Pattogatott kóla

Ritkán járok moziba. Nem mintha nem szeretném a jó filmeket, nem mintha nem tudatosítanám, hogy a moziban más a mozgókép, mint a tévében – adják bár valamelyik csatornán vagy videón pergetjük a love storyt, a thrillert, a drámát, a komédiát. Nem a kényelem tart a karosszékben, nem is az a jó érzés, ha bármikor bármire gusztusom támad, kéznél a hűtő, a konyha, ehetek, ihatok, nassolhatok. Nem az evés-ivás-nassolás hiánya tart vissza. Még csak nem is azért maradok otthon, mert beleástam magam egy jó kis regénybe, netán elmulasztom valamelyiket a sok-sok híradó közül, és nem tudom meg, hol robbantottak, gyilkoltak, raboltak, csaltak, ki nyert világbajnokságot, hogy később doppingbotrányba keveredjen, s visszavegyék tőle az aranyérmet, mint kislány korában a babaruhát, valamint arról is lemaradok, hogy milyen időjárás nem várható holnap, mert azt, milyen várható, különböző nyavalyáim pontosabban jelzik, nem szólva a kedélyállapotomról, mely van olyan meteorológus, mint egyes tévécsatornák félmeztelen pipiskéi. Még csak azt sem mondhatom el, azért nem járok sűrűn moziba, mert nem játszanak jó filmeket. Itt-ott akadnak jeles alkotások, csak bele kell ásni magamat a filmklubok kínálatába. Sőt hazudnék, ha azt állítanám, azért nem megyek, mert mondjuk fél hétkor szoktam vacsorázni, és a hatórás kezdés felrúgná a bioritmusomat, durván beletaposna étkezési szokásaimba, az este nyolcórai pedig azért nem felel meg, mert olyankor vidáman emésztgetek – és végre nem a lenyelt bosszúságokat, hanem azokat a finom falatokat, amelyeket s. k. készítek a saját szám íze szerint.

Nem, nem és nem. A legfőbb ok az étkezés, ez már igaz, de a nem normális étkezés. Töredelmesen bevallom, ha már kis híján összeesem az éhségtől, gyorsan bekapok az utcán egy hot dogot, furdal is a lelkiismeretem rendesen, bár azt gondolom, még mindig jobban járok ezzel, mint egy csésze kávéval. Igen, ismét másokkal vagyok gondban. Azokkal, akik nem filmet nézni járnak moziba, hanem zacskót zörgetni, kólát szürcsölni, pattogatott kukoricát csámcsogni. Tudom, tiszta Amerika. Többnyire ugyanis amerikai filmekben látni olyan jelenetet, hogy megy a néző a moziba, mely előtt ott a kukoricaárus meg a több hektós kóláshordó, aztán veszik, eszik, isszák nyakló nélkül. Csakhogy ott az a reklám helye. Hogy a magánéletbe is beférkőzik a reklám, ezt is megértem, csak azt nem, aki értelmes embernek tartja magát, és nem képes megtartóztatni önmagát a pattogatott kólától, azt nem egészen értem. Illetve, vegye, egye, igya, de miért kell az élvezkedését nekem is hallgatnom. Vegyek füldugót? Nem volna rossz befektetés, egyébként is hihetetlenül zajos utcára nyílik (csukódik) az úgynevezett hálószobám ablaka, éjszaka sem jönne rosszul. A másik megoldás: én is rászokom a csámcsogásra, szürcsölésre, talán a saját hangom kevésbé zavar, ráadásul teljes értékű mozilátogatónak érezhetem magam, nem afféle pancsernak, aki akkor szokott enni, amikor éhes, akkor iszik, amikor szomjas, kivételt csak akkor tesz, ha nem tud ellenállni egy illatozó sült csirkének.