Mintha üvegből fújták volna, hajnali ködben

Az olasz mester a földre szállt angyalt, az haute couture francia királya az ártatlanság provokatív erejét, az amerikai fotós az éteri tisztaságot fedezte fel benne. Szőke haj, zöldeskék szempár, finom arcvonások, 185 centijéhez vékony alkat – mintha üvegből fújták volna. De tavasszal, hajnali ködben…

Szokatlanul indult a pályán. Nem Párizsban, nem Milánóban és nem New Yorkban, hanem fent északon, Finnországban. Hogy került oda?

Onnan kaptam az első külföldi felkérést. Kiközvetített a prágai ügynökségem.

A szőke finneknek épp egy szőke cseh fiúra volt szükségük?

Finnországban sem mindenki szőke, bár én is úgy képzeltem: ők inkább mediterrán típusokban gondolkoznak. Aztán kiderült, hogy nem. Valóban én kellettem nekik. Látták a képeimet, és név szerint engem kértek egy fotózáshoz. Nem sokkal később a németektől jött egy fontos felkérés, aztán több hónapos szünet után Milánóba hívtak. Ez jelentette végül is a fordulópontot. Onnantól fogva már a legrangosabb divatcégek hívtak.

Albumát nézve nem nehéz megállapítani: az a típus, akit az isten is modellnek teremtett.

Ha így van, akkor én voltam az egyetlen, aki nem tudott róla. Sem a családban, sem a baráti körömben nem mondta senki, hogy ezen a pályán kellene elindulnom. Pedig látva apám fiatalkori fotóit… ő igazán modellalkat volt, sokra vitte volna, ha valaki felkarolja.

Ő is szőke?

Igen. Az édesanyám viszont fekete.

Tehát sem otthon, sem a barátai nem biztatták.

Egy fotós ismerősöm szólt, hogy meg kellene próbálnom, ő látott bennem valamit. Be is vittem a képeit egy ügynökséghez, de akkor már főiskolás voltam. Felvettek az erdészetire, majd jelentkeztem a testnevelésire is.

Biztos, ami biztos.

Az erdészetin a természet iránti rajongásomat próbáltam kiélni. Izgatott az erdő anatómiája. A növényhatározót betéve tudtam, a pillangók latin neve nem okozott gondot. (Folytatás a következő oldalon)

A matematika, a fizika és a kémia viszont egyszerűen az agyamra ment. Annyi volt belőle, hogy besokalltam. A gimnáziumban is ezeket a tantárgyakat utáltam, és itt sem tudtam szabadulni tőlük. Döntés elé akkor álltam, amikor a Gaultier-bemutatót követő napon matekvizsgára kellett mennem

Halasztott?

Nem. Egész éjjel tanultam. Pedig akkor már tudtam, hogy nem csinálom tovább. Nem láttam értelmét. Csak azt nem akartam, hogy egy csúfos kudarc után hagyjam ott az erdészetit. A vizsgán túljutottam, a folytatás mégis elmaradt. De maradt a testnevelési, ahol most másodéves vagyok, és nagyon élvezem. Az ottani tanulmányaimmal az utazásokat is könnyebben tudom egyeztetni. Milánó mellett New York volt a másik hely, amely mágikus erővel vonzott, és azóta, hogy a New York Times ez évi első divatmellékletének az arca voltam, ott is megnyílt egy kapu előttem.

S ha elvégzi a testnevelésit, beáll edzőnek?

Még nem tudom, mi leszek, és nem is foglalkozom ezzel. A sport mindenesetre nagyon fontos szerepet játszik az életemben. Mivel imádom a hegyeket…

…szenvedélyes hegymászó?

Nem. Szenvedélyes síelő vagyok. De hódeszkám is van, azt is koptatom rendesen. Nyáron meg a vitorlázás a mindenem. Élvezem, hogy egyszerre kell megküzdeni a széllel és a vízzel.

Ha ilyen küzdő típus, akkor…

…kezdjem el az ökölvívást? Hát hogy néznék én ki a ringben?

Én valamelyik harcművészeti ágra gondoltam.

Anyám negyvennégy évesen kezdte el a kickboxot. Én még várok egy kicsit.

Gianfranco Ferrével hogy küzdött meg?

Ha kiválasztanak, már nem nagyon kell küzdeni. Végigcsinálni egy castingsorozatot sokkal nehezebb. Ferre egyébként sem egy bőbeszédű ember. Meglehetősen zárkózott. Két órán át úgy öltöztetett bennünket a bemutató előtt, hogy szinte meg sem szólalt. Bajuszos, szemüveges, nem egy vékonydongájú férfi, de erős a kisugárzása.

Gaultier? Vele izgalmasabb volt a munka? A prágai vár spanyol termében volt a bemutató, kifutó nélkül, kör alakban lerakott székek között.

Ez volt a legizgalmasabb bemutató, amelyben eddig részem lehetett. Talán mondanom sem kell: hatalmas válogatás előzte meg. Három forduló szlovák és osztrák modellekkel. Aki az utolsóig eljutott, az már szerencsésnek érezhette magát, bár ott dőlt el minden. Gaultier mindenkitől akkor kérte el a bookját, megnézte a fotóit, majd improvizálni kezdtünk. Az alapján döntötte el, hogy ki az, akire igazán szüksége van. Nem pózolt, nem diktált három lépés távolságot, és azt sem éreztette velünk, hogy az haute couture-nek valóban ő a koronázatlan királya. Egyetlen kérdése volt, amikor már egyedül csak velem foglalkozott: hogy van-e ügynököm Párizsban, mert ha nincs, szívesen beajánlana valakihez. Akkor még nem volt, azóta van.

És milyen modellt kapott tőle, miben kellett közönség elé lépnie?

Először egy frakkot tettek elém fekete szoknyával és hét centi magas cipővel. Nem tetszett. Nem is állt jól rajtam. De még mielőtt megszólaltam volna, hogy valami másban biztosan jobban érezném magam, már hoztak is egy fekete-sárga kockás szoknyát, hozzá a magas nyakú piros pulóvert és a hosszú szárú, fekete csizmát.

Remekül festhetett benne.

Furcsa érzés volt. Először vettem szoknyát magamra. És hát az az őrületes extravagancia!

Úgy, ahogy volt, végig tudott volna sétálni a Vencel téren?

Éjjel igen. Nappal nagyon nagy feltűnést keltettem volna, ami távol áll az egyéniségemtől. Nem szeretem, ha mindenki engem néz. Egy bemutatón igen. Az más. Magánemberként azonban kerülöm a figyelemfelkeltést. Milánóban könnyebb lenne egy ilyen szerelésben végigmenni a belvárosban. Ott legfeljebb csak annyit mondanának, hogy „Nem rossz, érdekes!“ Prágában élesebb reakciókat váltanék ki az emberekből, de a konzervatív franciák is megbámulnának az utcán.

Ezek szerint nem is vesz soha egy-két extra trikót vagy egy díszesebb farmernadrágot, cicomásabb cipőt.

Cipőből elég gazdag a gyűjteményem, van vagy húsz pár a szekrényemben, de a trikóim és a farmereim között valóban nincsenek ordítóan eredeti darabok. Az öveket szeretem még nagyon, azokból is van vagy harminc darab, ám egyikre sem mondanám, hogy olyan szemet szúró. Mindegyik más és más. Milánóban van egy bolt, ahol hatalmas a választék, ott szoktam vásárolni. A finom ízlés határait azonban egyikkel sem lépem át.

Olasz kollégái miképpen viselik, hogy rendszeresen megjelenik Milánóban, és a legnívósabb bemutatókra hívják?

A fiúk között nincs olyan vetélkedés, mint a lányoknál. Talán azért van ez így, mert mi kevesebben vagyunk a pályán, és mindenkinek jut valami a kínálkozó lehetőségek közül. Nem mindegy persze, hogy melyik céggel dolgozik az ember. Ha nem én kapom a lehetőséget, hanem mondjuk a mellettem álló két brazil fiú közül az egyik, akkor tudom, hogy egészen más típusban gondolkozik a kliens, és anélkül megyek tovább, hogy dühös lennék. A döntést el kell fogadni. A másik helyen majd én kellek, és ő sétál tovább. A lányok az elutasítást is nehezebben viselik. Sírnak, zokognak. Mi csak legyintünk magunkban.

Amerikából kik járnak az európai bemutatókra?

Az amerikai srácok egészen mások, mint mi. Testesebbek, izmosabbak. Ők a konditermek állandó vendégei. Miamiban és Los Angelesben ilyen fiúkból naponta ezrek sétálnak a tengerparton. Európában azonban csak azok jutnak lehetőséghez, akiken nem feszül az öltöny. Milánóban például nem szeretik a dagadó izmokat, ott a szálkás test a divat. Mint Párizsban vagy Londonban. Az amerikaiak mellett tehát eleve több esélyem van.

S a németek, a franciák hogy viszonyulnak a kelet-európai modellekhez?

A németek igazán profik. Őket nem érdekli, honnan jöttél, csak az, hogy milyen vagy. A franciáknál más a helyzet. Ott azért érezni némi nacionalizmust.

Londonban a bizarr, már-már groteszk arcok is keresettek.

ĺzlés dolga, kinek mi tetszik. Az angoloknak a különleges kell, nem a klasszikus szépség. Én sem a tökéleteset keresem, hanem azt, ami megragad, lenyűgöz, mert más, mint a megszokott.

Megélt már valamilyen kínos helyzetet a kifutón?

Nem, ott még nem. Nem botlottam meg, nem esett le rólam a nadrág, nem léptem ki a cipőből. A díszletfal mögött azonban kerültem már gondba. Egy olyan boxeralsóban kellett volna közönség elé lépnem, amilyet talán vattabugyi formájában a nagymamám hordott régen. Szörnyű volt. Azt mondtam: „Nincs az a pénz, amiért én ebben kimegyek!”

Mondhat ilyet egy profi modell?

Attól függ, kivel dolgozik. Ha például Gaultier kér erre, neki felveszem, de tuti, hogy az nem egy közönséges alsónadrág lesz. Ő biztosan megbolondítja valamivel. Az említett eset Brünnben, egy cseh divattervező bemutatóján történt. Hazai pályán egyébként is könynyebben kimagyarázza magát az ember. Lángvörös arccal amúgy sem lehet bemutatni semmit. Ha égek a szégyentől, azt a néző azonnal észreveszi, és le is pontozza magában a ruhadarabot.

Hogy viseli, ha egész este alsónadrágokat kell bemutatnia?

Nem okoz gondot. Ezt is meg lehet szokni. Egy idő után még szórakoztató is lehet. Attól függ persze, hogy kinek a termékeit viseli magán az ember. Calvin Kleinban például boldogan lépek közönség elé. Az ő kreációiban kimondottan jól érzem magam.

Travis Fimmel, aki időközben filmszínésszé avanzsált, az ő alsóiban lett világszerte ismert. Önt gyakran hasonlítják hozzá, és valóban, mintha testvérek lennének. Meglepődne, ha önt is felkérnék valamilyen filmszerepre?

Meglepődnék, mert egyáltalán nem gondolok ilyesmire. De nem mondanék nemet, az biztos. Egyelőre azonban annak is örülök, ha egy nagyobb kampányhoz az én arcomat választják. Milánóból ismerem azt a srácot, aki most Paco Rabane parfümjét relámozza. Nem egy trendi arc, mégis ő kapta a nagy lehetőséget. Kiszámíthatatlan, mikor és hol döntenek melletted. Ezt nem tudod befolyásolni. Megtetszik az arcod valakinek, és beindul a gépezet. Ugyanakkor lehetsz bármilyen jó vagy izgalmas arc, ha nem akad meg rajtad valakinek a szeme, sosem jutsz igazán komoly lehetőséghez. Ezen a pályán irgalmatlan nagy úr a szerencse.

Kivel szeretne most úgy istenigazából együtt dolgozni?

Gallianóval és Alexander McQueennel.

Mennyi esélyt ad magának, hogy ez megtörténhet?

A kapuk mindig nyitva állnak, de míg nem szólítanak meg, addig nem lépheted át a küszöböt. Ezen a pályán ez íratlan szabály. Tehát várok, és abban bízom, hogy előbb-utóbb ők is látnak majd valahol.