„Olyan jó lenne két-három napra meghalni!”

Egy mondatban talán így sűríthetők össze azok a panaszok, amelyeket M. asszony sorol, miközben rokkant férje társaságában beszélgetünk mátyusföldi otthonukban. A háziasszonyból megállíthatatlanul dől a panasz, örül, hogy végre akadt valaki, aki meghallgatja. Én meg hallgatom. És ha segíteni nem tudok is a sok bajon, azt hiszem, másoknak, okulásul, érdemes közreadnom az elmondottakat.

„Még 1992-ben kezdődött az egész, amikor autóval egy magyarországi útra indultunk a férjemmel – kezdi a szomorú történetet a legelején. – Alighogy átértünk a határon, a férjem elájult a volán mögött. Nem is tudom, hogyan sikerült megállítani kocsit, isteni szerencse, hogy nem csaptuk agyon magunkat. Kijöttek a gyorsmentők, elsősegélyt adtak, de a férjem már persze nem ülhetett a volán mögé. Nekem akkor volt friss jogosítványom, úgyhogy a mentőst kértem, forduljon meg az autóval, azután abban a rettentő idegállapotban elindultunk hazafelé. Itthon a férjemet megvizsgálta az orvos, de semmit nem állapított meg, tüdőgyulladással meg magas vérnyomással betegeskedett két hétig.

Utána meg én robbantam le, de azt mondták, szimulálok, mert ilyen erős asszony nem lehet beteg. Végül négyórás műtétem volt, kivették a méhemet, az életemért harcoltak. 1994-ben újra műtöttek, nem voltam jól. Nem sokkal később a férjem egy nap úgy jött haza munkából, hogy húzta a lábát. Korábban volt egy munkabalesete, festőként dolgozott a kórházban, ott ütötte be a lábát, azt fájdította. Elmentünk orvoshoz, azt mondták, műteni kell, de a járási kórházban nem vállalták el. Az orvos, kerek-perec kijelentette, hogy rosszindulatú daganat van a férjem lábában. Pozsonyban 1994 karácsonya előtt műtötték meg, egy tízszer tizenöt centis daganatot operáltak ki belőle. Még ekkor sem tudatosítottuk, hogy milyen komoly a helyzet, csak akkor esett le a tantusz, amikor a kezelőorvos azt mondta neki: „Ne féljen, megérjük mi még együtt a kétezredik évet is.” A doktor, pedig nem volt idős ember, kétezerben meghalt. Én meg tíz éve gondozom a férjemet, félórára sem hagyhatom őt egyedül.”

A műtét után

M. asszony fél évig hordta a férjét a járási kórházba sugárkezelésre – már kétszer volt kemoterápián, nem is mehet többször –, és most is rendszeresen járnak onkológiai ellenőrzésre. Az orvosok azt figyelik, nem terjednek-e a rákos sejtek. „A 2002. évet úgy kezdtük, hogy azt gondoltam, meghalt a férjem, mert olyan önkívületi állapotban találtam őt az ágyban. A fiam adott neki szívmasszázst, és azonnal kijött egy falubeli orvos, aztán derült ki, hogy epilepsziája is van – sorolja tovább a problémákat az asszony. – Abban az évben, októberben engem megint műteni kellett, ezúttal a mellemmel. Közben a fiam maradt otthon az apjával, én meg a kórházban kijelentettem, ha csütörtökön megműtenek, pénteken már megyek is haza, mert a férjemnek szüksége van rám. Azt gondolták, hülyéskedek, de én péntekre tényleg berendeltem a fiamat, és hazavitettem magam. Aztán amikor a műtét utáni ellenőrzésekre jártam, egyik alkalommal az orvosnő az ultrahangos vizsgálat közben csak úgy megjegyezte, hogy rákos vagyok. Tavaly karácsony előtt újra kivizsgáltak, azóta megint kellett volna menni, de nem mentem. Mert amíg lábon bírok állni, maradok a férjem mellett, neki van rám szüksége. Nem is tudom, hogy mire számíthatok, lesz-e valami szebb jövő, vagy megint műteni kell engem is?”

Anyagi gondok

Ám mintha nem lett volna elég a maguk betegsége, M.-éknek még anyagi problémáik is akadtak. Neki is, a férjének is orvosi ellenőrzésre, onkológiai CT-vizsgálatra kellett járniuk. A járási kórházba, a kerületi kórházba meg Pozsonyba is jártak, mindehhez autóra volt szükségük, közben az öreg Škoda felmondta a szolgálatot. Javíttatni kellett volna 15 ezer koronáért, de nem volt miből. „A férjem tagja a rokkantak szövetségének, onnan próbáltunk támogatást szerezni – folytatja a panaszáradatot M. asszony. – A szövetség járási elnöke a községi szervezet gyűlésén elsorolta, mi mindenféle támogatásokat tudnak nyújtani, de amikor mi kértünk pénzt az autójavításra, azt mondta, erre nem kaphatunk. Bezzeg ő meg a nagyobb fejesek jugoszláviai kirándulásra is kaptak!” Nem volt mit csinálni, M.-ék 2002-ben egy pénzügyi társaságtól vettek fel tizenötezer korona kölcsönt, hetvenszázalékos kamatra, ezt törlesztik még ma is. Később tudták meg a szociális hivatalban, hogy jogosultak lettek volna a szociális hitelre.

Nem elég,

hogy ilyen magas kamatú kölcsönt kell fizetniük, még be is csapták őket. A pénzügyi társaság helyi megbízottja, akinek az aszszony kifizetett egy 800 koronás részletet, azt állítólag más pénzekkel együtt elsikkasztotta, a társaság meg tőlük követeli, hogy még egyszer fizessék be ugyanezt a részletet. És mintha még ez sem volna elég, a szociális hivatal 3 hónapra leállította M. beteggondozási segélyének folyósítását. „Csökkenteni akarták a segély összegét, de én ez ellen fellebbeztem. A járási hivatalból Pozsonyba továbbították a kérvényemet, amit végül is elismertek, de amíg intézték, három hónapig nekem egy fillért sem fizettek. Maradt kétezer-háromszáz koronánk, abból kellett volna megélnünk kettőnknek. Közben csak a férjem gyógyszereire havonta ezerötszáz koronát kiadunk.

Naponta tizenötféle

gyógyszert szed – és hogy szavait igazolja, kinyitja a ruhásszekrényt, amelynek felső polcán patikának beillő gyógyszerkészlet sorakozik. – Szerencsére olyan rendes polgármesterünk van – folytatja a történetet –, hogy amikor mindezt neki is elpanaszoltam, szó nélkül kiutaltatott háromezer korona kölcsönt.

A férjemnek még a rokkantnyugdíját is le akarták faragni. „Tavaly augusztusban kitalálták, hogy megszüntetik a nyolcvanszázalékos rokkantságát, ötvenszázalékos rokkantnyugdíjba teszik, és részmunkaidőben elmehet dolgozni – mondja még most is fellobbanó dühvel a feleség. – Hát én erre már alaposan kinyitottam a számat, mert jó ideje figyelemmel kísérem az idevágó törvényeket, és tudom, mi jár a gyógyítható meg a nem gyógyítható betegeknek. És az én férjem lába már sosem fog kigyógyulni, annak örülhetünk, ha nem romlik még jobban. Meg itt a vesebántalmai meg az epilepsziája, és nem véletlenül írják ki neki havonta a több ezer korona értékű gyógyszereket. Ezt mind meg is mondtam az orvosnak, ő meg mindjárt elment a komissziós orvosnő után, és idén augusztusig meghosszabbították a férjem nyolcvanszázalékos rokkantságát.”

Családi problémák

Az egészségi meg az anyagi gondok tetejébe még családi problémák is bőven akadtak. „Azt talán a faluban sem hinné el senki, hogy az apám hogyan viselkedett velem. Kétszer is megtörtént, hogy fojtogatott, és meg vagyok győződve arról, hogy abban is benne volt a keze, hogy az anyám évekkel ezelőtt öngyilkos lett. Mert az apám olyan ember, hogy ha valaki bajban van, és támogatásra lenne szüksége, ő ahelyett hogy segítene, még jobban ki akarja használni. Ezt a házat a férjemmel újítottuk fel, és amikor már rendbe hoztuk, az apám kijelentette, hogy a férjemnek itt semmi keresnivalója. Aztán mégis ő ment el nyugdíjasotthonba. Azzal hagyott itt bennünket, hogy úgyis éhen fogunk dögölni. Hát még nem döglöttünk éhen. Van egy fiunk meg egy lányunk, őket annyira egymás ellen uszította, hogy nem is beszéltek egymással. A lányom úgy költözött el itthonról, hogy azt sem tudtuk, hová ment. Azóta már sikerült kideríteni, hogy hol szerzett magának lakást.”

Nem hiszem, hogy akad ember, aki irigyelné M.-ék helyzetét. M. asszony szerint azonban előfordult már, hogy valaki irigykedve mondta, milyen jó nekik, hisz mindig csak együtt sétálgatnak. „Persze, mert még az üzletbe is magammal viszem, de nem azért, hogy együtt sétálgassunk, hanem mert még annyi időre sem merem őt egyedül hagyni” – magyarázza. A férjnek különben sem biztos, hogy nagyon kellemes ez a séta, hiszen csak mankóval tud járni. Néha meg beülnek a vendéglőbe, csak azért, hogy emberek között legyenek. Én meg hallgatom a panaszáradatot, és azt gondolom, nagyon erős asszony a beszélgetőtársam. Mert ennyi megpróbáltatást kiállni, ahhoz valóban nagy erő kell. De bevallja, hogy sokszor már neki is elege van: „Olyan jó lenne úgy két-három napra meghalni! Mert ebbe, ami folyamatosan van, az ember csak belebolondulhat.”