Rozál kalandjai a konyhában

Rozál hétfőn a Konyhahában lakó királylánnyal szövetkezett, a szőke Prézliával. Prézlia, szólt Rozál, bánatos vagy, látom, bánatod okát én kitalálom és megsegítelek. Ha Rozál veled, ki ellened? Nem tudom, pityergett Prézlia, a szőke, és pisze orrát kábán megtörölte egy nagykockás, tarka zsebkendőbe. Nem tudom, sóhajtott újra, és itatni kezdte az egereket, de Rozál azt mondta, jól van, elég lesz, gyerekek, és erre el is tűntek rögvest, előbb a könnyek, aztán a kilenc szürke és szomjas kisegér. Megmondom én, hogy mit tegyél, bólintott Rozál, és Prézlia meg ő a küszöbre ültek és megbeszélték, hogyan lehetne elbuktatni Kredenc király híres fővezérét, Gyulát, a gyalut. Először is, szólt Rozál, a gyalu, az a bizonyos Gyula, buta. Ha háztűznézőbe jön, bukjon el már a küszöbön, bukjon menten! Én majd mintegy mentemben, kifeszítek egy kötelet keresztben, ő csak jöjjön és nézzen, de lába elé bizony ne lásson, bután megcsodáljon és hasra essen, Kredenc király és udvara nevessen és űzze el Gyulát, a butát. Ó, mondta Prézlia, és szája tátva, te vagy a legravaszabb dáma Konyhahában, ó, hogy csodállak, s milyen jó, hogy itt lehetek veled – és itatni kezdte újra az egereket.

Rozál kedden a késekkel csatázott – előbb persze megteázott, evett kekszet s kétszersültet, hideg epret, meleg levest, rántott csirkét uborkával, s úgy mérkőzött, úgy vívott ott, villogott a kardja, tőre, nincs olyan kés, hogy legyőzze, Konyhahában nincsen olyan! A háborúságot a fanyelű kezdte, Rozál hírnevét álnokul kikezdte, azt pletykálván a tésztaszűrőnek, hogy Rozál kikezdett Gyulával, a butával. Ó, ez a fafejű kés, mit várjon tőle az ember? Semmit. Életlen elme. Meggondolatlan. Fekszik a porban... Rozál egy sötét fiókba zárta, ott aztán nincsen társasága, csupán egy tollseprű és egy rossz üvegmosó. No meg a zsémbes és bosszús Kredenc király.

Rozál szerdán a szélnél sebesebben keringőzni kezdett az esti szürkületben, s mert táncosa éppen a seprű volt, Gyula vezér így szónokolt: királyom, királyom, fenséges királyom, felséges Kredencem, ne vess meg engem, de nézz e nőszemélyre, ki Rozálnak mondja magát és a seprűvel sűrűn bokázik, ki fanyelűt a fiókba zárta, nézd, király, hogy lobog meggypiros ruhája, táskáján a csat milyen kényesen ég – nem ismerős e látvány? Nem gondolod, hogy Rozál boszorkány tán? Kredenc király csak hümmögött, hogy „szorkány, szorkány, keringő, nincs szebb, mint a táncosnő”, és tapsolt hozzá Prézlia, csattogott a pléhtető fedő: legyen Rozál a hercegnő... S akkor a lassan süllyedő szürkületben, a konyha kövére loccsanó esti csendben, a fodrozódó sötétségben táncra keltek mind a tárgyak, trappoltak és billegtek, egyetlen árnyba tömörültek s belepörögtek a konyhai éjszakába, keringőztek lélekszakadva, míg egyetlen kattanásra vissza nem adta helyüket a villanylámpa sárgás fénye.

Rozál csütörtökön a csendről ismét megfeledkezett, s bár a csendrendelet akkor már életbe lépett, énekelve és csengőt rázva lépett be Konyhahába s leült a lábasokkal trécselni, Prézliával pletykálni, hogy: Nahát! Uram fia! Összeszűrte a levet Ella és Gyula, vagyis özvegy Mozsárné, született Krumpli Ella – és Gyula vezér, a gyalu. Több ez, mint gyanú, szinte tény, bár fény-telen, vagyis sötét, nem találni a közepét, a magvát, csak hát hogyan suhanjunk át a történeten, mintha nem volna semmi baj, ha nem sejtjük, mi a lényeg?! Tényleg... Micsoda csütörtök! Ezer és ezer ördög csőstül és bezárva dörömböl a kék kredencfiókban... A bajban, szól Rozál, szemmel látható: úgy ellágyul Ella és Gyula, hogy Ellát végül villával, Gyulát, a puhát, kanállal kellett összeszedni-merni... Kéretik, kérem, nem nevetni, mert így járhat minden kellető, legyen az Ella, Gyula vagy én, te, ő – szól Rozál, és Prézlia buzgón bólogat, mert éhes, de nem tudja, vajon szóljon-e: vajon való, ha megkérdi: mi van ennivaló?

Rozál pénteken nagy ramazurit csapott, kérdezze meg bárki a tepsit vagy a csapot, a használatlan fateknőt esetleg; Rozál a nagy Kredencnek visszabeszélt, tekintélyére nem volt tekintettel, vállát vonogatta és grimaszolt... Rozál ráadásul mindezen csak nevet, s ha netán ramazurit nem csap, hát galibát okoz, míg egyszer le nem fokozzák: konyhatündérből konyhaboszorkánnyá, és világ csúfjára szombaton egy csorba vaslapáttal vagy macskarágta seprűvel találja szemben és együtt magát – nahát!

Rozál szombaton boszorkányosan egy macskarágta seprűnyélen suhan, tűnik, bukkan, hipp-hopp, itt-ott... Szombaton Rozál szabadon rögtönözhet: bajuszt mázol a tejfölös köcsögnek vagy a mennyezeten tipeg fejjel lefelé, mi meg szájtátva lesünk föl, hogy jaj: csak le ne essen. Nem esik. Zubog a tűzhelyen piros fazékban a víz, gomolyog a gőz, a komor Kredenc se győz savanyú pofát vágni, hiszen ő sincs fából, s ha igen, nem fapofa mégsem, nem arra született, hogy csak álljon, és el se mosolyodjék ennyi szamárságon.

Rozál vasárnap Konyhaha fénye csöndjében megül békén egy kisszéken: pihen, sütkérezik. Az ember akkor csöndesen odasündörög, s mintha rágcsálna barna mákoskalács-héjat, mintha melegedne kezében magas üvegpohár, aztán hallgat, de a csönd beszédes, és a boszorkányos tündér szemében égnek furcsa fények, mesélni kezd, aki hallja, odaképzeli magát, mert Rozál a hét napjairól mesél... Hétfőn hintóban hintáztam, hiába pöröltek a pékek, kedden karikát fűztem a fából vaskarikába, szerdán a széllel bélelt árnyak kertjét jártam, csütörtökön csórtam egy csárdás, csőrös pörgettyűt, pénteken piszéztem, piros, piros, sárga, szombaton mulattam a boszorbálban, vasárnap végre leültem a székre s megérkeztem Konyha-hihi-hába.