Pusztai romantika, de sehol a versek hangulata

Mondja a fiam, hogy jó lenne, ha lefényképezném a magyar szürke marhát, persze a ló vagy a tipikus mangalica se lenne kutya! A csikósok meg természetes, hogy díszelegjenek a fotóimon... Tenném én, tenném, de hol a nyáj? Kényelmesen úszkálok a medencében a hortobágyi Club Hotel welnes-blokkjában, s közben a nagy feladatra gondolok. Utána a teraszon elköltött vacsora közben már kapok némi ízelítőt a nemzeti park állatvilágából: jól agyoncsípnek a szúnyogok (gondolom is rögvest, hogy ez meg mi, tán nem permeteznek, de mindjárt korrigálom is a kósza gondolatot, hisz itt az értékes állatsereg). Egyszerre meg – mintegy megrendelésre vagy illusztrációképpen – az abroszra ugrik egy parányi levelibéka, mire a pincér felhördülésemre vigyorogva megjegyzi: „Ó, ez csak egy hungarikum!”

Másnap a hortobágyi múzeum előtt a tűző napon egy talpig díszbe öltözött bácsika citerázik és hangulatot próbál teremteni, kevés sikerrel, mert a 35 fok melegben a turisták inkább a hortobágyi nagycsárda hűs falai közé vonulnak.

A valóban pompás ebéd közben cigányok húzzák, mulatna is az ember, de vár ránk a pusztai kocsikázás. Ott hátha meglátom a szürke marhát! (És a többi fotóznivalót.) A cigányok hamar észreveszik, hogy a társaság talpraesett, és fogékony a magyar hagyományra, így hát a cédéjüket kínálják eladásra.

A szekérről igazán nem gondoltam volna, hogy ennyire ráz! Mi lesz a jó ebéd sorsa? Ráadásul minden úttalan úti kanyarban azt hiszem, felborul a fogat. Kapaszkodom rendesen, ami azért rossz dolog, mert ugye fényképezni kellene... Dorgálnak is kedves jó szándékkal az útitársak, ne nyafogjak már annyit, ez mégsem a sztráda és a klimatizált autóbuszunk... Az éktelenül poros út láttán bevillan a Munkácsy-festmény, de ez roszszabb, mert itt nem az impresszionista jegyeket kutatja az ember, hanem inkább prózai módon egyszerűen a port nyeli, el is képzelem, milyen lesz a végére a vajszínű nadrágom...

Azt hittem, csak úgy nézelődünk majd, de be van ez tervezve rendesen, idegenvezetővel, több megállóval: szekérről le, szekérre fel. Mangalicák, birkák, lovak állomásai, és végre előttem a szürke marha. (Bár itt nem engednek leszállni, hátha bántanának a becses magyar példányok.)

A rövidnadrágos leányzó csak úgy szórja magyarul és németül a betanult szöveget. Minden tökéletes! Készülnek sorban a fotók.

A körút végén a csikósok bemutatója következik, ez már kész parádé: illusztrálják, hogyan ül s fekszik le a ló az ostorcsapásra, majd az ötös fogatot hajtja egy merész csikós. A végén felajánlják, hogy ráülhetünk egy-két lóra. Na, azért nem mindegyikre! Nem érti ezt egy temperamentumos német leány (elfelejtették fordítani, vagy „csak” vakmerő?). Egyenesen rápattanna, jobban mondva rámászna az egyik lóra. Mire a csikós észreveszi, a ló ledobja, csak úgy röpül, ráadásként még bele is rúg egyet. Megdöbbenve nézem, nem hiszek a szememnek, olyan, mint egy rémisztő filmbetét! Nagy a riadalom, az idegenvezető meg vízért kiabál: „Van itt valakinél víz?” Látom, a gémeskút tényleg távol, sehol egy hűs forrás. Felpattanok a szekérre az ásványvizemért, minő szerencse, hogy nem ittam meg a sok nyavalygás közben idejövet, jut eszembe. Most bezzeg nem lesem, kitörik-e az új cipőm sarka leszállás közben, futok a kis palackkal, még utóbb életet menthetek, tényleg félek, mi lesz... Szerencsére csak sokkos állapot, véli egy ápoló, aki a turisták közül kerül elő. A lányt felteszik a szekérre, hamarosan mosolyog. Mindenki örül. Mehetünk visszafelé, újabb zötykölődés.

Egy tudálékosabb turista megjegyzi, hogy micsoda felelőtlenség kijönni a pusztába orvosságos ládika és víz nélkül, elvégre rosszullét esetén se várható, amíg egy távoli gémeskútból előkerül a víz! Szerinte egyszer még beperelhetik a céget, amelyik itt a jónépet kocsikáztatja...

Szép volt a puszta. Igaz, másképp képzeltem. Talán romantikát vártam. A versek hangulatát.