Női szemmel – objektívabb önmagunkról

A hajnalpír lábujjhegyen belopakodik a hálószoba ablakán, megcsillantja a pipereasztal fölött ékeskedő velencei tükröt, megcirógatja az egymás karjaiban alvó ifjúház-pár arcát, melyen csak a boldogság ragyog fényesebben. Az ifjú férj óvatosan lefejti magáról neje karját, gyengéden elsimítja festett szőke hajtincsét, alig érezhetően megcsókolja rózsaszín pírral futtatott orcáját. (Majd elfelejtettem, a távolból, de majdnem olyan erősen, mintha a szobában szólna, halványlila madárcsicsergés hallatszik.) Suhogó selyemköntösbe bújtatja izmos, szoláriumbarnított testét, lábujjhegyen kioson a konyhába, bekapcsolja a kávéfőző masinát, friss narancslét facsar, kenyeret pirít, tojást lágyít, tálcára pakolja az egészet, gyöngéden a csésze mellé helyez egy szál rózsát, visszaoson a szobába, és negédes hitvesi csókkal illeti neje puha ajkát.

Snitt.

Fölébredtünk. A kezünk ugyan nem lóg a bilibe, de rájövünk, hogy nem mi fekszünk a puhapihe franciaágyon, nem nekünk csicseregnek a madarak, nem nekünk nyílik a rózsa, az a selyemköntösbe bújtatott fiatalember egy a sok hollywoodi sztár közül. Nekünk kell kimenni a konyhába, hogy elkészítsük magunknak a reggelit, kávéstul, kiflistül, mi több, ha arra vágyunk, hogy párunk elviselhető hangulatban kezdje a napot, jobb, ha mindjárt két adagot készítünk mindenből, meg ugye jobb ízű a falat, ha mindnyájan. A téli szürkületben megdöbbenünk. Már megint a mosogatóban hagyta a tányért-kést-villát-poharat, a szemeteskosár tárva-nyitva, a konyhaszekrény pultján ott savanyodik a tej, a kályha körül csupa olajfolt a csempe, a tűzhelyre kifuttatott kávé nyomai is ott éktelenkednek, morzsa ropog a talpunk alatt. Égszakadás-földindulás.

Snitt. Visszapillantó tükör.

– Drágám, kész a reggeli. Jaj, sonkát is kérsz, meg paprikát, paradicsomot, máris. Utálod a zsíros kenyeret, mert gyerekkorodban azzal tömtek! Kár, pedig ez nem akármilyen, pecsenyezsír, a legfinomabb, anyuka küldte, külön neked. Nem, máskor biztosan nem, soha sem, édesem. Ugyan, hagyd, elmosogatok, elrakodok, te csak olvasd el, mi újság a nagyvilágban. A fürdővizedet is elkészítettem. Ugye, reggel langyos vízben... Jaj, megyek, igen, engedek hozzá némi meleget, nehogy megfázz. Kikészítettem a ruhádat. Ugye, ma a fekete kötött pulóvert veszed föl? Olyan jól áll. Nem? A szürkét? Jaj, édesem, az még jobb, igazad van.

Snitt.

– Legalább azt a koszos edényt raknád el az asztalról, a büdös zoknijaidat szedegetem lakásszerte, és jegyezd meg, hogy a könyvjelzőt azért találták fel, hogy ne nyitva, lefordítva tedd le a könyvet, hanem azzal jelöld meg, hol tartasz! Leszakadna az ég, ha egyszer kimosnád magad után a kádat!

Ha már a mikrót nem pucolod ki, miután megmelegítetted az ételt, és összefröcsögtetted az egészet, legalább a tányért törölnéd el, és tennéd vissza a helyére, ha már egyszer elmosogattad. De te nem. Figyelsz rám egyáltalán, vagy csak a nagyvilág hírei érdekelnek?!