„Nem hiányzik a képernyő”

„A barátaim is felhívtak, és beszámoltak erről. Jót nevettem a dolgon. Valóban szerepeltem egy filmben. Meghívtak Az üvegtigris 2. című filmbe, itt volt egy – szerintem a továbbiakban a magyar filmgyártást nagymértékben meghatározó – szerepem, barátommal, Kereszty Gáborral. Temetésen vettünk részt, és mi voltunk a tévéstáb. Annyi dolgunk volt mindöszsze, hogy Gábor egy kamerát tartott a kezében, én pedig a mikrofont. A felvétel 3 napon keresztül zajlott, mínusz 6 fokos hidegben, és emlékszem, a forgatási napokon, az elejétől a végéig ott kellett fagyoskodnunk. Aztán, valóban kb. 10 másodpercig voltunk láthatóak. Ennek megfelelően – ami azért bosszantó – 1 forint gázsit sem kaptunk. Ez azért is történhetett meg, mert az a tévécsatorna szponzorálta a filmet, amelynél én dolgoztam.”

Egyáltalán nem hiányzik a képernyő, az élet nem áll meg nélküle – vallja Sváby András. „Nem mindenkinek adatik meg – mondja –, hogy a képernyőre kerüljön. Sokszor csak a szerencse dolga, és éppen ez az, ami szomorú. Sajnos, Magyarországon nincs normális újságíróképzés. Nem tesz jót a színvonalnak az sem, ha az embereket aszerint, választják ki a különböző posztokra, hogy ki kinek a rokona, és hogy ki kivel feküdt le. Az én szakmámban a tehetségválogatás is elég gyakran így működik. A színvonal pedig, látszik, hogy milyen.

Hogyan telnek most Sváby András napjai? Erre a kérdésre rövid és tömör választ adott: nem unatkozik. A Dunaújvárosi Kommunikációs Intézet igazgatója, két évre szól a megbízatása. Emellett pedig még több vállalkozásban is érdekelt, például, van egy nagyon szép és elegáns étterme Budapesten. Internetes divatcéget is működtet, amelynek az a lényege, hogy a vásárlás megoldható kényelmesen, a világhálón keresztül.

Persze, mindenki arra kíváncsi, mi az oka annak, hogy Sváby szakított a kereskedelmi csatornával. Sokan arra tippelnek, hogy ebben talán a balul sikerült Orbán Viktor-élőriport is közrejátszott.

„Nem, annak semmi köze nem volt a történésekhez. A riport úgy sikerült, ahogy. Mindenki hibázik a munkája során, csak a selejtet nálunk a képernyőn nagyon észre lehet venni. Természetesen én voltam a hibás. Nem készültem fel kellőképpen a műsor előtt, ami hiba volt. Orbán pedig észrevette ezt, és élt is a lehetőséggel: a magas dobott labdákat, könyörtelenül leütötte. Hogy valójában, miért is jöttem el, ezt ma még nem mondhatom el, még az Új Szó olvasóinak sem, de másoknak sem. December 31-ig, a vezetőkkel való megállapodásunk értelmében, titoktartási fogadalmat kötöttünk. Ha idő előtt eljárna a szám, rengeteg pénzt kellene fizetnem. Legyen elég annyi, hogy nem jöttünk ki egymással.”

„Számomra ez azért is meglepő – vetem közbe –, mert ön egy légynek sem tudna ártani.”

„A tévénél kicserélődött az a vezetői gárda, amellyel éveken keresztül sikeresen dolgoztam. Új vezetés, új koncepció, lényegében ez a természetes – mondja Sváby András. Ami pedig azt a bizonyos legyet illeti, egyszer ártottam neki... Közvetlenül az érettségi után fogalmam sem volt arról, mi leszek, ha nagy leszek. A nyári szünetben Balatonon az újságíró étterembe mentem dolgozni, mondván, talán pincér válik belőlem. A 22. napon aztán megvertem, de nagyon a főpincért. Milyen érdekes is az élet! Közös házban laktunk Havas Henrikkel, aki akkoriban a Magyar Rádió Krónikájának volt a főszerkesztője. Családjával éppen ebben az üdülőben nyaralt. Nekem jutott a feladat, hogy a szomszédomat kiszolgáljam. Evőeszköz, étlap, ital, étel… Henrikék már a főételnél tartottak, amikor a főpincér rám szólt, hogy miért nem tettem kenyeret az asztalra. Közöltem vele, azért mert nem kértek. A főnököm viszont csak mondta a magáét, hogy biztosan elfelejtettem, meg sem kérdeztem tőlük, kérnek-e vagy sem. Nagyon leszidott a vendégek előtt. Azóta sem voltam annyira ideges, mint akkor. Dühbe gurultam és hatalmas jobbost mértem a fejére. Hat asztal és a főpincér hevert utána percekig romokban az étteremben. Én pedig szégyenemben berohantam a vécébe és fél órán keresztül ott zokogtam. Azóta sem ütöttem meg senkit. Pincér így már nem lehettem, lettem hát agrármérnök, és mivel az sem érdekelt, a diploma átvétele után Havas tanár úr a Magyar Rádió kapujáig kísért. A többit pedig rám bízta.”