesütik a szemüket, s szerényen álldogálnak a buszon vagy a villamoson, semhogy máséval találkozzon össze a tekintetük, s az a valaki beléjük akaszkodjon, mondván: valami nem tetszik, öreganyám? Egyes ismerőseim osztják a véleményemet, amikor a fiataloknak az idősek iránti magatartása miatt méltatlankodom. Mások megütköznek rajta, hogy a súlyosabbnál súlyosabb gondokkal teli életünkben engem ilyen semmitmondó generációs kérdések foglalkoztatnak. Tudom, hogy nem változtatom meg a helyzetet, de azért hadd hangsúlyozzam azt a talán elcsépelt, de kétségtelenül igaz mondást, hogy a természet törvényeiből kifolyólag egyszer mindenki megöregszik, s így majd a mai fiatalok is megtapasztalják ugyanazt, amit ők praktizálnak az idősekkel szemben.