Többes nemzetiségi jelölés a népszámláláson – mire készüljünk?

Az Új Szóban az elmúlt hetekben vita bontakozott ki a népszámlálási módszertan megváltozásának értékeléséről és lehetséges hatásairól: Ravasz Ábel vitaindítójában inkább a változás által nyújtott lehetőségeket értékelte, Kovács Balázs kétrészes cikkében viszont elsősorban kockázatként tekintett az új módszertanra, és ezen kockázatok minimalizálására tett javaslatokat. Mindkét szerző saját álláspontja alátámasztására használta a magyarországi, a többes nemzetiségi jelölést már megengedő népszámlálási gyakorlatot, azonban hivatkozásaik pontatlanok voltak. Kovács azt írta, hogy Magyarországon a többes nemzetiségi kötődések regisztrációja nem általános érvénnyel, hanem csak a romák, a németek és a románok esetén emelte az őshonos kisebbségek számát, miközben a szlovákságét például nem. A valóságban Magyarországon a szlovénség kivételével minden őshonos kisebbség létszáma egyértelműen növekedett a népszámlálási összeírási gyakorlat megváltozásának hatására. Ravasz viszont a másik irányban tévedett, amikor azt írta, „2001 és 2011 között minden egyes nemzetiség száma a többszörösére emelkedett” volna Magyarországon. Ez szintén nem állja meg a helyét: például a horvátok létszáma 16 ezerről „csak” 24 ezerre, az ukránoké 5 ezerről 6 ezerre nőtt, ami nem többszörösére emelkedés.

Ezen pontosító megjegyzések után hozzászólásomban először röviden ismertetem a magyarországi népszámlálások nemzetiségi összeírásra vonatkozó gyakorlatát. Ez tehát azért lehet érdekes a szlovákiai olvasók számára, mivel Szlovákiában olyan változás következik be a népszámlálási módszertanban, ami Magyarországon – bár lassabban, két népszámlálás alatt, de – már megtörtént. Ezt követően a magyarországi tapasztalatok alapján teszek néhány feltételezést Szlovákiára és elsősorban a szlovákiai magyarságra vonatkozóan: feltehetően hogyan hat ez a változás, és ebből milyen teendők következnek.

Magyarországon az 1990-es népszámlálás nemzetiségi kérdése gyakorlatilag megegyezett az eddigi szlovákiai gyakorlattal: kinek-kinek egy nemzetisége lehetett. A 2001-es népszámlálás már megengedőbb volt: a népszámlálásban bár csak egy kérdés vonatkozott a nemzetiségre, de több választ is lehetett jelölni, tehát a többes nemzetiségi hovatartozás megengedett lett. 2011-re Magyarország még tovább lépett: ekkor már két külön kérdés vonatkozott a nemzetiségre: egy az első nemzetiségre (Mely nemzetiséghez tartozónak érzi magát?) és egy az esetleges másik/másodlagos nemzetiségre. (Az előzőkben megjelöltön kívül tartozik-e másik nemzetiséghez is?). Ehhez az előbb bemutatott 2011. évi magyarországi gyakorlathoz nagyon hasonló lesz a 2021. évi szlovákiai eljárás, ahol először a „Mi az ön nemzetisége?” kérdésre kell válaszolni, utána az „Egy másik nemzetiséghez tartozónak is vallja magát?” kérdésre.

A magyarországi tapasztalatok alapján milyen következmények várhatók tehát Szlovákiában az új népszámlálási gyakorlattól? A legfontosabb, hogy feltehetően Szlovákiában is növekszik, sőt megugrik a magukat kisebbségiként – is – megnevezők létszáma és aránya. Magyarországon 1990-ben például összesen 10459 fő vallotta magát szlovák nemzetiségűnek. 2011-ben, amikor a most bevezetendő szlovákiai rendszerhez hasonló módon két egymást követő kérdésben két nemzetiség volt megjelölhető, a szlovák nemzetiségűek létszáma 29 647 főre nőtt. Természetesen nem egy szlovák nemzetiségi újraéledés jelei látszanak a számokban. Ezt pontosan mutatja az, hogy 2011-ben már csak 7096-an vallották magukat első nemzetiségük alapján szlováknak Magyarországon. A statisztikákban a növekedést az okozta, hogy a csökkenő létszámú ’elsődlegesen’ szlovákok mellett, 22 551-en második nemzetiségként bejelölték a szlovákot is.

Természetesen a felvidéki magyarság ilyen radikális emelkedése a létszámban vagy a nemzetiségi arányban nem várható a második nemzetiség jelölésének bevezetésétől. Ennek az oka az, hogy magyarországi tapasztalatok alapján a növekmény azon közösségeknél várható nagyobbnak, amelyek erőteljesen szórványosodottak, kisebb létszámúak és asszimilálódottak. Szlovákiában például ilyen lehet a ruszin és a német. Mivel a szlovákiai magyarság jelentős része tömbben él és – a magyarországi nemzetiségi csoportokhoz viszonyítva – nagy létszámú, erős identitású nemzetiségi közösség, így esetükben a potenciális létszámnyereség bár létezik és jelentős lehet, de összességében korlátozottabb.

Ahol a magyarok száma és aránya feltehetően meg fog ugrani, azok a vegyes lakososságú települések és a szórványvidékek. Ahogy Magyországon is a kettős nemzetiség bevezetéséből elsősorban nem a hagyományos nemzetiségi településeken emelkedett meg a kisebbségi közösségek létszáma, hanem a nagyobb városokban, úgy Szlovákiában is Pozsony, Kassa, Nyitra stb. magyarságának száma növekedhet meg arányát tekintve a legnagyobb mértékben, akár meg is duplázódva. Ezeken a településeken a magyar származású, magyar gyökerű családok és személyek számára a második nemzetiség bevezetése lehetőséget myújt magyarságuk olyan vállalására, hogy ezt nem a szlovákságukkal szemben kell megtenniük.

A fentiekből következik, hogy az új népszámlálási gyakorlat eltolódást eredményezhet a szlovákiai magyarság önképében: ahogy a statisztikákban hangsúlyosabban megjelenik, úgy felértékelődhet a szórvány, a nagyvárosokban élő asszimilálódottabb személyek és családok súlya, jelentősége. Természetesen kérdés, hogy ezekkel az „újonnan felbukkant” csoportokkal tud-e mit kezdeni a szlovákiai magyar kisebbségi kulturális és politikai intézményrendszer. A magyarországi kisebbségi közösségek tapasztalatai azt mutatják, hogy a népszámláláskor kisebbségi gyökereit egy második nemzetiség bejelölésével vállaló csoportok, személyek hétköznapi életüket ettől a népszámlálási deklarációtól függetlenül továbbra sem a kisebbségi hálózatokban élik: ettől még nem olvasnak kisebbségi sajtót, nem választanak gyermekeiknek nemzetiségi nyelvi képzést stb.

A második nemzetiség bejelölésének a lehetősége azonban még egy paradox következménnyel is jár, feltehetően Szlovákiában is: a magyar etnikai tömbterületen várhatóan megugrik a magukat szlováknak vallók száma és aránya. Ugyanis egy adott államban élő kisebbségi csoport tagjainak jelentős része már csak az állampolgárságuk és az államnyelv ismerete miatt is valamennyire kötődik az adott államalkotó nemzethez, amely kötődés könnyen, „költségek nélkül” megnyilvánulhat az államalkotó nemzet nemzetiségének második nemzetiségként való megjelölésében. Magyarországon például a kettős nemzetiség bevezetését követően gyakorlatilag nem maradt olyan szlovák nemzetiségi falu, ahol a lakosság túlnyomó többsége ne vallotta volna magát magyarnak is. A magyarországi szlovákság etnikai szigetfalvainak számító települések közül például Pilisszentkereszten a magyar nemzetiségűek (!) aránya 89%-ra, Piliscséven 91%-ra, Répáshután 96%-ra ugrott.

Érdemes a fentiek mintájára eljátszani a gondolattal, hogy egy csallóközi – eddig nemcsak az emberek fejében „mentálisan”, de a statisztákban is – 80%-ban magyarok lakta községben a 2021-es népszámlálás után teljesen természetesen előfordulhat, hogy az adott község „statisztikailag” nemcsak 80%-ban magyar, hanem 80%-ban szlovák többségű is lesz. Várható például, hogy Komárom nemcsak magyar, hanem szlovák többségű város is lesz statisztikailag 2021 után. Ilyen helyzetben egész más módon kell érvelni például a kétnyelvű közigazgatás bevezetése/fenntartása mellett egy olyan „magyar” településen, ahol immár a lakosok négyötöde szlovák nemzetiségűnek (is) vallja magát.

Ezen jelenség miatt nagy kihívást jelent a magyar népszámlálási kampány céljának és üzenetének meghatározása. Egy nemzetiség választása esetén a kisebbségi közösségek népszámlálási kampányainak üzenete egyszerű: vállald az adott (Szlovákiában a magyar) kisebbségi nemzetiséget a népszámláláskor. Kettős nemzetiségi jelöléskor a szükséges üzenet messze nem ilyen egyszerű és egyértelmű. Nemcsak arra a kérdésre kell választ adni egy kisebbségi kampánynak, hogy fontos-e a magyar nemzetiség vállalása – nyilván az –, hanem arra is, fontos-e a sorrend és fontos-e a kizárólagosság. Vajon lényeges-e, hogy aki magyar az lehetőleg az első nemzetiségként jelölje meg a magyart? Kockázatot jelent-e a magyar mellett a szlovák nemzetiség bejelölése, és ha igen, miért? Arra érdemes-e figyelmet fordítani, hogy minél többen első és kizárólagos nemzetiségként jelöljék meg a magyart, vagy ellenkezőleg, a magyar gyökerekkel rendelkező, de már elsősorban nem magyar identitású csoportot kell megszólítani a magyar mint második nemzetiség érdekében? Stb. Ezekre a kérdésekre egy közös és egységes felvidéki magyar választ kellene találni – ami nem lesz egyszerű, mindjárt látni fogjuk, miért – és ezt követően ezt az összetett üzenetet valahogy kommunikálni is szükséges a polgároknak. Ez utóbbi sem lesz egyszerű feladat.

A fenti dilemmákkal már el is jutottunk a kettős nemzetiségi jelölés olyan szakpolitikai következményéhez, amivel érdemes röviden foglalkozni. Ha a polgárok több nemzetiséget is megjelölhetnek, akkor a népszámlálási eredmények, adatok nehezen érthetővé válnak, egyben többféleképpen értelmezhetők lesznek az adatok birtokában lévő nem szakértők vagy akár szakértők számára. A legfontosabb kulcskérdés, hogy az adott ország – jelen esetben Szlovákia – statisztikai hivatala milyen publikációs gyakorlatot követ majd. Míg az egy ember – egy nemzetiség rendszerben gyakorlatilag nincs mozgástere „trükközni” a számokkal az adott államnak, statisztikai hivatalnak, addig a többes jelölés megengedése nagyban növeli a kisebbségi közösségek kiszolgáltatottságát a mindenkori állami és statisztikai hivatali vezetésnek.

Képzeljünk el egy fiktív községet. Az ezerlakosú faluban 600 ember vallotta magát az első nemzetiségi kérdésre magyarnak, de közülük 400-an a szlovákot is bejelölték második nemzetiségüknek. A 300 fős szlovákságból 100-an jelölték be második nemzetiségüknek a magyart. Százan nem nyilatkoztak az első nemzetiségükről sem.

Ha ezeket a népszámlálási eredményeket az eddigi szlovákiai gyakorlat – első nemzetiség – szerint publikálnánk, akkor azt mondhatjuk, hogy a településen 60% a magyarok aránya 30% a szlovákoké. (Romániai gyakorlat szerint ez már 66%–33%-os arány lenne, mivel nem vennék figyelembe a nem nyilatkozókat az arány számításakor.)

Magyarországi gyakorlat szerint a községben a magyar nemzetiségűek aránya 70% lenne, a szlovákságé szintén 70%, a „nem kívánt válaszolni, nincs válasz” csoport aránya 10% lenne.

Ugyanakkor nem lenne idegen a nemzetiségi statisztikai adatközlési gyakorlattól egy olyan csoportosítás sem, mely szerint a községben kizárólag magyar 20%, kizárólag szlovák 20%, többes nemzetiségű 50% lenne.

Egy Budapesten készült nemzetiségi atlaszban ez az elképzelt település feltehetően, mint egy 70%-ban magyarok által lakott község kapna színkódot, ugyanakkor az adatoknak egy olyan szlovák olvasata is legitim, amely szerint a településen a szlovák nemzetiségűek aránya 70%-ra ugrott.

Látható, hogy többes nemzetiségi jelölés esetén nem egyértelmű az adatok értelmezése, és hogy a magyarországi publikációs gyakorlat szlovákiai alkalmazása feltehetően kedvező lenne a szlovákiai magyarság számára. De ennek elsősorban politikai okai és garanciái vannak: a mindenkori magyarországi vezetés érdeke – elsősorban épp a határon túli magyar közösségek miatt –, hogy növekedjen a hazai nemzetiségek létszáma, hogy mondhassa: „Magyarországon olyan nemzetiségpolitika van, amelynek nincs párja Európában, ugyanis folyamatosan növekszik a magukat valamilyen nemzetiséghez tartozók száma” (Balog Zoltán). Szlovákiának azonban ilyen érdeke nincs, így a politikai garanciák sem adottak, nem garantálható az, hogy az adatokat a kisebbségek számára kedvező módon publikálják és értelmezik, például a nyelvhasználati küszöb szempontjából. Emiatt kulcskérdés, hogy már a népszámlálás előtt a jogi szabályozás szintjén garantálni kellene a szlovákiai publikálási gyakorlatot, és azt, hogyan számítják ki és hivatalosan hogyan publikálják az új módszertan bevezetését követően a nemzetiségi arányokat. A publikációs protokoll ismeretében lehetne hatékonyan megtervezni a magyar népszámlálási kampány célcsoportjait és üzeneteit.

Kapitány Balázs
demográfus, Központi Statisztikai Hivatal – Népességtudományi Kutatóintézet, Budapest