Népszámlálás 2021: hozzászólás egy elmaradt vitához

Az eddig bevett „egynemzetiségű” módszertan bővítése kényes kérdéseket vet fel: mi hasznosul ebből a szlovákiai magyar közösség szempontjából, hasznosul-e egyáltalán valami? Ravasz Ábel e lap hasábjain július 18-án közölt vitaindítójában amellett érvelt, az intézkedés üdvös, mondván, hogy a kettős hovatartozások deklarálása esélyt teremt „az ingadozók visszahúzására”, „a szórványban élők megszólítására”, valamint annak elkerülésére is, hogy a magyar romákat „lehetetlen helyzet elé állítsuk”.

Sietek leszögezni, hogy a több nemzetiségi válaszlehetőségről szóló vita egyáltalán nem ördögtől való elgondolás. Mellette is, ellene is nyomós érveket lehet felsorakoztatni, maga az ötlet pedig már tíz éve is felmerült. Ugyanakkor a vita célja, számomra legalábbis, meglehetősen homályos. Ahhoz, hogy a vitában megfogalmazott eszmefuttatások, érvek és ellenérvek többek legyenek holmi felesleges szócséplésnél, a vitát aligha a változás bevezetése után, mint inkább előtte lett volna ildomos kezdeményezni. A magyar szervezeteket viszont ismét  kész tények elé állították, és felfoghatatlan számomra, hogy a több nemzetiség deklarálásának kérdése miért nem vált kellő időben széleskörű, pártokon és ideológiákon átívelő párbeszéd tárgyává. Ennek okaira egyedül a döntéshozók tudhatják a választ, de tény, hogy a magyar szervezeteknek így nem maradt több, mint annak kifundálása, hogy a népszámlálási kampányban milyen üzeneteket közvetítsenek a magyarság vállalásának ösztönzésére, illetve a kampányban miként viszonyuljanak a többes nemzetiség témájához.

Az alapos átgondoltságra már csak azért is szükség lett volna, mert a Ravasz Ábel által kínált optimista olvasat nem az egyetlen, kizárólagos értelmezési keret. Meggyőződésem, hogy a kettősidentitás-megjelölés, és ezen belül különösen a magyar kötődés másodlagos nemzetiségként való választása több veszélyt rejt magában, mint amennyi előnnyel járhat. Ebben az írásomban azt kívánom felvázolni, miben is látom ezeket a bizonyos veszélyeket. Jövő heti cikkemben pedig a népszámlálási kampány lehetséges kiindulópontjait veszem számba, immár a megváltozott módszertan kontextusában.

Először: a többes kulturális kapcsolódást kimutatni képes adatgyűjtés sokkal árnyaltabb képet ad a társadalom állapotáról mint az, amelyik kizárólagos nemzetiségi kategóriákban gondolkodik. Tagadhatatlanul léteznek többes kötődésű, etnikailag vegyes élethelyzetekben élő, az asszimilációs hatásoknak kitett polgárok, akikről az új módszertan a korábbinál pontosabb információkkal szolgálhat. Miben áll a probléma? Abban, hogy a népszámlálások egyfajta visszaható erőként identitásformáló hatással is bírnak (David I. Kertzer és Dominique Arel), mivel egyértelműsítik a nemzetiségek közötti válaszvonalakat. Eddig nagyjából egyértelmű volt, mit jelent magyarnak lenni: a közösséggel való érzelmi azonosulást, magyar anyanyelvűséget, magyar önmeghatározást a népszámláláskor. A nemzetiségek egymástól jól elkülönülő, vagylagos kategóriákként tételeződtek, mely szerint a szlovákok nem magyarok, a magyarok pedig nem szlovákok. Mostantól ez az etnikumok közötti különbségtétel elmosódik (hiszen egyszerre lehetünk magyarok és szlovákok), a vegyesség nyilvános megerősítést nyer, s az asszimiláció körülményei képlékenyebbé válnak. Mondani sem kell, mindez a szlovákiai magyarok számára jelent hátrányt. Pontosan ez a határfenntartási logika, nem valamiféle ideologikus „tiszta” nemzetkép az oka, amiért az RMDSZ szintén elutasítja a szóban forgó kategorizációs gyakorlat romániai átültetését (Kiss Tamás).

A népszámlálás egyike azoknak – az iskoláválasztás nyelvénél kevésbé fontos, ám ettől még lényeges – határhelyzeteknek, ahol az egyénnek tisztáznia kell a nemzetiségéhez fűződő viszonyát. Az asszimiláció mint az átlépés az egyik csoportból a másikba elvileg magas pszichológiai költségekkel jár, ám egy köztes kategória létrehozásával éppen ezek a költségek lesznek semmissé. „A most úgy vagyunk szlovákok, hogy közben még magyarok is lehetünk” törékeny szerkezet, ahonnan, attól tartok, a következő népszámlálásra a magyar kötődéssel való szakítás még könnyebb lesz. A kettős nemzetiség nem kinyújtott kéz, hanem asszimilációs kapu.

Másodszor: Ravasz Ábel mintaként az Egyesült Államokban szerinte jól működő kötőjeles identitásokat mint követendő gyakorlatot ajánlja figyelmünkbe. Ugyanakkor az az állítás, mely szerint az amerikai államnemzethez tartozás és a származás szerinti nemzetiség egymást harmonikusan kiegészítő identitások volnának, teljességgel megtévesztő. Az USA ugyanis olyan bevándorlótársadalomként jött létre, ahova az emberek az újrakezdés és a gyors felemelkedés reményével érkeztek, s csak másodsorban tartották/tartják fontosnak az otthonról örökölt kultúra fenntartását. Ennek a történelmileg egyedi amerikaiságnak a cementjét nem az etnikum, a vallás vagy a származás szolgáltatja, hanem sajátos hitvallás az amerikai értékek mellett (szabadság, demokratikus berendezkedés, joguralom, az ember eredendő egyenlőségébe, egyúttal az önerőből felemelkedő ember mítoszába vetett hit). Az ily módon újjászervezett identitás vonatkoztatási pontja a beolvadás az államnemzetbe, nem pedig a bevándorlók eredeti kultúrájának újratermelése. E képletben helyet kaphat az elődök emlékének tisztelete, a származási kötelékek ápolása, de az így megélt nemzetiségi kötődések a mindennapok gyakorlatában semmivel nem járnak, s legfeljebb alkalmi-ünnepi gesztusokban öltenek testet. Az olasz–amerikaiak bizonyára különb lasagne-t készítenek, mint az angolszász telepesek leszármazottai, ám közben az olasz nyelv az USA rohamosan hanyatló nyelvévé vált: az elmúlt két évtizedben az otthon olaszul beszélők száma 900 ezerről 550 ezerre süllyedt. Az Egyesült Államok polgárai joggal büszkék a világ minden pontjáról érkező bevándorlókat egybegyúró „olvasztótégely-modellre”, de talán a fenti példa is igazolja, hogy a kulturális reprodukcióban gondolkodó szlovákiai magyarok számára aligha jelentheti a jövőbe mutató zászlót.

Hasonlóképpen áll a dolog a magyarországi nemzetiségekkel is. Ravasz Ábel helytállóan állapítja meg, hogy a többes nemzetiségi kötődések regisztrációja emelte az őshonos kisebbségek számát (bár nem általános érvénnyel, hanem a romákét, a németekét és a románokét). Nemzetiségi renenszánszról, az elmúlt évszázadban meggyengült közösségek „talpra állításáról” azonban bajosan beszélhetünk: köreikben az asszimiláció és nyelvcsere folyamatai változatlanul érvényesülnek. Példának okáért a magyarországi szlovákság olyan gyenge nemzeti csoporttudattal bíró közösség, amelynek tagjai vagy magyar anyanyelvűek, vagy magyarnyelv-domináns kétnyelvűek, számuk pedig – és ezt hangsúlyoznám – a szlovák nemzetiséget másodikként vállalókkal együtt is csökken!

A kisebbségek fokozódó elmagyarosodása és esetenkénti statisztikai növekedése közötti ellentmondást a szimbolikus etnicitás fogalmával oldhatjuk fel. Így nevezzük azt a jelenséget, amikor az egyén számára a származási közösséghez való kapcsolódás egy alkalmilag vállalható gesztus (pl. ünnepi alkalmakkor vagy a népszámláláskor), de a nyelv és a kultúra hétköznapi megélése, továbbá a kisebbségi intézmények használata, valamint a kulturális örökség átadása ritkán vagy egyáltalán nem jellemző. Ahogy Morauszki András és Papp Z. Attila a 2011. évi magyarországi népszámlálásról szóló tanulmányában fogalmaz: a cenzus során magas volt azoknak az aránya, akik élve a több válasz lehetőségével vállalták nemzetiségi gyökereiket, ám a másodlagos kötődést jelölők a „nemzetiségi kultúra reprodukciójában már kevésbé vesznek részt”.

A kötőjeles identitások nem egyenrangú viszonyokat jelölnek és nem valamiféle új minőséget hordoznak, hanem az eredeti kulturális kötődések elsorvadásáról, egyúttal a többségi nemzethez való asszimilációs-integrációs szándékról tanúskodnak. Az a hatás tehát, amit Ravasz Ábel a többes kötődések deklarálásának tulajdonít, jelesül, hogy e révén „dramatikusan lassítható a magyarság fogyása”, az általa sorolt példák – sajnos – nem igazolják.

Harmadszor: azzal csak egyet lehet érteni, hogy szükség van az ingadozók megszólítására, hiszen vannak, akik számára a nemzetiségi hovatartozás nem magától értetődő adottság. Ravasz Ábel joggal ostorozza a kirekesztő hagyományt, amely jogot formál annak eldöntésére, ki a magyar és ki nem. Ez legalább akkora mértékben roncsolja a magyarság jövőképét, mint a terméketlen sorsóbégatás. Ugyanakkor a szlovákiai magyarok identitását alakító erők közül ez a belülről érkező nyomás csak az egyik, ráadásul még csak nem is a legfontosabb. A szerző sajnos jótékony homályban hagyja a legjelentősebb tényezőt, nevezetesen a nemzetállami intézményrendszert. A szlovákiai magyarok ugyanis egy olyan aszimmetrikus térben élnek, ahol az állam egyetlen kitüntetett nemzettel azonosul. Kisebbséginek lenni jogilag rögzített alárendeltséget jelent, az önazonosság fenntartása pedig extra erőfeszítéseket igényel. A szlovákság „államalkotó nemzetként” magasabb presztízzsel bír, a közvélemény a magyarok helyét a képzeletbeli civilizációs skála alacsonyabb fokán jelöli ki. A többség javára beállított hierarchiák egyik következménye, hogy a vegyes házasságokban zajló etnikai szocializáció kiegyenlítetlen: a magyar szülőknek vajmi kevés esélyük van arra, hogy saját kulturális jegyeiket átörökítsék a gyermekeikre. Így a heterogén házasságokban születettek 80 százaléka felnőttként a többségi nemzet tagjaként határozza meg magát (Gyurgyík László). Kiegyenlített helyzetről akkor beszélhetnénk, ha a vegyes családokból származó gyermekek fele-fele arányban válnának szlovákká és magyarrá.

Úgy látom, az utóbbi időben egyre inkább teret nyert a hamis önostorozás rituáléja, ami a problémákért minduntalan a közösség belső állapotát teszi felelőssé (lásd „nem élünk a jogainkkal”). Arról azonban, hogy az állam mi módon torzítja a szabad identitásválasztás feltételeit, már szemérmesen hallgatunk. A népszámlálási kampány fő kérdése éppen az, hogy a nemzetállami aszimmetriát mennyiben leszünk képesek ellensúlyozni, és a magyarság vállalását minél több ember számára természetessé tenni.

Negyedszer: a népszámlálás előkészületei úgy folynak, hogy a cenzus jogi következményeiről semmit sem tudunk. Két fontos szempontot különböztethetünk meg, mindkettőben jelentős szerepet kap, mennyien regisztrálják magukat az adott nemzetiség tagjaként. Az egyik a nyelvi küszöb kérdése, a másik a kultúra finanszírozása. A magyarországi módszertan alapján mindazokat, akik több nemzetiséghez tartozónak vallják magukat, több nemzetiségnél is beszámítják. Az adatok értelmezése kritikus lesz a 15%-os nyelvhasználati küszöb peremén táncoló települések megtartásában. Jelen állás szerint viszont nem tudjuk, hogy Szlovákia a szűkkeblű vagy méltányos megközelítések közül végül melyiket fogja alkalmazni. Nem ismerjük, hogy a másodikként megjelölt nemzetiségűek ugyanolyan súllyal bírnak-e, mint a kötődésüket első helyen deklarálók. Mint ahogy arról sincs tudomásunk, hogy a kultúrafinanszírozásban miként kívánják eldönteni az egyes nemzetiségek részesedésének módját (a magyar romák vajon egyenlőek lesznek-e a kizárólagos roma kötődést vállalókkal stb.).

Ravasz Ábel e fenti problémakörön meglehetős könnyedséggel siklik át. Megfogalmazása arra utal, hogy a kisebbségi szempontból kedvező értelmezési keret kialakítása a magyar szervezetek megfelelő aktivitásának függvénye. E megállapítását bajosan tudom másként értelmezni, mint a politikai felelősség áttolását a szlovákiai magyar társadalomra. Hiszen elsősorban a mindenkori döntéshozók felelőssége, hogy a reformokat minden vonatkozásban végiggondolják, a szálakat kellőképpen elvarrják, s mindenekelőtt ne szolgáltassák ki a szlovákiai magyarok jogérvényesítési lehetőségeit egy következő kormány kénye-kedvének – egy olyan időszakban, amikor a magyar közösség érdekérvényesítési csatornái durván beszűkültek.

Egyértelmű értelmezési keretek hiányában a magyar szervezetek egyedüli felelősségteljes magatartása, ha a népszámlálási kampányban „biztosra mennek”, és a magyar nemzetiség elsődleges megvallására buzdítanak. Írásom következő részében ehhez a kampányhoz kívánok néhány szemponttal hozzájárulni.

Kovács Balázs történész