Mennyire forró lesz a kása?

Alelnök úr, te újságíróból átpártoltál politikussá, és a 2020 kora tavaszán új képviselő-testület a házelnök helyettesévé választott. Formált is téged ez a kiemelt tisztség?

Jó meredeken kezdjük. Hiszen a magasabb szintű protokolláris találkozók csak az alelnöki feladatkör egyik része. És hogy az egyéniségem az utóbbi három és fél évben megváltozott-e, azt jobb, ha mások értékelik. Én magam úgy érzem, ma is az a Grendel Gábor vagyok, aki három-négy esztendővel ezelőtt voltam, vagy akár nyolc éve, amikor abbahagytam az újságírást.

Mindenesetre az általad magas polcon képviselt kormányváltó nagykoalíció hamar elpuskázta a kényelmes alkotmányos többséget. Ahogyan az emberek nagyfokú bizalmát is. Szerinted ennek az időnek előtte leszerepelt koalíciónak a politikusai tisztában vannak azzal, mely szerint ez a Smert 2020-ban félreállítani képes garnitúra saját maga okozta a vesztét?

Ezzel tisztában vagyok, és aki ebből a politikusi gárdából józanul gondolkodik, az nemigen láthatja másképpen. Végül is az, hogy megbukott a kormány, és nem tudtuk kitölteni a teljes kormányzati ciklust, illetve az, hogy előre hozott választás legyen, az itt a parlamentben dőlt el. Ebben tényleg nincs kire kibeszélni magunkat.

Miért? Másvalamire igen? Hát nem a kormányzati káosz meg a koalíció belső viszálykodása volt főként az, ami kikövezte a 2020. február29-én levitézlett Smer és Robert Fico visszatérésének útját?

Tagadhatatlan, hogy a kormányzás kifogásolható stílusa abban sok tekintetben közrejátszott, hogy elapadt a nagykoalíció parlamenti többsége. Hogy képtelenek voltunk azt megőrizni. De azért azt is látni érdemes, hogy a belpolitikai viszonyok alakulására külső fejlemények is hatottak. Előbb a Covid-járvány, majd 2022 februárjától Oroszország máig tartó katonai agressziója Ukrajnában. Ezekre az eseményekre Robert Fico úgy reagált, ahogyan mind az oltásellenes, mind az ukrajnai háborút illető retorikájával az itteni közhangulat elvárta.

Abban talán egyetérthetünk, hogy a Matovič- és Heger-kormányok fiaskójáért – a hibák megnevezése helyett – dőreség utólagos alibiket keresni.

Azt persze én sem akarnék. De azt mégiscsak látni kell, hogy Robert Fico határozott erősödését nem kizárólag az eléggé kaotikus kormányzás okozta.

Végezetül is a megbukott kormánykoalícióban hiányzott az összetartást segítő kohéziós erő?

Annak megtartására, a koalíciót alkotó pártok vezető politikusai között egy idő után nyilvánvalóan nem volt meg a szükséges hajlandóság.

Alelnök úr, pedig a kezdeti szakaszban az Új Szóban te igazán optimistán nyilatkoztál Czímer Gábornak. E kolumnás interjú címe: Várjuk ki a végét! Aligha az ilyen végjátékra gondoltál...

Előre hozott parlamenti választásra tényleg nem. Inkább arra/arra is utaltam, hogy az csupán egy szempont, milyen a koalíciós pártok kölcsönös viszonya; hogy a pártvezetők hogyan kommunikálják a különböző belső konfliktusokat. A történtek dacára a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás terén, az ország nemzetközi megítélése és euroatlanti irányultságának megtartása kérdésében, vagy az energiaellátási, azelőtt még a Covid okozta világválság hazai gondjainak kezelésében mégis jó eredményeket tudtunk elérni. Azokra elégedetten nézhetünk vissza. Sőt, majd csak az újabb Fico-kormány első lépései után fogják sokan tudatosítani, hogy az elmúlt bő hároméves időszakra kár olyan ferde szemmel nézni, lekezelően gondolni.

Vonatkoztatható ez a most leköszönő parlamenti garnitúra kisebbségpolitikai lépéseire is?

Tény, hogy a kisebbségek jogállásáról szóló és az egykori Magyar Közösség Pártjával egyeztetett törvényt nem sikerült megvalósítani, amelynek révén a kisebbségügyi hivatal szintén létrejöhetett volna. A kész törvényjavaslatot a koalíciós tanácsban az egyik partnerpárt – sajnos – megvétózta. Megszületett viszont az úgynevezett Csemadok-törvény, a miniszterelnöki hivataltól külön támogatást kapott a 70. évfordulóját ünneplő Komáromi Jókai Színház, és Bukovszky László kisebbségügyi kormánybiztosnak is az általa beterjesztettek zömét sikerült elfogadtatnia a kormányzattal.

Most ellenben a már 2018-ban történt egyéni bukásáért vett elégtételre esküdt Robert Fico alakíthatja meg immár negyedik, ezúttal nemzeti populista kormányát. Mióta gyűlt benned a gyanú, hogy a rengeteg hercehurca majd ide vezethet?

Azóta, hogy a rendőrség és a kiemelt ügyek speciális ügyészsége nem elkenni akarták, hanem foglalkozni kezdtek azokkal az ügyekkel, amelyekkel a Smer-kormányok idején érdemben nem foglalkozhattak. Vagy amikor kiderült, hogy az akkori kormányfőhöz igazán közel álló személyeknek külföldön kell bujkálniuk. És ha ez nem sikerült, úgy vizsgálati fogságba, többen pedig börtönbe is kerültek. Meggyőződésem, hogy a Smer elnökét ez a felismerés hajtja mind a mai napig. Az, ahogy a bűnüldöző szervek eredményes munkája az őhozzá lojális politikusok meg vállalkozók szabadlábon maradását veszélyezteti. Ettől függetlenül viszont tagadhatatlan, hogy Robert Fico rátermett politikus. Több, a korábbi években tett és homlokegyenest ellenkező kijelentésével szemben máig az aktív politikában maradt. Így 2020 után is kitartott. Újraépítve önmagát és persze a pártját is. Az ő esetének egyetlen hasznos tanulsága, hogy a politikában vert helyzetből is vissza lehet jutni. Akár választási győzelemig is, ha valakinek megvan hozzá a motivációja, a sikert megelőző akarata.

Az új kormánykoalíciót alkotó Smer, Hlas és SNS együttműködési emlékeztetőjének, majd a koalíciós szerződésük erőhatalmi hangütésű aláírásakor Robert Fico azt is mondta, hogy az országra a pokol vár. Alelnök úr, a pokol tornácán érzed magad?

Szerintem a pokolra azért nem kell számítani, még ha talán sokan rebesgetik is. Azonban mind a szakmai és elemzői körökben, mind a széles körű nyilvánosság előtt megdöbbenést okozott, hogy a kormányzásra váró pártok milyen személyeket jelöltek a miniszteri székekbe. Erre viszont azt mondom, hogy ez még csak a kezdet. Mert a szaktárcák vezetői ugyanebből a szellemi áramlatból fogják kiválasztani a felelős beosztású közvetlen munkatársaikat; az államigazgatás, az állami hivatalok, a karhatalmi erők vezető dolgozóit. Szerintem ezeken a posztokon az országban egy tisztogatási förgeteg fog végigsöpörni, noha ezúttal a parlamentben föltehetőleg elmarad a még a mečiari uralmat 1994 őszéből idéző „hosszú kések éjszakája”.

Nemzetközi viszonylatban sokat blamálhatja az országot ez a hármas koalíció? Akár politikai hazárdjáték, ami most Szlovákiára szakadhat?

Mondjam most is, hogy várjuk ki a végét? Inkább azt mondom: mindig jó, ha a politikusokat nemcsak a nyilatkozataik szerint, hanem elsősorban a tetteik alapján is értékeljük. Igaz persze, hogy ezúttal nem lehet túl sok jóra számítani. Az új kormánykoalíciónak nemzetközileg már eleve felemás a fogadtatása. Tudvalévő, hogy miért, hiszen Robert Fico hivatalba lépése után egészen más irányt vehet Szlovákia.

Tulajdonképpen itt már szeptember 30-án, a választás éjszakáján szabadesésbe kezdett a demokrácia?

Szlovákiában lényegében 1993 óta szinte ciklikusan váltakoznak a politikai szelek kísérte időközök. Ha az országnak sikerül egy-két lépést előre haladnia, utána minimum eggyel újra hátralép. A jelenlegi szituációban Vladimír Mečiarnak az „aranyidai gőzhenger” beindulását hirdető 1993-as kinyilvánítása jár az eszemben. Robert Fico pedig még a parlamenti választás előtt szintén úgy nyilatkozott: ezeket az embereket úgy fogjuk a posztjaikról kiebrudalni, hogy egy zsíros pacni sem marad utánuk! És az utóbbi hetekben-hónapokban már néhány fontos intézmény létjogosultságát, demokratikusan megválasztott vezetőik megbízatását is kétségbe vonták. A civil polgári szervezetekkel kapcsolatosan pedig az ügynöktörvényt emlegetik. Nem kizárt, hogy a társadalmi életnek lesznek olyan területei, ahol az oroszországi példa alapján vezetik az országot.

Marad annak esélye, hogy az ügyészség, a bíróságok és a rendőrség továbbra is nyomás nélkül, függetlenül végezhessék a dolgukat?

Ebben abszolút kételkedem. Sőt, nemhogy esélyét sem látom, hanem a szóban forgó területeken kizártnak tartom a függetlenül végzett munka folytatását.

Milyen képet fest Szlovákiáról, ha bűnvádi eljárás alatt álló vagy az elől menekvő személyek kerülnek/kerülhetnek a végrehajtó és államigazgatási hatalom kulcsfontosságú posztjaira?

Lényegében ugyanazt a képet, mint a Mečiar-éra idején. Azzal a különbséggel, hogy Szlovákia azóta EU- és NATO-tagállam lett. Ez utóbbi szempontból már nem lehet fekete lyuk Európa térképén. Viszont kevés az a nemzetközi politikai-diplomáciai eszköz, ami ebben a tekintetben a hazai demokrácia védelmében bevethető.

Tehát némi malíciával szólva: ha fekete lyuk nem, de szégyenfolt az lehet?

Metaforával élve, ez esetleg találó. Ennek gyakorlati képe viszont szigorú következményekkel járna. Hiszen ha az ország egyik-másik kulcsfontosságú vezető politikusa elveszíti az EU- és NATO-államok partnerkapcsolati bizalmát, akkor a nemzetközi együttműködés, az intézményi összeköttetések sora, az információk áramlata is természetszerűen megreked. Ebben pedig – komolyabb vesztesként – nem az EU és a NATO húzza a rövidebbet.

A szlovák parlament most már költözésre kész magyar alelnökének dolgozószobájában beszélgetünk. Nyilván hosszabb időre utoljára. Mennyivel vagy 2023 őszén pesszimistább hangulatban, mint amilyen optimista 2020 tavaszán-nyarán voltál?

Én mindig realista, de alapvetően pozitív beállítottságú ember vagyok. Ebben a mai helyzetben is azért őrzöm az optimizmusomat, mert a kását sohasem eszik olyan forrón, ahogy főzik. Így ami most vár az országra, az sem fog örökké tartani. Talán még annak is megvan a maga sansza, hogy erre ne négy évet kelljen várni. Elég, ha csak arra gondolok, hogy az új kormánykoalíciónak mennyire szoros parlamenti többsége van. Vagy hogy gazdaságilag milyen idők várnak nemcsak ránk, hanem Európára is.