Málnavíz

Igazándiból nincs, boltban nem kapható, csak nálunk, a konyhában – ezen a néven. Amúgy persze létezik, sőt régóta isszák, hivatalos neve málnaszörp vízzel. Kezdő újságíró koromban egyes kollégáim csinált málnaként rendelték az étteremben, amikor húsz korona volt egy adag rántott sajt a legelőkelőbb helyeken, de nekünk megfelelt a tizenöt koronás is. Ám nem felejthetjük el, hogy az átlagos fizetés alig haladta meg az ezer egy-két száz koronát, s az orvosok is sokat tudnának mesélni arról, mennyi volt a kezdőfizetésük. Szlovákiában ez a fajta üdítő ital természetesen csak málna, melynek – hiába piros maga a gyümölcs – sárga változata is van. Ez a sárga málna volt az első üdítők egyike, falun krakedlinak nevezték. Engem a zeller ízére emlékeztetett a bizonytalan eredetű folyadék, nem is szerettem, de megittam – mindent meg kell enni, mindent meg kell inni. Bizonyára azért sem álltam ellen, mivel csak búcsúkor ittuk, amikor előtte, utána, közötte csupa-csupa finomságot ettünk, és a kútvíz mégsem illett az étrendbe. Pedig az finom volt, ott állt a konyhában a hokedlin egy nagy vödörben, mellette pléhpohár, nem voltunk finnyásak, betegek sem lettünk attól, hogy nem mosogatógéppel frissen mosott kristálypohárból nyeltük. A konyha – vályogház lévén – nyáron is hűvös volt, a víz is pontosan olyan hűvös, amilyennek lennie kell, egyrészt, hogy oltsa szomjunkat a rekkenő hőségben, másrészt, hogy ne kapjunk torokgyulladást, mert torkunk már kényes városi volt.

Akkortájt errefelé a kólának se híre, se hamva, se reklámja nem volt. Ha jól emlékszem, középiskolások voltunk, amikor az egyik osztálytársunk a diákbálon dobozos kólát rendelt, váltig állítva, hogy az bizony földobja, minden fáradtságot nyomtalanul elűz. Beleszagoltunk a dobozba, s inkább maradtunk a jól bevált kofolánál, a kóla keletre szakadt rokonánál. Ma sem rajongok a kóla sem dobozos, sem üveges, sem csapolt változatáért, s amikor a sors kegye révén eljutottam Amerikába, igyekeztem messziről elkerülni, mint a híg, literszám fogyasztható, de szerintem ihatatlan amerikai kávét, melyet egyszer-kétszer tévedésből megkóstoltam, azt hivén, a presszó azt jelenti, bátran iható, gépből kipréselt álom- és fáradtságűző, de megint tévedtem. Amerikában persze nem volt málnavíz, hatalmas hűtőládákban és hűtőszekrényekben cukrosabbnál cukrosabb, buborékosnál buborékosabb hizlaló innivalókat kínáltak, meg ásványvizet, jeges teát, de volt, amikor több száz mérföldes mikrobuszozás után már mindegy volt, mit iszunk, csak szálljunk ki végre lábat jártatni.

Mindezekből olybá tűnhet, válogatós vagyok, mint annak a rendje, de ez csak a látszat. Unokámnak naponta literszám gyártom a málnavizet, ha egyszer a nyár gazdag gyümölcsáldással lepi meg kicsi, de íme, már EU-tag országunkat, olyan saját szörpöt főzök neki, mint a pinty. Recept van bőven, ha mindenkit kitessékelek a csípőben kissé szűk – mondhatnám úgy is, testre szabott –, de a legfontosabb kellékekkel fölszerelt konyhából, enyém a fazekak világa, s talán fölvehetem a versenyt a mű édesítőszerrel, ki tudja, milyen festékkel pirosított málnával.

Akkor már csak a kút fog hiányozni, de azt, sajnos, az új kockaház tulajdonosai rég betemették.