Pillangók és Manók lépésről lépésre

Danihel Nusi néni és Mária Košturiaková, az igazgatónő Fél hétkor érkeznek az első gyerekek a gútai Erdő utca nyolc szám alatti óvodába. A kifüggesztett napi programot a szülő „ismerteti” gyermekével, és megbeszélik, hogy mihez volna kedve. Ha az énekcsoportot választja, akkor oda megy. A gyerek tíz-tizenkét percnél tovább nem tud összpontosítani egyvalamire, akkor vált, más csoportba megy, de meg kell találnia a „cserepartnert”.

Öt-hat gyerek bábozik, a többi barkácsol, rajzol vagy épít, kinek mihez van kedve. Semmi sem kötelező, még a délutáni alvás sem. De a foglalkozások egymásba fonódnak. Minden hétre más témát jelölnek ki. Ottjártamkor az ősz ajándékaival ismerkedtek a Pillangók, Danihel Nusi és Száraz Edit óvó nénik gyermekei. A másik magyar osztály a Manóké. A két szlovák és két magyar osztály összlétszáma 92, egy osztályban 22-23 gyermek van. Ez kissé sok, de több csoportban dolgoznak.

A Pillangók felsorakoztak. Irány az üzlet! Szőlőcukrot mennek venni Nusi nénivel, de nem akármilyet, szív alakút. Angelika kilép a sorból, kézen fog, bevisz az osztályba. Megmutatja Pongó házát. Pongó plüsskutyus, és a naplóval együtt jár vendégségbe. Amikor visszahozzák, az tartja Pongót, akinek az otthonában töltött néhány órát vagy napot, s a reggeli körön a naplóból felolvassák, mi is történt vele, mit látott.

Az Amerikai Egyesült Államokban (és a világ huszonhárom országában) húsz éve működik eredményesen a Lépésről lépésre (Step by step) program. Szlovákiai meghonosítója a garamszentkereszti Nyitott Iskola Alapítvány. Az alapítvány 1995-ben körlevelet küldött a járási oktatási osztályokra. Mária Košturiaková, az óvoda igazgatónője felfigyelt rá, és bekapcsolódott a programba. Azóta már sok óvoda követte példájukat (Gútán csak ez az egy).

– Az oktatási minisztérium hét éve jóváhagyta, hogy kísérleti jelleggel egy magyar és egy szlovák osztályban bevezessük ezt a programot. Természetesen a szülőkkel is megbeszéltem. A visszhang kedvező volt, minden szülő azt kérte, hogy a gyereke részt vehessen a programban. Három év alatt körülbelül négyszázötven óvónőt átképeztünk itt Gútán. A hét év alatt oda jutottunk, hogy már saját metodikai kézikönyveink vannak, amelyeket mi írtunk. Az elsőt angolból fordították. A módszer lényege az óvoda és a szülők kapcsolatában rejlik. A szülő napközben is bármikor megnézheti gyermekét, bejöhet az óvodába, mesét mondhat a többieknek is, megtaníthat nekik egy-egy dalocskát, ha szépen fest, foglalkozhat a gyerekekkel, taníthatja őket varrni, kötni. Mindent lehet. Megünnepeljük a születésnapokat, a névnapokat. Az anyukák itt az óvodában, a főzősarokban tortát süthetnek, a gyerekek segíthetnek nekik. Tartunk olyan napokat, amikor idős nénik, bácsik a régi mesterségekről mesélnek, bemutatják, hogyan fonták a kosarat, régi játékokat készítenek.

A hagyományos óvodákban három korcsoportba osztják a gyerekeket, itt együtt vannak a három-hat évesek. Miért jobb ez?

Melyik anyának könnyebb? Aki három különböző korú gyereket nevel, vagy aki hármas ikreket? A kislányokban benne van az anyai ösztön. Gondoskodnak a kisebbekről itt az óvodában, törődnek velük, mosdatják őket, kicsi társuk az ő élő babájuk: lefektetik, babusgatják. A hatévesekben a hároméves példaképet lát. Ha egy csoportban húsz hároméves gyerek van, köztük van ügyes és kevésbé ügyes. A szakirodalom már javasolja a heterogén csoportok kialakítását az óvodákban, csak hát az óvónők védekeznek. Mert másképp kell foglalkozni a kicsikkel is és a nagyobbakkal is. Az osztályokban van egy tizenöt fős csoport, amely már összeszokott, verseket, dalokat ismernek, aztán ezekhez jönnek szeptemberben az újak, a kicsik, és nagyon gyorsan alkalmazkodnak.

Sérült gyermekek is járnak hozzánk, egy vak kisgyerekünk is volt. De ebből csak a kívülállók csinálnak problémát. A gyerekek észre sem veszik, nekik az természetes.

Óvodásainkat rávezetjük, hogy esténként visszapörgessék a napi eseményeket a szülővel együtt, és a benyomásaikat beírják egy füzetbe. ĺrásos üzenetet is küldünk, olyasmiket, hogy kedves anyuka, ma Kitti nagyon szépen rajzolt, és segített Lacikának építeni. A gyereknek soha nem mondjuk, hogy te rossz vagy, ügyetlen vagy. Kerüljük a ne szócskát. Nem azt mondjuk, hogy „ne fuss!”, hanem azt, hogy „menj lassan!”

Hét éve dolgoznak a Lépésről lépésre programmal. Milyenek a tapasztalatok? Milyen különbségek vannak a jelenlegi és a korábbi, hagyományos oktatás között?

A legnagyobb változás, hogy a gyerekek kommunikálnak egymással. Az érzelmi világuk gazdagabb, mint a hagyományos óvodába járó társaiké. Barátkozók, nyitottak, önállóak, könnyebben teremtenek kapcsolatot. A program figyelembe veszi, hogy minden gyermek más. Kis létszámú csoportokkal foglalkozunk, s az óvónő a csoport egyik tagja. A foglalkozásokat úgy szervezzük meg, hogy a gyermek belső kényszert érezzen a megismerésre, s a megszerzett ismeretet a maga elképzelése szerint fejezze ki.

Van, aki csak figyel Az ovisok körbe állnak, megfogják egymás kezét, és eléneklik Edit néninek, hogy „örömökben, vidámságban, egészségben, boldogságban élj soká közöttünk”, mivel névnapja van.

Miután lefeküdtek, beszélgethetünk. – Hagyomány, hogy október elején meglátogatjuk az elsősöket – meséli Danihel Nusi –, ajándékot viszünk nekik, saját készítésű könyvjelzőt, ők meg az óvodából vitt verseket éneklik, megmutatják a könyveiket. Aztán fél év múlva ismét elmegyünk az iskolába, hogy meglássuk, mit tanultak. Akkor már mesét olvasnak nekünk. Nem vagyok híve a filmvetítésnek. Inkább elmegyünk a tájházba, mivel mi hagyományőrző csoport vagyunk. Járunk a nyugdíjasok klubjába, meghívjuk őket hozzánk háromgenerációs találkozóra. A gyerekek belecsöppennek az eseményekbe, jobban átélik, mintha csak beszélnénk róla. Minden egyes ünnepet megülünk az oviban, meghívjuk az anyukákat, az apukákat, a nagyszülőket, felelevenítjük a népszokásokat. Húsvétkor például májfát készítettünk, süteményt sütöttünk. Ha mást nem, a kislányok babapiskótát összeragasztottak lekvárral, népviseletbe öltöztek, úgy várták a fiúkat.

A szülők számára eleinte szokatlan volt, hogy bejárhatnak az óvodába. Én mesét mondani? Még mit nem! Az első próbálkozásunk a karácsonyi közös versmondás volt. Egy versszakot mondott a gyerek, egyet a szülő. Mindenkinek kibuggyant a könnye, amikor a gyerek és a szülő egymásra nézve verset mondott.

Megválogatják, kit vesznek fel?

Nem, aki akarja, ide hozza a gyermekét, és megmondja, melyik osztályba szeretné beíratni. Majdnem minden gyereknek járt ide testvére, rokona, vagy hallotta hírünket.

Milyen a kapcsolatuk a nyugdíjasházzal?

Nagyon jó. Most például az ősz ajándékairól beszélgettünk. A szüretet az óvodában szoktuk megrendezni, két nyugdíjas, a Béla bácsi meg az Iván bácsi eljön, harmonikáznak és énekelnek, felöltözünk népviseletbe, én kint megcsinálom a lugast, a gyerekek lenyírják a fürtöket, itt bent kis préselővel kipréseljük. Béla bácsinak van egy kicsi hordója, abba beleöntjük a szőlőlét, és megkóstoljuk. Énekeljük az Ettem szőlőt, most ériket, táncolunk, a nagypapák elmesélik, hogy régen hogyan szüreteltek.

A Pillangók osztálya ötödik éve megünnepli az apák napját, ugyanúgy, mint az anyák napját. Mindig pénteken ötkor kezdődik a piknik. Felköszöntik az apukákat, anyukákat, átadják az ajándékokat, szülők és gyerekek együtt futnak zsákban, kötelet húznak, nyárson sütnek, énekelnek, táncolnak.

Kellett ez a program, mondják az óvónők. Az óvodában szeretetteljes légkör uralkodik. A gyermek itt egyszerre megfigyelő és gondolkodó emberke, kimondja a véleményét, döntéseiért felelősséget vállal. Nemcsak a gyerekek, az óvónők is megváltoztak. A rohanásban nem értek rá egymásra figyelni, sem arra, hogy a szakmai dolgokat megbeszéljék. Mostanra felfedezték, hogy lehet örülni olyan apróságnak is, amit eddig észre sem vettek.