Nyitva a kapu, csak éppen csöngetni kell...

Egyre többen teszik fel ezt a kérdést mostanában Göndör Ibolya főnővérnek a faluban, kissé játékosan, kissé rejtélyesen, ha a nyugdíjasok otthona felé – munkába – igyekszik, vagy hazafelé kerékpározik. És ő ugyanúgy, kissé játékosan, kissé rejtélyesen válaszol:

– Nálunk az Ezüst Évek az újság! Még karácsony előtt megjelenik a negyedik száma…

Még mindig nincsenek túl sokan a beavatottak, akik tudják, miről is van szó. Az újság terjesztése, népszerűsítése még alig került kívülre az otthon kapuján. Csak a polgármesteri hivatalban, a bevásárlóközpontban, az orvosi rendelőben helyeztek el néhány példányt e nyolc magyar, négy szlovák oldallal, ötven, majd száz példányban sokszorosított kiadványból.

Miért van szüksége egy viszonylag zárt közösségnek saját újságra? Van-e egyáltalán ilyesmire igény? Hiszen egymásnak úgyis felolvassák verseiket, eldúdolják dalaikat, elmondják életüket, a múltból felvillanó, számukra felejthetetlen élményeiket?

Ezekkel az érvekkel, fenntartásokkal, kérdésekkel Göndör Ibolya is találkozott, amikor először felvetette az ötletet. És sikerült– szerkesztőbizottságként – maga mellé állítania munkatársait, s az otthon lakóit. Ő így érvelt:

– Néha annyira nehéz felvidítani, felrázni az idekerült idős embereket. Számtalan módon próbáljuk megkönnyíteni a rájuk nehezedő szomorúságot, oldani a magány érzését, színt, változatosságot vinni a hétköznapjaikba, elviselhetőbbé tenni az ünnepeket.

Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha valahogy megőrizhetnénk, ami életük tanulságaként, legszebb, legszomorúbb élményeiként számon tartanak, el-elmondanak nekünk, vagy egymásnak. Ha nem tűnne el nyomtalanul, amit talán saját unokáiknak sem adhattak át, hanem így, általunk eljutna azokhoz, akik még érző lélekkel, értő szívvel tudják olvasni üzenetüket…

És most már – rövidek a délutánok – egyre több fej hajol a papír fölé, hogy megfogalmazza, amit a többiek tudtára kíván adni, amit unokáinak üzen, vagy egyszerűen ami kikívánkozik belőle.

Göndör Ibolya főnővér és Seres Klára nappalos nővér türelmes és érdeklődő szemmel olvassa a reszkető kézzel írt, nem mindig olvasható betűket, rá-rákérdez egy-egy túl bonyolultnak, vagy nem egészen érthetőnek tűnő mondat hátterére. A háttérre, amelyben ott van a régi otthon, a gyerekek, a társ, mindenki, akik már elmúltak az időben, vagy olyan távolra kerültek, hogy még emlékezéssel sem szeretné megbántani őket e közösségben magányosságát tudatos választással, vagy más okból hordozó ember.

Az Ezüst Évek első számából az otthon új lakói megtudhatták, hogy Alsószeli az első községek között volt a Galántai járásban, ahol a nyolcvanas évek elején nyugdíjas otthon épült. „Az emberek eleinte idegenkedve fogadták az „öregotthonba“ kerülés gondolatát. ĺgy nevezte ugyanis a köznyelv az új intézményt, sokaknak a még régebbi időkből a menhely, vagy a szegények házának szomorú példája jutott eszébe. Ám a szép, nyugalmas környezet, a teljes körű szolgáltatások, a kitűnő ellátás, az otthonias légkör néhány év alatt megnövelte a jelentkezők számát.“ Emlékeztetnek a cikk írói.

Ma az otthonnak 41 lakója, 25 alkalmazottja van. A dr. Izsóf István igazgatóval felálló új vezetést dícséri, hogy az ellátás és a szolgáltatások színvonala kiegyensúlyozott, sőt nyugodtan állíthatom, hogy átlag feletti. Az egészségügyi és szociális gondoskodás nagy türelmet, empátiát, különlegesen érzékeny lelki ráhangoltságot igényel. És ez nem kis terhet ró ennek a munkának a végzőire. De a Göndör Ibolya által irányított, szakmailag felkészült, sőt az egyre korszerűbb ismereteket – továbbképzéssel – folyamatosan megszerző egészségügyi szakszemélyzet nagy érdemeket szerzett mind a szakmai szervek, mind a közvélemény előtt az otthon jó hírnevének megalapozásában.

2002 júliusától a nyugdíjasok otthona a közigazgatási reformról szóló törvény értelmében már nem állami, hanem önkormányzati tulajdonban, hatáskörben működik. Az eljárás zökkenőmentesen lezajlott, s most mind a község, mind az otthon vezetői arra törekednek, hogy ezek a változások ne hassanak kedvezőtlenül az intézmény körülményeinek alakulására.

A kitűnő konyha főztjének falura szóló a híre. Vezetése itt nagyobb felelősséget és hozzáértést követel, mint másutt. A lakók egészségi állapotának megfelelő étrend alapján készülnek az ételek. És innen kapják naponta a meleg ételt – ha kell, házhoz is viszik – a falunak azok a nyugdíjasai, akik állapotuknál, helyzetüknél vagy igényeiknél fogva ezt kérik. Nyugdíjukhoz, szociális körülményeikhez mért – szerény árakon. A friss, a tápláló, az ízletes ételek alapanyagait kipótolják a helybeli vállalkozók zöldség-, gyümölcs-, liszt- és egyéb adományai, vagy a cukrászatot üzemeltető vállalkozó figyelmessége sütemények formájában…

Göndör Ibolya és Seres Klára az Ezüst Évek szerkesztői Odafigyelnek itt a lakók kulturális, szellemi és lelki igényeire. Elkísérik őket – a tolókocsira utaltakat eltolják – a templomba, egy-egy, a közeli kultúrházban sorra kerülő rendezvényre, meghívnak érdekes embereket, találkozókat, közös miséket, istentiszteleteket szerveznek más falvakban működő otthonok lakóival. Van itt vetélkedő, társasjáték. Aki tud és akar, segíthet a konyhán, a mosodában, kézimunkázhat, vagy a konyhakertben pepecselhet. Hatalmas, szép tévékészülék, rádiók, videók, újságok és könyvek segítségével arra törekszenek, hogy az itt lakók ne szakadjanak el a világtól.

– Sajnos, kevés a könyvünk. Ha lenne néhány fennmaradt példánya a könyvkiadóknak, nagyon hálásak lennénk, akár magyar, akár szlovák könyveket kapnánk – sorolja még Göndör Ibolya főnővér.

Pályázatokat nyújtanak be, kérvényeket fogalmaznak, a kor követelményei szerinti támogatási rendszer minden csínját-bínját ismerve folyamodnak újabb és újabb „csomagért“. Most kaptak két nagy teljesítményű mosógépet a Slovnaft támogatásával. Azt tervezik, hogy elvállalják más otthonok számára is a mosást.

A fenntartás alapvető gondjai mellett azonban még arra is kiterjed a figyelmük, hogy lakóik például egy számukra közeli ember elvesztése feletti bánatát egy közös vendéglői vacsorával próbálják oldani, vagy hogy a takarító, a karbantartó, a fűtő is olyan ember legyen, aki kedves, figyelmes és segítőkész az idős emberekhez. Mert itt sokkal érzékenyebbek a kedélyek, törékenyebb a nehezen kialakított jó hangulat, mint a több nemzedékekből álló igazi családokban.

De nyitva a kapu. Csak éppen csöngetni kell. Ide bármikor beléphet – a pihenés óráit tiszteletben tartva – a látogató. És – csak hogy tudják, hová megy – kimehet a faluba, ismerősökhöz, látogatóba az itt lakó. Úgy is tekintik a helybeliek az otthont, mint a faluhoz tartozó, nagyobb házat. Be-bejönnek vasárnap, egy tányérka süteménnyel, gyümölccsel.. Ismerősüket, régi barátnőjüket megnézni. Elüldögélnek a társalgóban. Néha – ha nincs más megoldás – megkérik az itt dolgozó nővérkéket, adják be nekik is az injekciót.

És azért mégis… Itt hosszabbak a napok, mint a család körében. Ahová karácsonykor is csak a kivételesen szerencséseket viszik el néhány napra. Van, aki, hiába hívják, nem akar menni. Fölösleges felidézni, minek hogyan kellene lennie, hogyan lehetett volna, s miért alakult másként. Akkor inkább itt pergeti tovább az emlékezés rokkáját. És leírja, amit fontosnak vél. Hátha így neki is jut egy mákszemnyi az örökkévalóságból, hátha így nem felejtik el, hogy volt, hogy létezett…