Saját földünkön bérmunkásként?

A lakszakállasi mezőgazdasági szövetkezet elnöke már számtalanszor hangot adott annak a véleményének, hogy a hazai agrárvállalkozók földhöz jutási esélyeit a kormányzatnak is támogatnia kéne. Félő ugyanis, hogy az ide betelepülő külföldi agrárvállalkozások kedvezőbb anyagi helyzetük révén rövidesen kivásárolják a hazaiak alól a földet. A témáról Lelkes Péterrel beszélgettünk.

Amióta az EU tagjai lettünk, a szlovákiai agrárvállalkozók tevékenységének irányát is a közös agrárpolitika határozza meg. Egyes vélemények szerint ez a legbonyolultabb, a legköltségesebb és a legellentmondásosabb politika az európai közösség irányításában…

Számunkra valóban úgy tűnik, hogy a közös agrárpolitika csak a nevében közös, valójában kettős megkülönböztetést alkalmaz. Csak az arányok kedvéért érdemes öszszehasonlítani az adatokat: miközben az unió tíz új tagállamában a mezőgazdasági földterület a 25 tagú közösség mezőgazdasági termőterületének 22 százalékát alkotja, a közös agrárpolitikára szánt közvetlen támogatási csomagból csak mintegy 7 százalék jut a számára. Nem beszélve arról, hogy a támogatási szintek kiegyenlítéséhez nemzeti támogatásra is szükség van, s az előző évek tapasztalatai szerint a kormányzat nálunk még ezen a téren sem teljesítette a lehetséges támogatásokat, így a hazai agrárvállalkozók még az új tagországok közötti megmérettetésben is kénytelenek voltak a rövidebbet húzni, lévén, hogy a támogatási szint nálunk elmaradt a szomszédos országokétól.

A belső piacok szabaddá tétele ilyen feltételek között jelentős hátrányt és eleve pozícióvesztést is jelentett a hazai agrárszektor számára.

Mindnyájan szemtanúi és gyakorlatilag kényszerű szemlélői voltunk és vagyunk annak, hogy a magasabb szintű támogatással és jelentős mértékű műszaki főlénnyel rendelkező külföldi konkurencia hogyan szorít ki bennünket, hazai gazdálkodókat a belső piacainkról. A zöldségfélék, a burgonya, a gyümölcs, újabban a sertéshús behozatala az ország kereskedelmi mérlegében is megmutatkozik, s lassan de biztosan egyre inkább behozatali országgá válunk az alapvető agrártermékekből, amelyet az áruházi láncok üzletpolitikája is támogat. A meglévő kvótarendszerek tovább nehezítik hazai agrárágazat termelési potenciáljában rejlő lehetőségek kihasználását. Elég például a tejkvóták hatását ecsetelni a hazai tehénállomány létszámának csökkenésében. A növekvő produktivitás, a magasabb tejhozam a tehenek számának csökkenését hozta magával. A cukorkvóták csökkentése, majd térségenkénti felszámolása szintén az új uniós tagországokat érintette érzékenyen.

Ugyanakkor az ország mezőgazdaságát a több mint másfél évtizede tartó átalakulási folyamat eredményeként vagy annak ellenére, még mindig a relatívan nagy gazdaságok jellemzik, amelyek művelt területük alapján többszörösen meghaladják az uniós országokban általánosan elfogadott üzemméretet. Ki tudjuk használni az ebből fakadó helyzeti előnyünket?

Ez a helyzeti előny számunkra paradox módon inkább hátrányt jelent, ugyanis az európai agrárvállalkozások, amelyek a saját országaikban környezetvédelmi és egyéb megkötések miatt kinőtték a kereteiket, a további fejlődéshez nálunk találnak „jó talajra”. Ebben olyan tényezők segítik őket, mint az itteni földtulajdon rendezetlensége, a gyermekcipőben járó földpiac, a földtulajdon megszerzéséhez szükséges belső források hiánya, stb. Egy nyugati agrárvállalkozónak a szlovákiai gazdálkodóhoz képest jóval könnyebb előteremtenie azokat a forrásokat, amelyekre mondjuk egy szlovákiai földvásárláshoz szüksége van.

Mi ennek az oka?

Ismeretes, hogy a szlovákiai agrárvállalkozások zöme bérelt földterületen gazdálkodik. A földtulajdon rendezetlensége gyakran már eleve kizáró oka annak, hogy a hazai agrárvállalkozók a földvásárláshoz hosszú távú, esetenként kedvező kamatú hitelhez jussanak. Egyrészt az anyagi lehetőségeik korlátozottak, másrészt mivel a földet bérelik csupán, nem kezeskedhetnek vele a felvett hitelért. Ugyanakkor a nyugati országokban ez csaknem általánosan bevett gyakorlat. Nem beszélve arról, hogy a nyugati országok gazdálkodói az előző több évtizede tartó támogatási rendszernek köszönhetően összehasonlíthatatlanul jobb műszaki szinten és anyagi helyzetben vannak. Az itteni földek iránti fokozott érdeklődésüknek feltételezhetően az is lehet az oka, hogy nálunk az egy hektárra jutó állatsűrűség például a sertések esetében tízszer alacsonyabb, mint egyes EU országokban, ahol törvény szabályozza az állattenyésztés koncentrációját a termőföldhöz viszonyítva. Ugyanakkor az is köztudott, hogy a környezetvédelmi feltételek megsértéséért szigorú büntetések járnak, így érthető, hogy pl. a holland vagy a dán sertéstenyésztők igyekeznek ilyen kevésbé terhelt területekre áttelepíteni a termelésüket.

A konkurencia az ágazat egésze szempontjából még nem káros, hiszen keményebb versenyre kényszeríti a hazai termelőket is.

Az előző kormányzatoktól többször is hallhattuk, hogy az ide települő külföldi cégektől sokat lehet tanulni, új szemléletet hoznak magukkal a hatékonyság és a termelékenység terén, s ezáltal növelik a mi versenyképességünket is. Ennek fejében tették lehetővé számukra például az egykori állami gazdaságok privatizálásában való részvételt. Ugyanakkor az illetékesek nem vették számba, hogy a külföldi agrárvállalkozások anyagi helyzete és hitelhez jutási lehetőségei össze sem hasonlíthatók a hazaiakéval. ĺgy aztán nem csoda, hogy az új szemléletek hordozói nem velünk versenyeznek, hanem egyszerűen kiszorítanak bennünket még a mi piacainkról is. Elég csak számba venni, hogy vajon hány olyan sokat hangoztatott családi gazdaság, farm alakult ki a privatizált gazdaságokból, amely 50-100 hektáron gazdálkodik, s hány koncentrál termelést végző nagyvállalatot született a tönkrement gazdaságok romjain. Ismereteink szerint ezek a külföldi cégek feltételezhetően olyan egyelőre nem meghatározott formájú támogatást kapnak a saját országuktól, amely eleve versenyelőnyt biztosít itt a számukra. Mással mivel lenne magyarázható, hogy az erre a piacra belépő vállalkozások bérelni, vagy akár azonnal meg tudják venni az általuk kiválasztott térségekben a termőföldet, ráadásul a mi viszonyaink között szinte elképzelhetetlennek hitt árakon. Ennek közvetlen következménye, hogy a földbérlet díja a mi vállalkozóink számára is folyamatosan növekszik, s ma már a legerősebb hazai agrárvállalkozások is csak nehezen tudják állni ezt a versenyt. A hazai termelők komoly veszéllyel kénytelenek szembenézni, mégpedig az alapvető termelési eszköz, a termőföld fokozatos elvesztésének veszélyével, amely egyelőre ugyan csak őket fenyegeti, de a folyamatot végiggondolva akár az is megtörténhet, hogy kivásárolják alólunk az országot, s az itteni paraszt pár év múlva már nem a saját, vagy ősei földjén dolgozik majd, hanem a külföldi cégek bérmunkása lesz.

Az unióban viszont a termék, a tőke és a munkaerő szabad áramlásának elve meghatározó működtető szempont. Hogyan lehetne gátat szabni ennek a kedvezőtlen folyamatnak?

Nyilvánvaló, hogy a szabad tőkeáramlást nem lehet adminisztratív úton megakadályozni, s a földvásárlások moratóriuma is lejár egyszer. Éppen ezért a szaktárca vezetésének meg kellene teremtenie a feltételeket arra, hogy legalább az állami tulajdonban vagy kezelésben levő földeket a hazai agrárvállalkozók hosszú távú bérleti szerződésekkel tudják használni. Tegyék lehetővé, hogy ezekben a szerződésekben a bérelt föld használója elővételi jogot szerezzen az eladás során. Természetesen a földvásárláshoz a hazai agrárvállalkozók számára olyan kondíciókat kell kialakítani, hogy a jelentős forrásokat igénylő befektetéshez kedvező kamatú hosszúlejáratú hiteleket tudjanak igénybe venni. (szil)