Nem ízlett

Pétyu, az öcsém, nagyon mihaszna gyerek volt. Ma sem értem, hogyan maradt meg: áttetsző volt, akár egy Kosztolányi-vers, holdvilág mosolya, szederjes szája, hófehér homlokán a türkiz erek akár egy diadém, ostornyél nyakán le nem ment a falat. Közös őseink azért hordták őt nyaranta a mamihoz, hogy ott majd csak erőre kap kissé, s lebarnul, de már annak is nagyon örültek, ha a két hónap szünidő alatt semmit se fogyott, s bepiszkolódott a keze. Ampullákból, fiolákból löttyintették a patikaszert a teájába, hogy jönne meg az étvágya, fene a jó dolgát. El kellett fordítani a fejem, annyira lúdbőrzött a hátam a stílusától. Ne nézd, intettek.

Nekem a kutya nem mesélt evés közben, egyébként oda se figyeltem volna, ő meg: rendelt! A lehető legképtelenebb, csakis rossz étvágyú, nyámnyila, mamlasz kölyök fejéből kipattanó témákat mondott. Most arról, hogy a kutyuska meg a cicuska korcsolyáztak, és a cicuskának eltörött a hokibotja… Azt hittem, álmodom, hogy ilyen nincs, képtelenség, hogy mi egy test és vér legyünk – ezt a szégyent! Minek kellett nekünk ez a francos Pétyu, kérdeztem anyámtól, aki, mivel őszinte megdöbbenésem láthatóan átragadt rá, menten fel is jegyezte kifakadásomat a naplójába. A fekete borítójú füzetet kétfelől vezette: hátulról előre az általam elkövetett és kimondott szörnyűségeket örökítette meg, elölről befelé meg a Pétyuba belemesélt, -könyörgött és -lopott pépek, paszták, löttyök és levek mennyiségét, milligrammban és milliliterben. Mondanom se kell, hogy én pillanatok alatt a füzet közepéig értem (kinek milyen az evése, olyan a munkája), míg Pétyu több év alatt a füzetből is mindösszesen pár lapot fogyasztott el. De még tán így is többet őrzött meg táplálékából a napló, mint ő maga. Oldalain ilyen tételek szerepeltek: reggelire 50 ml tea, egy piskóta (nagy nehezen), de. 10 órakor 100 ml tea, a banánt kiköpte, ebédre kb. 200 ml húsleves (nagyon szépen evett), uzsonna semmi, vacsorára két kanál kása és kb. 70 ml tej. Az aznapi utolsó bejegyzés: mindent kihányt.

És akkor a cicuska: hopp, elütötte a korongot, az meg csak repült, fel a magasba, csak szállt fölfelé… – emelte egyre följebb a kiskanalat anyám, s amikor öcsém eltátotta a száját: zutty, bele a kását! Pétyu megrettent, mint Hamviván a hatodik énekben, amikor Deli Vid dárdája átjárja a hasát, szeme kidülledt, s ijedtében nyelt egyet. Megint lement egy kanál kása. A tálkájából alig hiányzott. Elnéztem a dermedő darát, és nem értettem, el nem tudtam képzelni, hogy Pétyu mit akarna, mit szeretne, mi volna neki a jó, egyáltalán mit gondol az életről és a világról, mit tervez, mik a szándékai. Javíthatatlan rossz evő volt, helyrehozhatatlan, reménytelen eset, és hiába vertem, az sem segített. Kiköpte, a falra kente, gusztustalankodott, pocsékolt. Semmi nem ízlett neki.

Pétyu rejtélyes körülmények közt, mint az ég madarai, akik nem vetnek és nem aratnak, a természet kegyéből tartotta fenn magát, mondhatni, levegőn nőtt föl. Egyre kevesebb maradékot hagyott nekem, már hasztalan intettem, hogy ne erőltesse magába a fonott kalácsot, inkább rágja meg alaposan, ami a szájában van, átesve a ló másik oldalára, ugyanolyan konokul, kitartóan és mindenkitől függetlenül – elkezdett enni. Velem ellentétben, akinek a délelőttöt valahogy ki kell bírnom, túl kell élnem, hogy értelmet adhassak a napnak, Pétyu fölső tagozatos iskolás korában rákapott a reggelire. A nagyszünetben megette a tízóraiját, a kekszet és az almát is, és családunk történetében ő törte meg a jeget az iskolai étkezdével szembeni mostoha viszonyunkban: ebédjegyet kellett neki váltani. Ezt a szégyent!

Nézd a Pétyut, intett anyám, amikor hosszabban elidőztem a paradicsomleves vagy a tökfőzelék (és rakott krumpli! – hogy abban mit lehet szeretni?) fölött, hiába kértem, hogy ne főzzön, megeszem, de minek vesződik olyanokkal, amilyeneket különösebben világéletünkben nem szorgalmaztunk. S ha közben kiment a konyhából, és öcsém az asztalon átnyúlva ügyesen kicserélte üres tányérját az enyémre, azzal a jóleső érzéssel nyugtáztam mozdulatát, hogy azért nem volt hiábavaló az a sok elméleti és gyakorlati tanács, inspiráció és agitáció részemről, hogy tehát az idősebb, tapasztaltabb, korábban érő testvérnek mégis döntő befolyása van a kisebbre, azaz hogy húzza maga után, föl, az érett felnőttkorba, magasabb szellemi szférákba, a cicuska korongjánál is magasabbra.

Hogy aztán e sziszifuszi, idegőrlő, felajzott ifjúkorban jóvátehetetlen károsodás éri az ember – mellesleg szintén fejlődésben levő, hiszen csak három év van köztünk – szervezetét, abban az idő távlatából viszszapillantva nincs semmi meglepő. Nem állítom, ráadásul bizonyítani sem tudnám, hogy két éve, amikor éveim kétharmados többséget szereztek a fogaim száma fölött, Pétyu gyerekkori ízléstelen idétlenkedései miatt újult ki a patkóbélfekélyem, meghazudtolva legnagyobbnak hitt genetikai adottságomat, a vasat is megemésztő gyomromat, de freudi alapon legalábbis lehet benne valami. Például amikor a váratlanul megcsapó fokhagymaszagra felfordul a gyomrom, óhatatlanul eszembe jut, hogy én a fokhagymás pirítóst valaha, boldogult legénykoromban mennyire kívántam és imádtam, mint mindent egyébként, ami ehető és iható volt, amikor Pétyunak egy falat se ment le a torkán. Egyáltalán: neki soha az ég adta világon semmi nem ízlett. Olyan vékony volt, mint a halszálka, s áttetsző, akár egy Kosztolányi-kétsoros, melyet – nevelő célzattal – gyakran idézgettem nyápic kölkének:

„Akarsz arcodon szebb szint?

Inkább vegyél be pepszint.”