Mikor nyerjünk időt az alváson?

A Sleep Medicine című folyóiratban bemutatott kísérletük eredményei szerint ugyanis, bár az emberek rendkívül különbözőképpen reagálnak az alvásmegvonásra, jobbak az adaptációs tapasztalatok a hajnali szunyókálással kapcsolatban. Az alvás szerepének értelmezésére több elmélet is született. Az alvás fontosságának adaptív teóriája szerint a napszakok, azaz a világosság-sötétség változásához alkalmazkodunk. Az alvás a mozdulatlanság miatt megóvja az állatot attól, hogy a sötétség beállta után ragadozók prédája legyen. Zsákmányállatok keveset és menekülésre készen – nagyon ritkán eldőlve – alszanak. A ragadozók viszont, melyeket nem fenyeget váratlan támadás, hosszan alszanak. Alig két-három órát alszik a ló, a kecske, hosszan szunyókál viszont a tigris.

A másik, úgynevezett regenerációs elmélet szerint a test és benne az idegrendszer fáradtságát piheni ki a szervezet alvás során. Az elméletnek ellentmond, hogy ágyba kényszerült súlyos betegek alvási ritmusa nem tér el lényegesen az egészséges emberekétől. A teória alapján várható lenne, hogy az aktívabb állatfajok többet alszanak, mint a kevésbé aktívak, de ilyen összefüggés nem igazolható; a lajhárok akár a nap húsz óráját is képesek alvással tölteni.

Közismert, hogy az alvásmegvonás figyelemzavarral, növekvő fáradtságérzéssel, valamint a monoton helyzetek tűrésének képtelenségével jár együtt. Teljes alvásmegvonás állatkísérletben az alany pusztulását is okozhatja. A teljes alvásmegvonás hosszának rekordja ember esetében egyébként 449 óra. Az individuális különbségek köztudottan jelentősek az alvásmegvonás terén, ennek ellenére a kutatók úgy vélték, hogy érdemes azt az eddig elhanyagolt tényezőt általánosságban megvizsgálni, hogy van-e speciális hatása a másnapi teljesítményre annak, hogy mikor hajtjuk fejünket álomra, vagyis egy kevéske alvásra. A kísérletbe nyolc, 18-25 év közötti férfit vontak be, akiknek pihenését számos szempontból vizsgálták a kutatók az alváslaboratóriumokban. Az első két éjszaka minden résztvevő 8,5 félórát aludhatott, majd ezután két csoportra osztották őket. Az első csoportba tartozók este fél tizenegytől hajnali fél háromig pihenhettek, míg a másik csapat tagjai hajnali negyed háromtól negyed hétig. Másnap a kutatók tesztelték a résztvevők éberségi szintjét, valamint memóriatesztet és egyéb koncentrációt igénylő feladatokat oldattak meg velük, autóvezetést szimuláltattak, sőt még vért is vettek tőlük.

Nem meglepő módon az alvásmegvonás minden résztvevőt megviselt. Az éberségi tesztek eredményei a nyolc és fél órás alvást követő napon jelentősen eltértek a kísérlet utolsó napjának eredményeitől. Továbbá jelentős eltérések mutatkoztak a két csoport teljesítményét illetően is. A hajnali alvók teljesítménye jelentősen meghaladta az éjszakai alvókét, lényegesen jobban tűrték az alvásmegvonást. Sőt a hajnali szundikálók alváshatékonysága is nagyobb volt (a négy óra alatt az alvással töltött percek alapján számították ki a mutatót), és az álomba zuhanásuk is gyorsabb folyamat volt, mint az éjszakai alvóknál.

A kutatók változatos eredményeket kaptak az individuális különbségek terén. Az egyik résztvevő a hajnali alvók csapatában például csupán a hatodik napon mutatta az alváselvonás nyilvánvaló tüneteit, öt napot viszonylag normálisan „elvegetált”. Az éjszakai alvók csapatában viszont volt egy olyan résztvevő, akinek bioritmusát úgy felborította az új alvásrend, hogy súlyos álmatlanságba esett. A kísérlet további érdekes eredménye volt, hogy a résztvevőknél csökkent a leptin nevű hormon termelődése. A leptin hatására mérséklődik az étvágy, a leptinszint viszszaesése viszont étvágynövekedést, így súlygyarapodást idézhet elő. (FN, ú)