Masztyika

1989 nyarát írjuk, az Ifjú Szivek művészeti együttesének énekkara Pozsonyban ül a buszban, még utoljára mindenki kinyitja útlevelét, nem véletlenül az anyjáét vagy a szomszédjáét hozta-e el? Névsorolvasás, létszámellenőrzés, felberreg a jó öreg Karosa motorja, s mikorra a kipufogó füst is oszlóban van, az útitársak nem csak az útleveleik meglétéről, hanem az elindulás tényéről is megbizonyosodnak. Az úti cél, Bulgária, pontosabban a bolgár tengerparti városokba kapott meghívást nyári turné céljából a Szivek énekkara, köztünk, tenorok között szólva: „sakálvokál”-ja.

Első kényszermegállónk a komáromi határátkelőhelyhez kötődött: egyik szépreményű, kanári hangú, rőt szakállú tenoristánk útlevélképe nem talált megértésre az úti okmányokat vizsgáló vámtiszt részéről. Énekes pacsirtánknak meg kellett válnia ékétől, állát borító sűrű szőrzetétől annak érdekében, hogy a fénykép azonosítható legyen az élőképpel. Még szerencse, hogy nem fordítva volt: a szakállnövesztés ugyebár hosszabb időt vesz igénybe, mint a borotválkozás. Ollóval egy segítőkész szopránista, borotvahabbal meg a hozzávalókkal egy basszista szolgált, megfelelő nagyságú tükörre meg a sofőrnek jött mentő ötlete: ott a visszapillantó. Végül nemcsak hasonlított borotvaszesz illatú társunk a fényképére, hanem a vámos megnyugvására is vált: „Igen, ő az!” Mindannyian átléphettük a határt.

Ha Bulgária, akkor a jellegzetes bulgartabacos BT és Clea cigarettamárkákon kívül mi jut eszünkbe? Hát a szopszkij szalat, vagyis a zöldségsaláta reszelt sajttal megszórva. Amikor ezt első ízben ettem, sajnos egy dologra nem számítottam: a főszereplőt, a paradicsomot, mosatlanul tálalták és kínálták fel. ĺgy eredeti, nyugtatgattak a bolgár különlegességről áradozó társaim. Kértem hozzá még egy-két kanálnyi sajtreszeléket, hogy befedjem a piszokfoltos paradicsomszeleteket, így csak a sajtot láttam evés közben. Az íz a lényeg, nem a látvány, biztattam magam. Utána ittam rá egy nagy pohár szokot (szörpöt). A színe olyan volt, mint a zöldalmaaromával kiegészített, újabban kezet bársonyossá tevő aloé verás mosogatószer, a Jar. Ennek a bolgár limónak szerencsére nem volt zöldalma íze, mert akkor gyanút fogtam volna.

Várnai vendégszereplésünk előtt az éttermeket járva feltűnt, hogy kedvenceimből, a halakból van a legkevesebb az étlapokon és a tányérokon. Sőt, volt, ahol egyáltalán nem szerepelt a menüben. A tengerben annál inkább, mivel sok horgász épp a tengerpart irányába bicegett. Csibe bezzeg minden formában és mennyiségben volt, leginkább grillezett állapotában. Híresztelés szintjén aztán tudomásunkra jutott, hogy a kikötővárosban és környékén kitört a baromfivész.

A híres bolgár üdülőhelyről, a Napos partról elnevezett konyakot táskaszámra vásárolták a turisták. Egyszer egy kimerítő fellépésünk után egy kamarakórusnyi férfitársaság tagjaként én is alkalmazkodván a társasághoz beültem egy takaros kikötői vendéglőbe. Torkot öblögetendő és fertőtlenítendő röviditallal akartuk kezdeni a gyógykúrát. A konyakban senki sem bízott, a sárgás színű rákiját, a törökök pálinkáját már ismertük az előző napról, valami helyit, igazi bolgár szeszpárlatot kerestünk. A pincérfiú látva tanácstalanságunkat a hűtőbokszból előhúzott egy Mactika (masztyika) címkéjű üveget. A többségnek, a zömnek megnyerte a tetszését, mivel, nem játszott semmiféle színárnyalatban, tiszta, fehér szesz volt. Döntöttünk. Öntettünk. Először az orrunkra bíztuk az ismerkedést. Kellemes illata volt. Engem mint édesszájút a különböző színű mázzal bevont hosszúkás, zizegő cukorkák ízére emlékeztetett. Nem tévedtem. Ez az ánizs illata, kiáltott fel az egyik kórustag.

A kórus éltes oszlopos tagjai nemcsak azon az estén, más napokon is, ha tehették, kóruspróba gyanánt, beéneklés előtt és után, a csüggedtebbek közben is a baktériumölő masztyikával fertőtlenítették és védték gyomrukat a bolgár specialitásokon hemzsegő betolakodók ellen. Egy-egy gyűszűnyi masztyika után jöhetett a „szopszkij szalat” és a szok is a maga koszával és természetellenes színével együtt.

A buszban hazafelé tartva jókedvünkben nemcsak a népdal, hanem a bolgár ánizspálinkát tartalmazó masztyikásüveg is szájról szájra járt. Csak szegény sofőr bácsit kellett kihagynunk az összes körből. Népdalból viszont, hazaérkezvén pedig az üres üvegekből jutott neki elég.