Mézes élet

A méz azóta sem hiányzik a konyhájából, de még a szépítőszerei között is van nem egy, amelynek ez az alapanyaga. Szüleitől ugyanis már gyerekként megtanulta: a méz az egészséges élet egyik elmaradhatatlan tartozéka. Ahogy meséli: már a nagyszülei is méhészkedtek. Volt egy hatalmas telkük Rákoskeresztúron, és hét kaptár méhük. A családi örökségnek később ez is a része lett.

„Apu, miután meghaltak a nagyiék, azt mondta: ő majd folytatja. Hobbi szinten. De mert a Mogyoródi úton nekünk is nagy kertünk volt, annyira belelendült, hogy egyszer csak azt vettük észre: már száz kaptár méhünk van. És beindult a nagyüzem. Én hároméves voltam, amikor belevágtak, s mivel a méhekkel vándorolni kell, örökké úton voltunk. Mindig ott tanyáztunk, ahol virágzott az akác, a hárs, a repce vagy a lóhere. Arra is emlékszem, hogy mindig éjszaka szállítottuk a méheket, amikor aludtak. Kora tavasztól késő nyárig hosszú éveken át kijelölt útvonalakon jártunk, s ha tetszett, ha nem, mennünk kellett. Ez volt a mi családi vállalkozásunk. Rengeteget dolgoztunk. A régi, nagy fémkannákban ötven kiló méz volt, és én, a csupa csont, vitamininjekciókat szedő tizenkét éves lány ugyanúgy görgettem lefelé a lépcsőn, a pincébe a teli kannákat, mint apu, aki hajnalban meghozta őket. Sovány voltam, de erős, mert sajnáltam aput, nem engedtem, hogy cipekedjen. Kint, a természetben nagyon jó volt. Azt kimondottan élveztem. Változatos helyeken laktunk. Réteken, erdészház mellett, bent a sűrűben. Sose féltem, bár rengeteget voltam egyedül. Sokszor úgy elkóboroltam az erdőben, hogy már sötétedett, amikor előkerültem.”

A méheket csak tavasztól nyár elejéig nem szerette, amíg tartott az iskola. Olyankor ugyanis csonka volt a család.

„Mi, lányok, iskolába jártunk, itt maradtunk Pesten, anyukám meg ment a méhek után. Ha kérdezték, hol van, mindig azt feleltük: kint a tájban. A méhcsípésre annyira allergiás voltam, hogy egy ideig nem is tarthattam a családdal, tizenhárom évesen pedig véget is ért a méhészpályafutásom, mert telítve lettem méreggel. A szervezetem már nem tudta feldolgozni. Két-három évvel később aztán annyit rágtuk a szüleink fülét, hogy hagyják már abba ezt az egészet, hogy végül hallgattak ránk, és eladták az öszszes méhet. Van egy fényképem, mely csak azért készült, hogy emlékeztessen: egyszer úgy összecsipkedtek azok az apró bestiák, hogy egyik szememre sem láttam. Mindkét szemhéjam teljesen bedagadt. Máskor a nyelvemet csípték meg – na, akkor is szép látvány lehettem! Ettől függetlenül rengeteg mézet ettem, és nem is voltam soha beteg. Van egy barátom, aki a sebre is mézet tesz, mert már tudja: meggyorsítja a gyógyulást. Mostanában szerencsére sok mindenre használják a mézet, hiszen bebizonyosodott, hogy mennyire egészséges.”

Virágméz, akácméz és erdei méz között bekötött szemmel is különbséget tud tenni. Elég, ha megkóstolja.

„A kaptárba soha nem nyúltam be, de a mézpergetés technikáját egy életre elsajátítottam. A méhek viselkedéséről is órákig tudnék mesélni. Hogy szorgalmas állat, azt mindenki tudja, de hogy milyen intelligens és fegyelmezett, vagy hogy több kilométernyi távolságból is visszatalál a kaptárjába, mivel olyan fejlett a tájékozódási képessége, arról valahogy kevesebb szó esik. Szúrni is csak akkor szokott, ha védekezik. Nem támad, a többieket védi. Egy hónapnál többet sosem töltöttünk egy helyen, amikor a méhekkel voltunk. Általában minden évben ugyanoda jártunk. Egy gyönyörű, Nógrád megyei faluban, Nőtincsben szerettem a legjobban, már a fiamnak is megmutattam. Mesébe illő erdő, sok szín, tiszta illatok, finom levegő és rengeteg gyümölcs. Nagyon egészséges életet éltünk. Anyukám is azért olyan erős. Lili és Saci, a nővéreim ma is gyakran emlegetik azokat az időket. Egyszer egyedül maradtak a tájban. Éjszakára. Kint maradtak, mert anyuéknak be kellett jönniük valami miatt a városba. A fiatalabbik nővérem felmászott egy fára, anynyira félt a vaddisznóktól, a másik meg baltával aludt. Másnap aztán, amikor a nagymamám megtudta, hogy egyedül vannak, felült a távolsági buszra, s mint egy jó tündér, megjelent náluk mindenféle finomsággal, vitte nekik a főtt ételt, nehogy éhezzenek. Amikor a nővéreimnek már udvarlóik voltak, nekik is be kellett állniuk. Aki bírta a munkát, maradt, aki nem, mehetett. A méhek mindenkit gyorsan levizsgáztattak.”

A nagymama is gyakran velük tartott. Ha Ági úgy döntött, hogy nélküle nem tesz egy lépést sem, neki is mennie kellett.

„Bár rengeteget dolgoztunk a méhekkel, ezek a nyári hónapok nagyon sok élménnyel gazdagítottak bennünket. Ezek voltak a mi nagy kirándulásaink. Amíg más családok számára a vasárnapi ebédek jelentették az együttlétet, nekünk a méhészkedés. S lehet, hogy furcsán hangzik, amit most mondok: nálunk a méz azóta is a törődés jele. Ha köhög valaki a családban, már nyúlok is a mézért. Ha teát főzök, mézzel édesítem. Cukorral soha. A fiam is elfogadja, mert tudja: a mama nekem is ezt adta.”

Mézes arckrém, mézes szappan és méz illatú gyertya nem volt még Bánfalvy Ági gyerekkorában. Ma már van. Az ő kezében mindez a múlt is, nemcsak a jelen.