Metamorf melódia

Hangulatos harmonikaszó visszhangozta be a kisváros kis, központi terét. Hangulatán még az sem rontott, hogy okozója vélhetőleg néha mellényúlt, s a jobb kéz sem mindig tudta, mit csinál a bal, de lehet, hogy ez így volt demokratikus. Szóval a hangokból ítélve amolyan igazi dilettáns, de őszinte produkció próbálta elandalítani az egyszerű földi halandót, aki pénztárcája könnyítése céljából fordult be a bevásárlóközpont bejáratán. Ott ült ugyanis a hangforrás a lépcsőn, olyan negyvenes-ötvenes. Homlokába húzott sapkával, szélkabátban, kissé túlsúlyosan. Előtte nyitott harmonikatok, amelyben már némi pénzmag is leledzett, sokat nyomó, de keveset érő fémpénz, valamint kevesebbet nyomó és nem sokat érő papírpénz formájában. Szeme a régmúltba révedt. Úgy nagyjából az ötvenes évekig, repertoárja ugyanis az említett évek slágereitől a mozgalmi dalokon és a Moszkva-parti estéken át az időszerű lakodalmasokig terjedt – néha némi rögtönzött átiratban. A teljesítménynek kimondottan használt, hogy a nyolcvanbasszusos – az össznépi trenddel ellentétben – egyáltalán nem volt lehangolva. Az idő azonban kissé szeles volt, felhős, meg valamilyen front is lehetett felettem, mert egy hirtelen érzelmi fordulattal meg is bántam iménti sznob cinizmusomat, és lelki marcangolással kísért bűnbánást gyakoroltam. Először csak úgy magamnak. Mert igazából – a pozsonyi dél-amerikai utcai zenészeket és a profikat kivéve – számomra mindig van valami lehangoló abban, hogy valaki kisebb-nagyobb zenei tudással kiáll vagy kiül az utcára, hogy engedetlen ujjakkal kikényszerített produkciója közben lesse, hull-e valami pénzszerű a kalapjába. Nem ismerhetem az életkörülményeit, a hátterét, amely arra ösztönzi, hogy engedjen emberi méltóságából. Ilyen és ehhez hasonló gondolatoktól vezérelve – nem mintha a feleslegből adtam volna – egy zöld húszast tettem demonstratíve a harmonikatokba. Ettől a lépteim döngőbbek lettek, s tudtam, hogy valahol Livingstone és Teréz anya között a helyem. Közben az autóban ülve várakoztam a bevásárló bevetésen részt vevő asszonyra. A visszapillantó tükörben továbbra is a zenészt figyeltem együttérző áramlatoktól vezérelve. A járókelők egyre gyérebben mutatkoztak. Emberem hirtelen abbahagyta a zenélést, összekapcsolta a harmonikát, majd a tokba helyezte. Még úgy ülőhelyzetben elővette a mobilját, egy percig telefonált, majd felállt, s a harmonikatokkal a kezében a polgárosodó kisváros esti homályába távozott.