Régi szüret Egerben

Apai és anyai nagyszüleimnek egyaránt volt szőlőjük, így aztán nekünk gyerekeknek minden ősszel kétszer volt részünk a szüret örömeiben. Ez hangulatában, bonyolításában két különböző szüret volt, mégpedig azért, mert a Gyenge-féle szüret a Kocson vagy a Deméndin (ezen a két dűlőn voltak a szőlők) a szőlőtermelő gazda szinte iparszerű tevékenysége folyt, míg a másik nagyszüleim szőleje, a Szakácsi-szőlő a Kis-Egeden – ma úgy mondanánk –, hobbykertként létezett. Nekem a kis-egedi szüretek jobban tetszettek, valahogy ünnepibb jelleget kaptak, játékosabbak és hangulatosabbak voltak.

Gyuszi nagybátyám már előző nap megjött Pestről, minden évben ugyanazzal a felajzott várakozással, és a férfiak este kiballagtak a Szalában lévő borházba, hogy némi kvaterkázással egybekötött megbeszélést tartsanak, amolyan haditanácsot. A szüretre eljött a rokonság gyerekestül, az asszonyok vödrökbe szedték a szőlőt, itt-ott nótáztak, a férfiak puttonyoztak, és ugratták az asszonyokat – csak úgy zengett a szőlőhegy. A gyerekek csömöszölték a nagy fakádba öntött termést. A művelet eredményeként egy idő után a kádban megjelent az összetört szőlő leve, a must. S azt mi kóstoltuk meg először, a szőlőt lenyomva bögrével mertük és ittuk a jó édes mustot. (Persze csak módjával, mert a mértéktelent rövidesen rettenetes hasmenés fogta el.)

Ezalatt egy-két asszony az ebédet készítette. Az ebéd általában bográcsgulyás volt, amihez néhány pohár tavalyi óbor is járt. Kis szusszanás, beszélgetés után mindenki folytatta a munkát, de a délután már lazábban telt, attól függően, hogy milyen volt a termés. Megjött a fuvaros, elvitte a nagy fakádat a szőlővel a borházba, és mi diót böngésztünk a nagy fa alatt a kunyhó mellett.

Gyenge nagyanyámék szőlőiben is nagyjából így folyt le a szüret, de amikor már nagyobb voltam, a fuvarossal én is lementem a pincébe, és segítettem sutulni (préselni) a szőlőt. A szüret itt is családi segítséggel történt, jó alkalom volt ez arra, hogy a rokonok szőlőszedés közben hosszú beszélgetéseket folytassanak. A deméndi szőlőben híresen jó bor termett, a napos, délkeleti enyhe lejtőn. Nagyapám ezt a bort is jó áron eladta, igaz, ebből egy kistonnányit (ez volt az ötvenliteres kishordó neve) megtartott a családnak a karácsonyi és a húsvéti ünnepekre. Ő maga a máslásból készült, lőrének nevezett alig-bort itta egész évben. Ezt úgy érte el, hogy a kisutult törkölyt egy kádban felöntötte vízzel. A piros szőlő héjától ez a lé még igen szép színű lett, mivel azonban cukrot már alig tartalmazott, az ebből kiforrt bornak alig volt szeszfoka. Nagyapám tavasztól a tél elejéig a szőlőkben dolgozott: még alig világosodott, amikor elindult, és sötétedéskor jött haza. Hazafele jövet a pincét is útba ejtette, és az egész napi munka után megiszogatott egy-egy litert ebből a lőréből.

Nagyszüleim és már a szüleim is eltávoztak az égi szőlőmezőkre, a földek is ki tudja, kihez kerültek, de ezek a gyerekkori szüretek mindmáig megmaradtak emlékeim tarisznyájának mélyén.