Melyek a 2021-es népszámlálás magyar kulcskérdései?

A vitaindító írásra eddig két válasz érkezett: Kovács Balázsé, aki kétrészes cikkében elsősorban az új lehetőség kockázatairól beszélt, illetve Kapitány Balázs budapesti demográfusé, aki a magyarországi tapasztalatokról számolt be. Most e cikkek néhány állítására szeretnék reagálni, elsősorban azokra a kulcskérdésekre fókuszálva, amelyek közösségünk szempontjából a legfontosabbak.

Kovács első cikkében (Népszámlálás 2021: hozzászólás egy elmaradt vitához) azzal indít, hogy nem érti a vita célját, hiszen a kettős nemzetiség bevallása lehetőségének bevezetése után már túl késő van a párbeszédre, előtte kellett volna megejteni. Ma valóban szinte teljesen felesleges arról beszélni, jó ötlet volt-e bevezetni ezt a megoldást, hiszen így is, úgy is ez lesz. (A releváns szervezetek egyébként hónapokon keresztül véleményezhették és véleményezték is ezt a változást, mások mellett a kormány kisebbségi bizottságában is.) Sokkal fontosabb megbeszélni, hogyan érdemes az új lehetőségekre reagálni a népszámlálási terepmunka, kampányok, a lakosság tájékoztatása szintjén. Ezen belül megragadható néhány sarkalatos kérdés, ebben az írásban ezekre fogok koncentrálni.  

Az első kérdés: Mi a népszámlálás tétje a szlovákiai magyar közösség számára? A népszámlálás tétje nem a presztízs (kiből van több), nem a jó érzésünk, hanem elsősorban az, hány és melyik településen leszünk képesek megtartani nyelvi jogainkat, esetleg kiterjeszteni azokat. Hasonlóképpen a népszámlálás tétje az is, mennyi pénz jut a kisebbségi kultúrára, milyen erősen lehet érvelni a magyarság mellett a mindenkori kormány intézkedéseinek kialakításakor. Ha a népszámlálásra elsősorban mint az „önképünk alakítására” gondolunk (Kovács), átlépünk a felesleges ideológiai viták terepére. Én azt javaslom, maradjunk a rögvalóságnál, amely magyar iskolák fenntartásában, magyar kulturális életben, magyar nyelvi jogokban jelenik meg Dél-Szlovákiában. Az ideológiai vitákat pedig jegeljük.

A fentiek fényében nem tudok egyetérteni azokkal, akik (nem e hasábokon) azzal érvelnek, a népszámlálási kampánynak azokra a településekre kell koncentrálnia, amelyek közel vannak az 50%-os „pszichológiai határhoz”. Semmi, de semmi nem utal ennek a határnak a tényleges létezésére. (Máshogy gondolkodnak azok, akik egy 40%-ban magyarok által lakott településen élnek, mint akik egy 60%-ban magyarok által lakottban élnek? Nem.) Sokkal fontosabbak azok a falvak és városok, amelyek a 10–20%-os zónában, azaz közvetlenül a nyelvi jogok elvesztésének határán vannak. Itt lenne a legfontosabb megtalálni a kritikus tömeget. Ezek a megerősítendő végváraink, nem a tömbmagyarság „pszichológiai” presztízsharcainak terepei. Szerintem koncentráljuk erőinket elsősorban ide, persze a tömbről se feledkezzünk meg.

A második kérdés: Árt vagy használ az itteni magyarságnak, ha tagjai között lesznek több nemzetiséget bevallók is? Kovács azt gondolja, inkább árt, ebben ugyanis az asszimiláció gyorsulását, az eredeti kulturális kötődések elsorvadását vizionálja. Úgy érzem, ezzel összekeveri az okot és az okozatot. Kovács mintha arra utalna, hogy a több nemzetiség bevallásának lehetősége az asszimilációt (és számomra abszurd szóhasználattal: „vegyességet”) okozó tényező. A valóság nyilvánvalóan fordított, az asszimiláció (és „vegyesség”) révén lesznek olyanok, akik több nemzetiséget vallanak be. Ha nem látjuk az összefüggés irányát, akkor lehetetlen a helyes értelmezés. A népszámlálás módszertanát hibáztatni az asszimilációért olyan, mintha azt mondanánk, azért lesz karácsony, mert feldíszítjük a fenyőfát, és nem fordítva.

Ezzel szemben, ha sikerül bevonnunk a magyarság megtartásába olyanokat is, akik egyetlen nemzetiségként nem lennének hajlandók jelölni azt, másodikként azonban igen, akkor statisztikai értelemben erősítjük a magyarság pozícióit. A szaldó, ha egyetértünk az első kérdésre adott válasszal, egyértelműen pozitív.

A harmadik, a másodikkal szorosan összefüggő kulcskérdés: Fontos az, hogy a kampányban amellett érveljünk, hogy az emberek csak magyart ikszeljenek, semmi mást? Avagy: „Kockázatot jelent-e a magyar mellett a szlovák nemzetiség bejelölése, és ha igen, miért?” (Kapitány) Nyilvánvaló, hogy mindenki, aki könnyen jelöl egyetlen nemzetiséget, jelölje csak ezt az egyet. Én is így teszek a magyarral, nincs okom mást jelölni. Azt is fontos kommunikálni, hogy a szlovák nemzetiség bevallása de facto „semmit nem ér”: nem generálhatók vele pluszjogok sem az egyén, sem a közösség szintjén. A szlovák nemzetiség tisztán pragmatikus szempontból nullás válasz, nem oszt, nem szoroz. A magyar ezzel szemben jogot teremt saját magamnak és a többi magyarnak is.

Mégis azt is gondolom, hogy nem ildomos a magyar közösségtől a kampány szintjén azt sulykolni a polgárokba, hogy „kik nem vagyunk” (Kovács). Bőven elég arra koncentrálni, kik vagyunk, és miért jó magyarnak lenni (miért érdemes magyart ikszelni), ehhez nem kell elhatárolódnunk a többiektől. Kapitány Balázzsal értek egyet, aki arról ír, hogy a többes identitás bevallása olyan közegekben, mint Pozsony vagy Kassa, magyar származású emberek talán ezreinek nyújt lehetőséget „magyarságuk olyan vállalására, hogy ezt nem a szlovákságukkal szemben kell megtenniük”. Ez tényleg senkinek nem árt, de lesz közösség, amelynek segíthet.

Rokon és hasonlóan jelentős kulcskérdés: Fontos-e a bevallott nemzetiségek sorrendje? „Vajon lényeges-e, hogy aki magyar, az lehetőleg az első nemzetiségként jelölje meg a magyart?” (Kapitány) Itt már nem olyan egyszerűen indokolható a válasz. Kapitány cikkében nagy teret ad annak elemzésére, mekkora szerepet játszik a magyar közösség jövőjének alakulásában, alakításában az, hogyan értelmezzük és értelmezik az eredményeket. Ez természetesen mindig az aktuális kormány kezében van és lesz, ezért nagyon fontos, hogy ezen a fronton mihamarabb közös és kifelé is közösen képviselt álláspontot fogalmazzanak meg a magyar közösség, illetve a többi nemzetiség szervezetei. Közös célunk az, hogy a szlovák kormány inkluzívan, a magyarországi gyakorlathoz hasonlóan értelmezze az adatokat. Ebben egymás természetes szövetségese magyar, roma és ruszin.

Mivel azonban a jóindulatú értelmezés nem garantálható, nem érdemes kockáztatni: jó gondolatnak tartom, ha biztosra menve, a magyar közösségi kampány a magyar identitás első helyen való megvallására koncentrál. Aki „csak a másodikon tudja” jelölni a magyart, tegyen így, de aki csak hajlandó, jelölje az első helyen.

Mi következik számomra mindebből? Mindhárom cikkírónál közös elem az a cél, hogy a lehető legtöbb magyar nemzetiséget valló polgárt mutassa ki a 2021-es népszámlálás. Ehhez szükség van jó technikai megoldásokra és helyesen beállított kampányra, illetve később az inkluzív értelmezés kivívására.

Ehhez azonban nincs szükség arra, hogy ideológiai harcokat vívjunk azzal kapcsolatban, örülünk-e annak, hogy van lehetőség kettős identitás bevallására (ez ma irreleváns), vagy azzal kapcsolatban, hogy a népszámlálási eredmény oka vagy okozata az asszimilációnak (ami szerintem józan ésszel belátható – okozat –, viszont semmit nem változtat a népszámlálási kampányokon). Arra sincs szükség, hogy ideológiai törlesztés alapján „vegyes” identitásúnak nevezzük a többes identitású embereket.

Szükség van viszont arra, hogy elmondjuk mindenkinek, miért fontos, hogy a népszámlálási ívükkel támogassák a magyar közösséget, miért jó, ha valaki ezt a közösséget erősíti, és miben erősítheti ez a közösség őt. Ennek kell a kampányok alapjának lenni, és szerintem ebben is konszenzus van.

A bizonytalansági tényező miatt szükséges arra biztatni az embereket, hogy az első helyre tegyék a magyart. És emiatt szükség van arra, hogy még ma elkezdjük a közös nyomásgyakorlást a helyes kormányzati értelmezési keret megalkotásáért.

Nincs viszont szükség arra, hogy aktívan lebeszéljük a magyarokat arról, hogy más nemzetiségeket is bevalljanak – persze arra sem, hogy rábeszéljük őket. Bizonyos régiókban kifejezetten a magyar– roma kombináció révén kerülhető el a két legnagyobb nemzetiséget képviselő aktivisták közötti harc. Az, aki a szlovákot is jelöli a magyar mellé, semmit nem segít a szlovákságon, de a magyarságnak sem árt.

Szükség van arra is, hogy a nyilvánvalóan véges erőforrásainkat stratégiai módon vessük be. Koncentráljunk azokra a településekre, ahol inog a 15%-os léc: vannak közöttük járási székhelyek, romungro falvak, asszimilálódó peremtelepülések. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne dolgozzunk a tömbben: az öngyilkos taktika lenne. Csak azt, hogy hagyjuk a költséges presztízsmeccseket kitalált, például 50%-os pszichológiai határokért.

Ha ezekben meg tudunk egyezni, ha a dologi érvekről le tudjuk fejteni az ideológiai eltéréseket, akkor képesek lehetünk egy olyan közösségi népszámlálási stratégia megalkotására, amely a lehető legjobb eredményt hozhatja a magyar közösség számára 2021-ben.

Ravasz Ábel

A Híd párt elnökségi tagja, volt romaügyi kormánybiztos