Rendszámtábla-rendetlenség

– Most vagyok negyedszer – meséli egyikük vidáman. – Először hazaküldtek apámért, mert az ő nevén van a kocsi. Ott ül az autóban, mert járni már nem bír szegény.

Papírlap kerül elő, amire mindenki ráfirkantja a nevét. Nyitás előtt egy órával már vagy harmincan toporognak s cigarettáznak idegesen. Az első tíz kizárólag egymással tárgyal, s megvetőleg méregeti a később jövőket, e naiv zöldfülűeket, akik alig nyolc-tíz óra várakozás után remélendnek új rendszámot kapni. Haha!

Nyílnak az ajtók, a tömeg meglódul. A lista átadódik egy rendőrnek, aki bemásolja egy füzetkébe. A füzetkéből egy barna köpenyes kimásolja egy cetlire. A barna köpenyes azért barna köpenyes, mert ő megy le ellenőrizni a motor- és karosszériaszámokat. Namármost! Csak azok autóját ellenőrzi, akik kérvényüket már kitöltötték. De! Kérvényt csak azok nyújthatnak be, akiknek a kocsiját már ellenőrizték. Érted a huszonkettes csapdájának leglényegét, szerencsétlen, új rendszámra vágyó felebarátom az Úrban? Egyáltalán: hol találhatóak a kérvénynyomtatványok? Hát egy helyen biztos nem. Abban a KÉRVÉNYEK feliratú kartondobozban, amely az asztalon heverészik csábítóan. Amilyen hülye az ember, oda megy először. Rögvest kiderül, hogy a doboz dacára kérvényt csakis a kisablaktól lehet kérni. Egyesével! Jó móka! Csiszolja a logikát is.

Jön a barna köpenyes. Az a néhány szerencsés, aki könnyű közelharc árán nyomtatványt szerzett, kétségbeesetten igyekszik az adatokat kitölteni, ami eleve kudarcra ítélt vállalkozás. A kérvény két sűrű oldal, gyakorlatilag a forgalmi engedély összes adata szerepel benne, a kocsi súlyától (ami lehet háromféle, jé!) a fékezőerőig, az abroncstípustól az alvázmagasságig. Negyed óra, ha az ember már néhányszor próbálta. Aki hibásan tölti ki a kérvényt, annak a nevét automatikusan kihúzzák a listáról: viszlát holnap vagy a jövő héten, amikor tetszik. Vagy feliratkozhat akár újra, vakkantja az illetékes, aki egy másikkal már egyenesen ordít. Az illető ugyanis, aki a reggeli listán másodiknak szerepelt, és pitymallat óta tényleg itt cigarettázik a járdán, nem találja a nevét a barna köpenyes listáján! Eltűnt! Nincs, elpárolgott, huss, bele a levegőbe. – Nekünk itt nincs időnk az ilyesmire! – üvölt az illetékes.

Persze, lehet reklamálni. Már hogyne lehetne. Hisz kultúrlények vagyunk. Fityeg is egy cetli kulturáltan a falon, mely szerint, ha bármi bajunk támad, kétségünk, netán problémánk, csengessünk be bátran az xyz számú ajtón. Ami egy marha vastag ráccsal lezárt folyosón található! Ahová természetesen külön csöngővel kéretik becsengetni!

Ez az egész procedúra igazából nevetségesen egyszerű, ha sikerül önmagunkat legalább három példányban klónoznunk. Egyébként meg diplomás emberek állnak teljes tanácstalanságban a különféle nyomtatványok tengerében. Amilyen naivak ezek a diplomás emberek, még el is ugranak egy félórácskára, egyéb sürgős ügyeiket intézendő. Persze, nyomban törlik a nevüket a nagykönyvből. Na jó, nem nyomban, kb. két másodperc várakozási idő után. Ahogy a hölgyét is, aki elment a gyerekét tisztába tenni, de lehet, hogy az egész csak trükk volt. Nagy nehezen visszasírja magát. Másvalaki cukorbetegséggel próbálkozik, de a rendőr elvtársat – pardon: urat – ez úgy nem érdekli. (ĺgy mondja, szó szerint.)

Különben logikus is. Aki beteg, ne vezessen. Na persze, a többiek ilyenkor sutyiban örvendeznek: egy számmal megint rövidebb lett az a ménkű hosszú lista.

Most érkezik egy kis naiv zöldfülű újonc: udvariasan érdeklődik, hol kell kérvényt vételezni. Haha! Kitölteni se érkezed délig, öcsém. Kedves jelenetnek is tanúi lehetünk: görbebotos bácsitól kéri kölcsön botját egy másik öreg, aki a sajátját otthon felejtette, és így nincs mivel kibotorkálnia a vécébe. Elég jól megértik egymást, ahhoz képest, hogy egyikük egy szót sem tud magyarul, a másik meg ugyanannyit szlovákul. (De psszt! Szlovákiában ez állítólag nem is létezik.) A várakozók között legendák kélnek távoli rendőrkapitányságokról, ahol minden cécó nélkül kis kártyát, sorszámot kap a delikvens, és egy-két óra múlva szabad. De persze ilyen hely úgyis csak a mesében létezik. Álmodik a nyomor!

Van más út is, persze. A kiválasztottak az oldalsó ajtón nyernek bebocsátást, s röpke félóra múltán távoznak sugárzó mosollyal, csillogó-villogó új rendszámtáblával a hónuk alatt. Milyen ízléses ez a kis vörös-fehér matrica az ajtón: „Pracovisko bez úplatkov”. És van nyílt nap is, minden áldott hónapban! Ahol biztosan megtudhatjuk, hogyan munkálkodik a rendőrség éjt nappallá téve a közjó érdekében.

Ebédszünetig a várakozók kábultan vagy dühösen üldögélnek, beállnak a sorba, visszaülnek, a kisablakhoz nyomakodnak, megint leülnek. A reménytelenség ködös völgyéből a reménység sugaras magaslataira lendülnek félóránként. Úgy elábrándozik ilyenkor az ember... Mondjuk, lehetne itt egy csinos rendőrleányzó – ha egy mód van rá, miniszoknyában –, aki kedvesen, udvariasan, mosolyogva mindenkinek elmagyarázná, milyen nyomtatványra van szüksége, arra milyen bélyeget nyaljon, hová álljon a sorban. Hát nem igaz, hogy nem telnék azokból a nehéz ezresekből, amiket fejenként itt hagyunk!

Ebben a harcban az állampolgár csak vesztes lehet. A rendőrség legfeljebb a tekintélyét vesztheti el, ha ugyan volt neki valaha ilyesmi. Rendőrt látva vagy a régi beidegződés győz: azaz görcsbe rándul a gyomrunk, vagy az újabb: kinyílik a bicska a zsebben. Sok van a földön, mi csodálatos, de a bürokratikus rendőrségnél nincs csodálatosabb... A rendőrviccek – melyek jó része, valljuk be, eléggé idétlen – csak csekély törlesztés mindezért.

Vicc, ami vicc. Ami nem vicc: nincs olyan ember, aki nyugodtan menne el innen. És fogadjunk, hogy a tisztviselők se úgy mennek haza, mintha relaxációs hétvégét töltöttek volna valamely sugaras tengerparton. Ismét több néhány ősz hajszállal, ismét egy újabb kis lerakódás a koronaérben. És aztán nemsokára jóval időnap előtt vagyunk kénytelenek az örök vadászmezőkre távozni. S majd ott, egy felhő szélén ücsörögve, egymás vállát átölelve – mert akkorra már barátok leszünk, én és a rendőr – megkérdezhetjük halkan:

– Ej, ej, rendőr pajtás, nem lehetett volna ezt az egészet emberibben csinálni?