Minden forradalom kudarc, de 1989 bársonyosai kivételek voltak

Vajon mi az, amivel többet tudunk 1989-ről tíz évvel a közép-európai forradalmak után? Mindenekelőtt sokkal többet tudunk a következményekről. Ma már tudjuk, hogy ezek a forradalmak olyan nagyléptékű következményekkel jártak, melyek 1989-et 1789 mellé sorolják a világtörténelemben.

A Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában és Kelet-Németországban lezajlott békés forradalmak nem csupán Közép-Európát alakították át, és vezettek el a pártállami rendszerek bukásához a régióban, hanem az egész világ politikai térképét átrajzolták. 1989 a hidegháború végét is jelentette, amely a negyvenes évek második felében szintén ezekből az országokból indult ki. Valójában nehéz olyan országot találni, amelyet ne érintett volna a hidegháború vége.

SINATRA-DOKTRĺNA

A Közép-Európában lezajlott fordulat felgyorsította a Szovjetunió felbomlását is. Alig néhány hónappal később a balti államok kinyilvánították függetlenségüket. Gorbacsovnak és kollégáinak 1989-ben Közép-Európában azzal az illúzióval kellett leszámolniuk, hogy 1989 ugyanaz lesz, mint 1968 Prágában, csak ezúttal pozitív lesz a végkifejlet: Berlinben, Prágában, Varsóban és Budapesten az „emberarcú szocializmust” építő „reformerek” maradnak hatalmon. Nem sokkal később újabb csalódás érte őket. Gennagyij Geraszimov külügyi szóvivő a szovjet impérium külső, közönségesen csak Kelet-Európának nevezett gyűrűjével kapcsolatban még könnyed tréfával jelentette be a Brezsnyev-doktrína végét. Az új politikát Sinatra-doktrínának nevezte, pontatlanul idézve az idős dalnokot: „Mindenki úgy csinálja, ahogy akarja” – mondta. Ám a Gorbacsov-csapat továbbra is azt hitte, hogy a Sinatra-doktrína csak a birodalom peremére érvényes, magára a Szovjetunióra nem. A balti államok kiszakadása azután gyorsan elvezetett a transzkaukázusi államok és Ukrajna leválásához, végül pedig Jelcin Oroszországának megszületéséhez.

Kevésbé közvetlen és nyilvánvaló az összefüggés a bársonyos forradalom és Európa másik többnemzetiségű, kommunista államszövetségének, Jugoszláviának a szétesése között. Szlobodan Milosevics már jóval azelőtt megfosztotta Koszovót az autonómiájától, hogy a lengyel kerek asztal egyáltalán megalakult volna. Tito egykori állama szétverésének megvolt a maga belső és félelmetes dinamikája. Azonban vitathatatlan, hogy a kommunizmus vége Közép-Európában megelőlegezte annak a pártnak a szétesését is, amely addig összetartotta Jugoszláviát. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége végül 1990 januárjában bomlott fel. De nehéz pusztán ennek következményeként magunk elé idézni azt a véres háborút, amely az ország szétesését kísérte, és amely úgy folyt, mintha a Nyugat és Kelet még akkor is egymással nézett volna farkasszemet.

A TITKOS DIÁK

A cseh dokumentumokból számos érdekes momentumra derül fény a bársonyos forradalom kezdetéről. Ma már például tudjuk, hogy az a diák, akiről először azt jelentették, hogy a november 17-i tüntetésen megölték, valójában a titkosrendőrség ügynöke volt. A neve Ludvik Žifčák. 1999 elején készítettem vele egy riportot a BBC sorozata számára a forradalom óta eltelt tíz évről. Žifčák ma zálogos egy morva kisvárosban, Bruntálban. Megerősítette, valóban az volt a parancsa, hogy „haljon meg”, miközben más titkos ügynökök, akik szintén diáknak álcázták magukat, a nyugati újságírók körében terjesztették halálhírét. Az volt az elképzelés, hogy ez kisebb helyi zavargáshoz vezet majd, ami ürügyet szolgáltat az erősebb kezű kommunista vezetőknek a hatalom átvételére. Ez tehát egyike volt azon ritka eseteknek, amikor az összeesküvés-elmélet valódi összeesküvést takart, még ha ez az összeesküvés örömteli gyorsasággal kudarcba is fúlt. Azt remélték, mondta Žifčák, hogy megmenthetik a kommunizmust. Valójában sietették a bukását.

A TÖRTÉNELEM ÚJRAĺRÁSA

Ugyanakkor a múló idő maga is sajátosan torzítja az emlékezetet. 1990-ben meglepő gyorsasággal ment végbe a történelem újraírása. No, nem azon a szándékolt, orwelli módon, ahogyan ez a kommunizmus idején bevett volt, inkább az emberi emlékezet sokkal kifinomultabb, spontán, ám annál hatékonyabb munkálkodása révén. Nyugati politikusok hirtelen arra „emlékeztek”, hogyan is jósolták meg már jóval előbb a kommunizmus végét. Kiderült az is, hogy Keleten viszont szinte mindenki valamilyen „ellenálló” volt. A rendszer bukása után látványosan gyarapodott az ellenzék. Volt kommunista vezetők meghökkentő és figyelemre méltó memoárokkal álltak elő. A német újraegyesítés után például mind Eduard Sevardnadze, volt szovjet külügyminiszter (most már volt grúz elnök – a szerk. megj.), mind Alexander Jakovlev, Gorbacsov első számú tanácsadója személyes beszélgetéseink során azt mondták nekem egymástól függetlenül, hogy ők már a 80-as évek közepén világosan látták, hogy ez fog történni. Van erről valamilyen dokumentum? – kérdeztem azonnal. Természetesen nincs, ez érthető, hiszen akkor ezt még nem lehetett hangosan kimondani, hiszen az megrendíthette volna Moszkva kapcsolatait a kelet-európai csatlósállamokkal. Könnyű bármely esemény bekövetkeztére a kelleténél is több okot találni, feltéve, hogy a dolog már megtörtént. Bizonyára komoly strukturális okok vezettek 1989-hez. A Kelet gazdasága egyre inkább leszakadt a nyugatihoz képest. Az enyhülési politika pedig lehetővé tette, hogy az átlag kelet-európai polgár észre is vegye az egyre mélyülő szakadékot, és kellőképpen fel legyen háborodva miatta. Ugyanakkor az igazság az, hogy 1989 fúlhatott volna éppolyan vérengzésbe, mint amilyenre Kínában került sor július 4-én, a történelmi jelentőségű lengyel választások napján.

A forradalmárok, vagy a forradalom utáni garnitúra semmilyen alapvetően új eszmével nem gazdagította a 90-es évek Európáját. Kicsit talán ironikus, hogy azok a forradalmak, amelyeket értelmiségiek vezettek, nem új eszméket hoztak, csak a valóságot rendezték át. Amikor ezekről az eseményekről beszélünk, minduntalan jelzőket bigygyesztünk a „forradalom” szóhoz. „Békés” forradalom. „Evolutív”, „önkorlátozó” vagy „bársonyos” forradalom. Ez azért van így, mert az ellenzéki mozgalmak vezetői előre elhatározták, hogy olyasmit fognak csinálni, ami eltér a forradalom klasszikus modelljétől, amelynek mintája 1789 és 1917, és persze az 1956-os magyar forradalom volt. Az 1989-es „modell” szerint az ellenzék a végsőkig ragaszkodott az erőszakmentesség elvéhez, miközben bámulatos leleménnyel sikerült tömeges méretű polgári engedetlenségi mozgalmakat, megmozdulásokat szerveznie, ügyesen mozgósította a nyugati sajtót, képes volt maga mellé állítani a nyugati közvéleményt és kormányokat, a döntő pillanatban pedig kész volt arra is, hogy tárgyalóasztalhoz üljön és kompromisszumot kössön a hatalommal, miközben sikeresen hárította el a hatalom gyámkodási és beolvasztási kísérleteit. Az eszköztár a békés tüntetésektől a gyárfoglaló sztrájkokon át a titkos megbeszélésekig szinte mindent felölelt. A tömegtiltakozások keltette nyomást az ellenzék vezetőinek sikerült a párbeszéd és a kompromisszum, végül a hatalom békés átadása szolgálatába állítania. 1789 jelképe a guillotine volt, 1989-é a kerek asztal.

KATARZIS NÉLKÜL

Bebizonyosodott, hogy egy gond mindenképpen volt az 1989-es modellel. Mivel az átmenet békés volt és tárgyalásos úton ment végbe, az emberek nem érezték forradalmi katarzisát. Ráadásul a tárgyalásos átmenet kompromisszumokat követelt. Muszáj volt adni valamit cserébe azért, hogy a hatalmon lévők önként lelépjenek a színről. A korábbi uralkodó osztály, a nómenklatúra számos tagjának 1989 az új, üzleti karrier kezdetét jelentette, méghozzá a sebesen magánosított, vagyis inkább – legyünk őszinték – eltulajdonított állami vagyonra alapozva. A volt nómenklatúra lényegében hagyta magát kivásárolni a hatalomból. Majd később a posztkommunista pártok, amelyeknek szerte az országban voltak szervezett aktivistáik és irodáik, a régi és az újonnan szerzett vagyont is felhasználva meglehetősen sikeresnek bizonyultak a demokratikus politikai versenyben is. Ha valaki ma Közép-Európában utazgat, az átlagembertől mindenütt azt hallja, hogy „ma ugyanazok az emberek vannak hatalmon”, hogy „a kommunistákból lettek a legrosszabb kapitalisták”, és hogy „többet kellett volna tenni” a múlt helyretételéért.

Németország, Lengyelország, Magyarország és Csehország ma mind keservesen küszködik a múlt terhével. A németek átfogó elszámoltatással kísérleteztek: voltak perek, igazolási eljárások, tisztogatás, parlamenti bizottság, nyilvánossá tették a Stasi-aktákat. A cseheknél volt tisztogatás, és – udvariasan szólva – „átvilágítás”. A lengyelek először azzal próbálkoztak, amivel a spanyolok is Franco után: ami elmúlt, elmúlt. Az ország első nem kommunista miniszterelnöke, Tadeusz Mazowiecki elhíresült szavai szerint vastag vonalat kell húzni a múlt és a jelen között. De kiderült, ez sem jó megoldás. Az átvilágítás ügye és a titkos rendőri akták súlyosan fertőzik a mai lengyel politikai életet.

Ha azt kérnék tőlem, hogy távirati stílusban foglaljam össze a forradalom új modelljének sajátosságait, azt mondanám: békés és tömeges polgári engedetlenség, amelyet az ellenzéki elit közvetít a hatalom felé; a külvilág figyelme és nyomása; tárgyalásos, kompromisszumos átmenet; és végül tényfeltárás. Bár Varsó, Berlin, Budapest és Prága forradalmai ez utóbbi nélkül is sikeresnek mondhatók.

PRISTINA ÉS PRÁGA

Ennél sokkal szörnyűbb dolgok történtek a posztkommunista Európa más részein. Mindenekelőtt természetesen az egykori Jugoszláviában. Olyan borzalmak, amelyekre legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna. A posztkommunista világot ez az elképesztő szakadás jellemzi a legjobban: Pristina ma sokkal messzebb van Prágától, mint Prága Párizstól. Lengyelország, Csehország, Magyarország és Németország minden kétséget kizáróan túl van az átmenet nehezén, és a Nyugaton megszokott normalitás, a szabadság, a piacgazdaság, a demokrácia és a jogállamiság kapujába érkezett. Bár Szlovákiának még keresztül kellett bukdácsolnia Vladimir Mečiar tekintélyuralmi korszakán, mielőtt elérkezett volna a maga „felzárkózó forradalmához” 1998-ban.)

„Minden forradalom kudarc” – mondta Orwell. „De nem mindegyik ugyanakkora kudarc.” Ez a forradalom azonban kivétel volt. Méghozzá éppen azért, mert minden korábbi forradalomtól különbözött.

Mink András fordítása

Az írás eredetileg a Beszélőben jelent meg