Man-hu?

Ellenőrző könyvemben – bevallom – előfordultak különféle bejegyzések magaviseletemet illetően is. Olyankor általában rossz közérzettel tértem haza, tudtam, meg kell hallgatnom szüleim nevelő célzatú kommentárjait. Konkrétan is emlékszem az egyik, talán mert nem mindennapi üzenetre, melyet az a tanító írt be kiskönyvembe, aki száraz kenyérvéggel futballozva ért tetten bennünket. A szöveg különösen hangzott: „Fiuk kenyérbe rugdosott.” E megfogalmazás számomra oly mulatságosnak tűnt fel, hogy apámat elképzelve is csak arra tudtam gondolni, hogy fogunk mi majd e „kenyérbe rugdosáson” közösen nevetni. Ám nemcsak hogy nem nevettünk, apám nyomatékosan kifejtette, a kenyér szent, Isten bőkezűségének s az ember küszködésének eredménye. Anyám nem sokat magyarázott, nem is kellett – láttam, hogy áldja meg a kenyeret mindig, mielőtt megszegi.

Ez jutott eszembe, mikor olvastam, egy angol újságíró miféle kísérletet tett: a világ nagyvárosaiban egy cipót kínált fel az utcán egyórás munkáért cserében. Hamburgban kinevették. New Yorkban letartóztatták. Nigériában viszont többen akár három órát is dolgoztak volna érte. Az indiai Delhiben emberek százai kínálkoztak fel egész napos robotra.

A nagy éhínséget megtapasztalták a zsidók is útban az ígéret földje fele. Mikor a kín a csúcsára hágott, Isten volt az, ki az elgyötört vándoroknak égi harmat formájában apró magokat küldött. A mai napig manna ez étek neve, mivel akkor ők azt kérdezgették: Man-hu? – Mi ez? S bár ott a sivatag kellős közepén Mózes elmondta nekik, hogy „ez az a kenyér, amelyet az Úr eledelül adott nektek” (Kiv 16, 15), a man-hu kérdését kimerítően az Újszövetségben maga Jézus válaszolja meg önmagáról vallva: „Én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá” (Jn 6, 41). Ám ez csupán a kezdet volt, a Mester tanítványait fokozatosan készítette fel arra, hogy magában a kenyérben egyszer őt magát fogják majd befogadni. Először azt bizonyította, hogy a kenyér fölött megsokszorozó hatalma van, mikor öt cipóval jóllakatott egy ötezres tömeget (Mt 14, 21), habár a pusztában való megkísértése alkalmával előre jelezte: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik” ( Mt 4, 4). Lelki tápláléknak legkifejezőbben akkor nevezte magát, mikor azt mondta: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne” (Jn 6, 54). Akkor tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele, mert „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (Jn 6, 60) És Jézus nem tartotta vissza őket semmiféle finomító magyarázattal. Helyesen értették: kemény szavak ezek, s hogy igazak, csak annál keményebbek.

A kenyér mint jelkép s az isteni szó hatalma az utolsó (a maga nemében „első”) vacsorán egyesült – Jézus a kenyeret megáldva ezt mondta: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem.” Ezek a szavak ismétlődnek minden egyes szentmisén, s minden alkalommal ez isteni szó átváltoztató hatalmával a közönséges kenyér „égivé” válik. S ahogy a mannának köszönhetően a zsidók túlélték a pusztában vándorlást földi életükben, lelki túlélők vannak az „égi kenyérnek” köszönhetően. „Nálam nélkül semmit nem tehettek” – mondta ugyancsak keményen és egyértelműen Jézus (Jn 15, 5). Úrnapján az Eukarisztia kifejezhetetlenül értékes ajándékát ünnepeljük.

Az oltáriszentség „tápértékét” Isten más, nemegyszer megdöbbentő módszerrel is kifejezte. Például, mikor a húszesztendős francia újságíró, a meggyőződéses ateista André Frossard csak amúgy unalmában betért egy templomba, ahol épp szentségimádás zajlott, valami titokzatos erő őt térdre kényszerítette. Néhány perc múlva mint hívő hagyta el a templomot. Mindezt aprólékosan leírja könyvében, melynek címe: Isten létezik, találkoztam vele.

Az egyszerű bajor parasztaszszony, Teresia Neumann különös módon találkozott Istennel. 26 éven át (1936–1962), gyakran ágyhoz kötve, kizárólag a szentáldozás táplálta őt, nem csak hívő orvosok szigorú ellenőrzése mellett. Biztos, hogy ezek kivételes esetek. Ilyen élményre vágyni lelki hiúság lenne. Mi fontos, az egyetlen dolog: minden szentmisén Isten kenyerét Jézus jelenlétének hitével fogadni – valóságos „égi kenyérként”.

„Ha az emberek felismernék az oltáriszentség értékét – mondta Lisieux-i Szent Teréz –, forgalmi rendőröknek kellene a templomba tódulók tömegét irányítani.” Engedtessék meg nekem, hogy vitatkozzam a szenttel: nem lehet-e, hogy az történnék, ha az emberek valóban felérnék az oltáriszentség elérhetetlen értékét, akkor semmi szükség forgalomirányításra többé nem lenne? Hisz a befogadott Krisztus a hívőket valóságos szeretetközösséggé tenné, melynek forgalmi rendje az evangéliumi küldetés...

A szerző római katolikus pap