Régen volt. Soká lesz?

MIKLÓSI PÉTER

Igaz, 2009 decemberében, a Szőttes megalakulása 40. évfordulóján egy kiváló népzenei koncert erejéig – az együttesben valaha is működött többi zenésszel együtt – újra összeállt a banda. De különben már hosszú esztendők óta múlt időben kell beszélni az 1978-tól tizenkét éven át remekül muzsikáló, az 1986-os goriziai fesztiválon külön elismerésben is részesült Varsányi zenekarról. A prímásuk Varsányi Ildikó volt, aki az egykori Apró Szőttesben ismerte meg közelebbről a népzenét, majd a konzervatóriumi tanulmányai során (még lánykori nevén Csizmár Ildikóként) folyamatosan együtt zenélt leendő férjével, Varsányi Lászlóval, annak öccsével, Györggyel, illetve a zenekart alkotó többi muzsikussal. A Szőttes Kamara Néptáncegyüttes egyébként 2014-ben lesz 45 éves. Hogy az újabb évfordulóra ismét összeáll-e a nevezetes emlékű banda? Egyelőre nem tudni, de hát 2013 szilveszterének küszöbén nem is erről beszélgetünk Varsányi Ildikóval, hanem inkább arról (is), mennyire volt rendhagyó, hogy prímásként egy nő állt a zenekar élén!

Régente elképzelhetetlen volt egy magyar családban a szilveszterezés, az újévi ebéd, hogy ne Lakatos Sándor, Járóka Sándor, Horváth Imre és prímástársaik zenekarainak zenéje szólt volna. Ön már gyerekkorától a népi zenéhez inklinált?

Érdekes, hogy rögtön ezt kérdezi. Engem ugyanis annyira megkapott ez a stílus, hogy pont ezzel a céllal kezdtem el hegedülni. Úgy akartam játszani, mint a tévében látott cigányprímások. Tetszett, ahogy kiáll egy ember, és a hegedűvel dirigálja a többi muzsikust. Bár az édesanyám azt szerette volna, ha csellózok, de én csakis hegedülni akartam.

A mama miért forszírozta éppen a csellót?

Óh, hát mert az olyan szépen, komolyan szól. Olyan romantikus hangszer... De én csak váltig azt hajtogattam, hogy egyszer cigányprímás leszek.

A tehetségét ki fedezte föl?

Eljött az idő, amikor szokás volt a gyereket beíratni zeneiskolába. Észrevehették, hogy jól reagálok a zenére.

Noha zenei profizmus tekintetében zenétlen családba született: az édesanyja lapszerkesztő, a papa rádiós újságíró, egyik nénje, Palm Zsuzsa pedig válogatott szintű kézilabdázó volt.

Megpróbálták velem is a sportot, de az nem jött össze. Én hegedülni akartam, és nem zavart, hogy az egész famíliában más nem zenélt.

Csak azt ne mondja, hogy stréberként gyakorolni is szeretett!

Hát abban tényleg nem jeleskedtem. A zeneiskolát abbahagyni ugyan sohasem akartam, de sokszor ahhoz a legalább napi fél óra kötelező gyakorláshoz sem fűlt a fogam. Jó párszor cselhez is folyamodtam. Otthon először följátszottam az előírt hegedűleckét, utána kitettem a kottaállványra a Rejtő-regényt, és amíg olvastam, magnóról szólt a „gyakorlás”... Máig hálás vagyok az anyámnak, aki kitartóan végigcsinálta velem a zeneiskolai éveket, mert ahhoz rengeteg türelem kell, hogy egy gyerek már élvezhető módon megtanuljon hegedülni. Még ha olyan szigorú is a tanárnője, mint Schleicher László felesége, Mária néni volt.

Ha valaki nemegyszer muszájból gyakorol, hogyan lehet ötről hatra jutni?

Őszintén szólva, ezen én szintén csodálkozom. Utólag úgy gondolom, hogy nemcsak nagyon tetszett a zene, különösen a cigányzene, hanem volt bennem mégiscsak némi tehetség. Annyi biztos, Mária néni átlátott rajtam, s óvott attól, hogy zenei pályát válasszak. Észrevette, hogy nem vagyok eléggé tudatos, nincs bennem kellő akarat és megszállottság. Ennek ellenére rögtön az első próbálkozásra fölvettek Pozsonyban a Konzervatóriumba.

És Schleicher Mária? Ő mit szólt ehhez?

Hogy most már kezdjek el végre lelkiismeretesen gyakorolni.

Megfogadta a tanácsát? Vagy Rejtő helyett Jókai került a kottatartóra?

Hát nem gyakoroltam annyit, amennyit illett volna. Maradjunk annyiban, hogy igyekezni igyekeztem. Ráadásul, hála az Apró Szőttesnek, akkor már népzenét is játszottam, ami egyre inkább vonzott. Különösen azután, hogy az édesanyám megvette az első Sebő-lemezt. Egyik felén énekelt versek voltak, az ő kedvencei, a lemez másik oldalán népzene. Innen megtanultam, Quittner János külön dicséretére, a gyimesit. A többi pedig azután jött úgy magától. Először csak kottában megkaptam Lajta László Széki gyűjtését, majd a hangzó anyagot is hozzá Martin Györgytől, s ezzel tulajdonképpen egyenesben voltam. Nem cigányzenész, hanem népzenész lettem. És a Csemadok, illetve az akkori Szőttes körül csoportosuló muzsikusok körében ismertem meg a férjemet, Varsányi Lászlót is, aki már a hetvenes évek derekától a népzenével foglalkozott.

Konzervatóriumi oktatói elnézték ezt az „elhajlást”?

Ott Karlíková Szőke Mária volt a kitűnő tanárnőm, aki bizony csalódásában már-már levette rólam a kezét, amikor kiderült, hogy a tőle megköveteltek mellett egyre kitartóbban népzenét játszom. Ahogyan sokan mások, ő is úgy érezte, hogy a komolyzene összeegyeztethetetlen a népzenével. Abban mindenképpen volt némi igaza, hogy a komolyzenével kevesebbet foglalkoztam. Bennem viszont egyre erősödött az a mindmáig élő meggyőződés, hogy „csak” jó zene meg rossz zene van.

Nos, akkor hol a határ például a cigányzene meg a népzene között?

Ez jó kérdés, ahogy válasz is sokféle van rá. Számomra a népzene nagyon érdekes és vonzó élmény. Olvasatomban a falun élő emberek eredeti, elsősorban a saját igényeiket és szórakozásukat kielégítő muzsika volt. Például a tánchoz. Vagy a különböző ünnepeken, olykor a vasárnap délutáni, esetleg az egyéb alkalmi összejöveteleken. Ezt a zenét is főként a cigány zenészek szolgáltatták úgy, ahogyan a nép azt elvárta tőlük. Viszont a cigányzene már városi, nem különösen a népdalokra épülő zene, hanem a nótákat, megírt verbunkosokat is megszólaltató muzsika. Bár az, hogy a kettő között bőven lehet, sőt akad is átfedés, szintén bizonyos. Természetesen egy valamirevaló zenészből mindig kiszól az egyén, aki játszik. Vonatkozik ez a népzenészre is, különösen ha a zene meg a tánc egyszerre elevenedik meg a színpadon. Egy jó táncosnak kitűnő dolog zenélni, abból remek pillanatok születhetnek. A népzenész igyekszik megtanulni, amit a falusi zenész játszott, aközben óhatatlanul belemélyed ő is, de nem kevésbé a táncos, akinek muzsikál. Annak idején táncosként, többek között, Hégli Dusannak lehetett inspirálóan zenélni. Valószínűleg azért, mert ő maga is zenész, így az agya táncosként és koreográfusként zenész módjára működik. Arról már nem is beszélve, hogy egyben remek táncos.

Tanulás szempontjából nehéz hangszer a hegedű?

Valóban óriási különbség, hogy valaki csak cipelni akarja a hegedűt, vagy elsajátítani is a hegedűjátékot. Amikor még gyerekként egyszer betegen az ágyat nyomtam, Koncsol Lászlótól kaptam egy furulyát. Két nap múlva ha nem is virtuózként, de játszottam rajta, míg hegedülni hosszú évekig kellett tanulnom.

Túl a népzenén, a zenélés egyéb formáival milyen a viszonya? Mondjuk, akár az énekkari munkával?

Szerencsére nekem még megadatott a pozsonyi magyar alapiskolában, hogy a Fónod Mária tanárnő vezette diákkórusban énekelhettem. Ez tényleg maradandó emléke ifjúságomnak. A Konzervatóriumban is működött egy kórus. A későbbiek folyamán már a lakhelyünkön, Fél községben is létrehoztunk egy templomi kórust. Ha tizenöt-húsz ember énekhangjából harmóniát sikerül kicsiholni és tisztán megszólal egy dallam, az nagyon jó érzés.

És Brahms, Chopin, Mozart? Vagy mit mond a népzenésznek Vivaldi?

Őszinte örömet szerez. Sohasem voltam szemellenzős népzenész. Ellenkezőleg, régóta foglalkoztat, hogy miképpen lehetne megtalálni az átfedések ötvözetét a népzene és a komolyzene között. Érdekes zenei észleletek születhetnének ebből, hiszen a klasszikus zenében sűrűn visszahallani sok mindent éppen a népzenéből.

Hát a tánc- és a szórakoztató zenére miként tekint?

Talán meglepődik, de szeretem. Feltéve, ha nem túl gagyi. A zene két akkordon is lehet élvezetes, csak valóban jó legyen.

Nem is akart soha más lenni, csak zenész, sőt prímás?

Bányász akartam lenni. De aztán rájöttem, hogy félek a mélyben. Pedig az olyan klassznak tűnt, hogy a bányásznak homloklámpás sisakja van...

És tűzrőlpattant néptáncos? Az sohasem?

Az kimaradt az életemből. Én mindig zenéltem, amikor mások táncoltak. És bevallom, a tánchoz eleve falábú vagyok. A három lányom közül viszont egyik ügyesebb a táncban, mint a másik. Bennük így él a zene.

Nyakunkon a szilveszter. Privát sem táncol?

Még véletlenül sem. Túlságosan is tisztában vagyok azzal, mennyire suta lehetne az, amit én táncnak mondanék...

Képes volna „operettül” is muzsikálni? Mondjuk, ha a komáromi játékszínünk fölkérte volna, hogy hozza össze a Varsányi Együttest, és zenekarként legyenek társalkotói a Lili bárónő című új produkciónak...

Az operett akarva-akaratlanul kimaradt az életemből, noha bizonyára találnék benne olyan dallamokat, amelyeket szeretni tudnék. Az értékes, jó melódiák könnyen megmaradnak az ember emlékezetében, és annak nem kell okvetlenül népzenének lennie.

Az egykori Varsányi Együttes akkori prímását kérdezem: amikor egy zenekar kilép a színpadra, akkor megszűnik a világ?

Úgy muzsikálni, hogy a színpadon táncosok is vannak, óriási felelősség. Ott és akkor csupán a színpad, a tánc, a zene létezik. Persze, sok múlik a helyszínen, a közönségen, az est hangulatán és azon, mennyire képes egymásra figyelni a zenekar. A felkészülés komolyságát már nem is említem, az annyira kézenfekvő. És még így is akadnak kiemelkedő, ritkán visszatérő pillanatok. Egyre megy, hogy a meghívás Pozsonyba, Ipolyhídvégre, Királyhelmecre vagy a gömöri erdők mélyén megbúvó falvak bármelyikébe szól.

Apropó, Gömör! Prímásként mennyiben vállalta/vállalja Czinka Panna örökségét? Akár a példaképe is lehetett…

Őróla azért annyi sok mindent napjainkig sem tudni, így a példaképemnek sem tekintettem soha. Ugyanakkor tény, hogy ő volt a legendás női prímás. Mert bizony máig hendikep nőként hegedűsnek lenni, különösen a népzenében. Hogy valaki igazán jó és elismert prímás legyen, az mindmáig sokkal inkább férfiszerep.

Ha így van, mivel tartotta kordában a Varsányi Együttest?

Mindig meg tudtunk egyezni. De én csak a prímás voltam, zenekarvezető sohasem. Igaz, elsődlegesen a prímáson múlik, hogy miként szól a zenekar, miként tudja összetartani, vagy ahogyan mondani szokás: összekapni és irányítani a bandát.

Prímásként irigyelte, zenészként pedig máig csodálja, hogy a roma muzsikusok „hangszerrel a kezükben” jönnek a világra?

Irigylem is, csodálom is. Arról nem is szólva, hogy náluk a családban az apa, a nagybácsi vagy bárki más azonnal megtanítja a gyereket zenélni. Őnáluk ez egyenes ágon öröklődik és kitűnően működik. A cigányzene ezért is olyan megkapó.

Ön, aki mégiscsak prímás volt, elfogadta volna, hogy egy nagyzenekar másodhegedűse legyen?

Gondolom, hogy igen. Zenélni nagyszerű dolog. És nemcsak úgy, ha én vagyok a prímás, az első ember. Másodhegedűsnek lenni egy jó zenekarban szintén nagy élmény lehet.

Aki botfülű, az is tudhatja, hogy például a zongorának csúfnevei is vannak: háromlábú dalmány, fényfakörülményezett drótcérnatag vagy kézössz-visszugrászati hangtartály. A hegedűvel is lehet így viccelődni?

Most hirtelen az jutott eszembe, hogy szárazfa vagy nyírettyű. Ez utóbbi a hegedű népi elnevezése.