Semmi sem maradt belőlük

Ground Zero, másnapReuters-felvételAmikor becsapódott a toronyba, sokáig nem hallatszott semmi. A verebek továbbra is csiviteltek, autók dudáltak: a szokásos New York-i háttérzaj. Csak a sziget déli részén emelkedett fel egy hatalmas, fenyegető füstfelhő. Csupán tíz másodperccel később gördült végig a városon a robbanás hangja.

Jacqueline Filsaime csak állt megbabonázva. Kisfia a kezét rángatta: „Mami, abból a repülőből biztos kifogyott a benzin. Menjünk, nézzük meg”. Anyja azonban már sejtette, mi lehet az, és főleg tudta, hogy minél gyorsabban el kell tűnniük a környékről. Tizenöt perccel később még hallották, ahogy a másik repülőgép is megérkezik. Rohanni kezdtek.

Kilenc óra. Shawn Martinez egyetemista diák kissé másnaposan felébredt. Csörgött a telefon, egy ismerőse hívta. Martinez izgatottan bekapcsolta a tévét. Lakása eléggé messze volt a Világkereskedelmi Központtól, a metróállomástól azonban nem. Magára dobálta a ruháit, leszaladt a lépcsőn. Csak akkor jutott eszébe, hogy talán mégsem kellene most odamenni, amikor hirtelen megállt a vonat. Ez máskor is megesik, a New York-i metróvonalak általában túlzsúfoltak. Csakhogy itt most percekig álltak. Egy nő visítani kezdett. Martinez hátán megjelentek az első izzadságcseppek. Nem ilyen halált képzelt el, élve eltemetkezni egy patkányoktól hemzsegő alagútban.

Kilenc óra tíz perc. Joe Trombino, biztonsági őr felettesét hívta az északi torony pincéjéből. Valahonnan ömleni kezdett a víz, valami történhetett. A telefont nem vette fel senki. Bár Trombino csupán harminc méterre volt a kijárattól, úgy döntött, nem hagyja el szolgálati helyét.

Negyed tíz. Jacqueline Filsaime és kisfia hazaértek. Sokáig nem mertek bemenni, féltek. Harminckilencedik emeleti lakásukból jól láthattak mindent. Azt is, hogy a lángok közül apró figurák ugranak ki és csapódnak a földre. Jacqueline Filsaime eltakarta a kisfiú szemét.

Fél tíz. Craig Allen, profi fényképész munkahelye teraszán üldögélt, az üzleti negyedben. Ő is hallotta a repülőgépek zaját, ám nem láthatta, mi történik. Hazarohant, előkapta fényképezőgépét. Néhány felvételt készített a lángoló tornyokról. Hirtelen elöntötte a hideg veríték. „Szénné égett kezeket és lábakat láttam a keresőlencsén keresztül. Hirtelen megrohant a tudat, hogy már percek óta ezt fényképezem. Arra vártam, hogy le tudjam kapni az embereket, ahogy kizuhannak a toronyból. Letettem a gépet. Azóta nem nyúltam hozzá.”

Tíz óra huszonnyolc perc. Joe Trombino még mindig szolgálati helyén állt. A telefont továbbra sem vette fel senki. „Nem történik semmi” – nyugtatgatta magát. A torony összeomlott.

Tizenegy óra. Martinez úgy érezte, mindjárt szétrobban az agya. Nagy nehezen lecsitították a sikoltozó nőt. Megbeszélték, hogy gyakran fognak helyet cserélni, hogy azok is kipihenhessék magukat az üléseken, akik addig álltak. Két óra múlva megjelentek a közlekedési vállalat szerelői. Amikor Martinez kilépett a metróalagútból, úgy érezte, soha nem látta ilyen szépnek a világot. A napot azonban nem látta sehol.

Három óra. Dr. Paul Cordero felállt, kikapcsolta a tévét. Döntött: azonnal elindul a helyszínre. Ki tudja, hány ezer embert kell ellátni, ilyenkor még egy belgyógyász is nagy segítség. A Világkereskedelmi Központhoz legközelebb eső kórházba akart menni. Elég nehezen tudott előrejutni, az utcákon kavargott a por, csak a tűzoltóautók fényszóróit láthatta. Amikor megérkezett, felmutatta igazolványát. „Köszönjük, de már elegen vagyunk” – mondta a szolgálatos nővér egy üres műtő előtt. Dr. Paul Cordero órákig ült a váróban tizenkét másik orvossal, akik szintén úgy gondolták, ott a helyük. Csupán estefelé hasított bele a szörnyű tudat: nincs kit ellátni. Sérültek nincsenek, csak halottak.

Fél nyolc. Brendan Finn és Jack Feminella ilyenkor általában kioldozzák nyakkendőjüket, leteszik szolgálati fegyverüket, civil ruhába öltöznek és beülnek valahová egy hamburgerre. Most azonban mindketten vastag kesztyűt, nehéz csizmát húztak, és csatlakoztak ahhoz a több ezer rendőrhöz, aki az áldozatok felkutatását segítette. Az egész környék holdbéli tájra hasonlított. Vastagon állt mindenütt a füstölgő, szürke por. A két rendőr már a szétolvadt acélvázakat kerülgette, amikor meglátták két társukat hordágyon. Őrült lassan folyt a munka. Ástak és cipeltek, megint ástak és megint cipeltek, acélcsöveket, betondarabot, üvegtörmeléket. Jól ismerték a környéket, még előtte. Most találgatták: itt volt az a jó kis hanglemezbolt? Ott meg az a pizzéria, ahol az az albán csaj dolgozott? Semmi sem maradt.