„Magam írom a szakácskönyvemet”

„Mindig igyekszünk találni néhány órát, amikor együtt étkezünk, bár Dávid fiam most épp nincs idehaza” (Kerekes László felvételei) Svorák Zsuzsa füleki pedagógus, az Apropó diákszínpad vezetője, a Csemadok helyi alapszervezetének elnök asszonya, s a Csemadok Országos Bizottságának közép-szlovákiai régióját képviselő alelnöke. És nem utolsósorban olyan háromgyermekes édesanya, aki bokros teendői közepette is rendszeresen szakít időt arra, hogy valamilyen ízletes ételféleséggel lepje meg a családját.

– Mostanában meglehetősen elfoglalt vagyok, s ezért egyre nagyobb örömmel tölt el, ha van lehetőségem főzni vagy sütni. Amikor akad egy szabad hétvégém, már pénteken belefogok az előkészületekbe. Kigondolom, hogy mi lesz a menü, megbeszélem a családdal és jegyzeteket készítek. Komolyan! Mindig módszeresen betáblázom, hogy mi minden kell az adott étel elkészítéséhez, s hogy körülbelül milyen hosszú a főzési idő. A mélyhűtött dolgokat még pénteken este kiolvasztom, a férjemnek felírom a hiányzó hozzávalókat. Szerencsére, ő mindig magára vállalja az „anyagbeszerzést”, kivéve a friss zöldségekét. Ezeket én szoktam megvásárolni a piacon. Szombaton délig el is szoktam készülni a főzéssel, és ez annak köszönhető, hogy a gyerekeim besegítenek a többi házimunkába. Emese lányom most lesz elsős középiskolás, Dávid hetedikes és a kicsi, Lilla, éppen az alapiskola első osztályába készül. A férjem szintén tanár, sőt a tágabb család többi tagja is pedagógia- és kultúraközelben dolgozik. Ezért is van az, hogy a közös családi étkezésekre rendszerint hétvégeken kerül sor. Különben mindannyian nagyon nagy ínyencek vagyunk, volt tehát kitől tanulgatnom a főzés fortélyait. Csákányházáról származom, egy kicsi kis határ melléki falvacskából. Anyai ágról a nagymamám fantasztikus módon tudott túrós lepényt sütni. Egyszerűen utánozhatatlan, én csupán csak megközelítem, de soha nem fogom ugyanazt az ízhatást elérni. Apai nagymamám ízei pedig a tejfölös nyúlhoz kötődnek. Emlékszem, hogy a vasárnapi mise előtt mindig nagymamáék voltak készen hamarabb a főzéssel. Ezért a két öcsémmel náluk lakmároztunk először. Mise után pedig odahaza folytattuk, az édesanyám főztjével. Nagyon jó étvágyunk volt, és édesanyám is igencsak finomakat főzött mindig. Máig az ő paradicsomos káposztalevese és fasírozottja az igazi... Édesapámra viszont úgy emlékszem a gyerekkoromból, hogy szombatonként mindig vette a fáradságot, és fogta magát, átment Salgótarjánba, a piacra. Abban az időben minden különösebb macera nélkül átjárható volt az országhatár. Édesapám kora reggel megvette az akkoriban nagyon olcsó libamájat és a töpörtyűnek valót. És mire mi, gyerekek felébredtünk, már ott illatozott a konyhában a frissen sült libamáj és töpörtyű, aminek lehetetlen volt ellenállni. Én sajnos a mai napig sem vagyok képes rá.

Az egyetemi évek alatt már önállóan főzőcskézett?

Igen, sőt nem is egyedül! Budapestre jártam az ELTE-re, s a kollégiumi szobánkat úgy rendeztük be az újbári és a füleki szobatársnőkkel, hogy abban jusson hely egy minikonyhának is. Megutaztattunk egy pici tűzhelyet, és egy hűtőszekrényt, s az ismerős fiúk igen nagy lelkesedéssel kopogtattak be rendszeresen a szobánkba, mert mindig volt valami finom édesség, pudingkreáció, ilyesmi... Akkoriban még azon is gondolkoztam, hogy mi lenne, ha nyitnék egy kis cukrászdát. Máig sem tettem le végképp erről az ötletemről, talán majd nyugdíjas koromban kipróbálom. Mert imádok új ízeket kitalálni.

Az első komolyabb konyhatitkokat odahaza leste el?

Igen, több-kevesebb sikerrel. Miután férjhez mentem, először az édesanyáméknál laktunk. Abban az időben igyekeztem megtanulni a főzelékkészítést. Az első kísérletem meglehetősen botrányos volt, mivel a főzelék rettenetesen sűrű lett. Nagyon sok lisztet szórtam a rántásba. Dicsérni tehát nem dicsértek, de a férjem is és az édesapám is hősiesen bekanalazta. Csak azért, hogy bátorítsanak. Süteményt sütni végképp nem tudtam. Erre a tudományra akkor „kényszerültem rá”, amikor – mielőtt még saját fészket raktunk volna – az anyósoméknál töltöttünk egy-két esztendőt. Mert hogy ha csak egy icipici ízt is át akartam menteni a férjem étrendjébe a süteményekből, akkor követnem kellett az anyósomat. Szerintem máig is ő süti a legfinomabb és leggusztusosabb süteményeket. Az apósom viszont fantasztikusan főz, tőle egy csomó új ételféleséget tanultam.

Ön mit szeret jobban, sütni vagy főzni?

Mind a kettőt nagyon szeretem. S olyan adagokat készítek, hogy ha hétvégeken délben befejezem az ebédkészítést, tudok kóstolót is küldeni. Nagyon jó szomszédaink vannak ugyanis, és a „komatál” helyett a „szomszédtál” hagyománya működik közöttünk. Tehát ha véletlenül nem lenne időm a sütésre, akkor is majdnem biztos, hogy egy kis tálca süteményt kapunk. Mert valaki mindig süt otthon az utcánkban. Több szomszédasszonyom is anyasági szabadságon van, szívesen teszik. De én sem akarok lemaradni. Nálunk ugyanis az édesség mindig kiegészíti az ebédet, szinte nincs is olyan hét, amikor ne sütnék egy vagy két tepsi süteményt. Sőt, ha van egy csemadokos rendezvény, a kollégák már szinte biztosak abban, hogy készítek a vendégeknek is valami finomságot. Füleken sok kicsi – elsősorban kulturális – közösség alkot egy nagyobb családot. Ez nagyon jó, mert nagyon sok barátot és ismerőst fog össze, s mindig van mit tenni, mindig van valamilyen rendezvény.

Honnan veszi az ötleteket a vendéglátáshoz?

Bárkitől, bárhonnan. Én mindegyik receptet szívesen kipróbálom. Érdekes módon az első mindig sikerül, második alkalommal már nem anynyira. Az egyik csemege, ami mostanában minden rendezvényen beválik, a szalonnás lepény. Az édességek közül pedig a pudingos sütemény. De az is előfordul, hogy az átutazó ismerősök megkérdezik, Zsuzsa, mehetünk hozzád enni?

Hétközben hogyan zajlik az átlagos családi étkezés?

A reggelit – be kell, hogy valljam – elkapkodjuk. A gyerekek is hozzászoktak ahhoz, amit a férjemtől és tőlem láttak. Maximum egy pohár tej vagy egy joghurt fér bele a reggelbe, illetve nekem a kávé. Ezen a ponton el vagyok kényeztetve, mert a reggeli kávémat mindig a férjem készíti el, nagyon ért hozzá. Az első komolyabb étkezés a tízórai, azt rendszeresen csomagolunk mindenkinek. Ebédelni az iskolában szoktunk, illetve a pici lányunk az oviban. De hozzá kell tennem, hogy igen nagy szerencsénk van, mert a környéken a mi gimnáziumunkban főznek a legjobban. Csákányházi szakácsnőink vannak, tőlük is nagyon sok praktikát megtanultam. És fantasztikus dolgokat találnak ki. Az iskolaétteremben van például olasz nap, magyar nap vagy kínai ételek napja. S ráadásul szerintem közel s távol nem készít senki olyan finom kelt kalácsokat, mint ők! Jómagam hétköznap ritkán főzök vacsorát. A család a gyors vacsorákat kedveli, a szendvicseket és a különféle kenőkrémeket. Ez lehet akár töpörtyűből kikevert krém vagy friss zöldfűszerrel ízesített túrókrém, kefíres vagy paradicsomszószos krém.

Van odahaza fűszerveteményese?

Egy rekeszekre osztott agyagedényben nevelek különféle zöldfűszereket, kaprot, majoránnát, ilyesmit. Előfordul, hogy baráti összejövetelek alkalmával csak megvesszük a különböző ropikat, chipseket, és az előre elkészített krémekbe mártogatjuk. Miközben körbeüljük az asztalt és beszélgetünk. Nagyobb adag ételt akkor szoktam készíteni, amikor vendégek érkeznek. Minden születésnapot és névnapot megünneplünk, és olyankor szokott találkozni a család és a barátok. A baráti körünkben van két kolléga, s az ő feleségeik is nagyon jól tudnak főzni. Egyikük párkányi, másikuk nagyidai származású, és alkalmanként tanítgatjuk egymást a különböző tájegységek ételeinek elkészítésére. Ez nagyon szórakoztató, én ugyanis amellett, hogy szeretek enni és főzni, mindig szívesen kóstolom meg más vidékek ételkülönlegességeit. Már tudják rólam, hogy ha valami új finomsággal kínálnak, úgyis rá fogok kérdezni, és lejegyzem. Van egy kézzel írott receptkönyvem, ragaszkodom a régi receptekhez, de beleírom az újakat is. Sőt, a barátnőimmel mostanában éppen azon gondolkodunk, hogy ki kéne adnunk egy tréfás szakácskönyvet Hamisított receptek címmel. Mert hogyha egy ételhez hiányzik valamelyik hozzávaló, akkor mindig az olcsóbb megoldást választjuk, és mindenféle hamisított receptet felkutatunk. S már csemegézünk azon, hogy ki talált megint egy újabb valamilyen drága adalék nélküli, de különleges és valamihez hasonló receptet: hamisított csokikoktél, Nutella-krém, Rafaello, hamisított Uncle Ban’s mártás vagy paradicsomlekvár. A paradicsomlekvárunk például ugyanolyan ízű, mint a csipkelekvár. No mert egyrészt kinek van arra ideje, hogy csipkebogyót gyűjtsön, másrészt pedig, hogy kimagozza az összeset, hát megfőzzük paradicsomból. Ezt a receptet a sógornőmtől kaptam, ő nagyon ügyes befőzőmester. Most van egy új süteménykedvencünk is, a rebarbarasüti. Egy barátunk azt állította, hogy nem terem meg nálunk. Hát jelentem, hogy három évvel ezelőtt kaptam egy rebarbaragyökeret, és bizony, hogy megterem. Nemrég annak a szárából sütöttünk kalácsot, kevert vajas piskótatésztával. Ráteszi az ember a megpucolt, meghámozott rebarbarát, megszórja egy kis fahéjas cukorral, és amikor megsült, zselatinos öntetet készít rá. Ehhez az öntethez három pudingport (Zlatý klas) kell feloldani egy liter vízben, s amikor megkocsonyásodik, ráöntjük a süteményre. Látványnak is nagyon szép, és ízben is harmonizál a rebarbarás alappal.

Gyakran kerül sor ilyen sütős-főzős baráti összejövetelre?

Két-három évvel ezelőtt még nem hagytunk volna ki egyetlen hétvégét sem, de mostanában olyan elfoglalt a baráti körünk, és én is, hogy elsősorban az ünnepi találkozásokra szorítkozunk. De ilyenkor, a nyári szünidőben azért gyakrabban megkeressük egymást. És télire is „biztosítjuk magunkat”. Lénártfalván ugyanis együtt szoktunk disznótorozni. Ott nevelnek a baráti csapat számára egy sertést, s azt minden karácsony és szilveszter között hagyományos módon elkészítjük és elfogyasztjuk. Ami a szűkebb családot illeti, én nagyon remélem, hogy odahaza is mindig megtalálom majd az időt a főzésre. Mert úgy hiszem, hogy a konyha és az édesanya összeköti, összehozza a családot. Már eleve, amikor építkeztünk, úgy terveztük meg a konyhánkat, hogy az tágas helyiség legyen, ahol a nagyasztalt akár egyszerre tizenegyen is körbe tudjuk ülni. S ma is igyekszünk minden hétvégén találni néhány órát – ha nem az ebéd, akkor a vacsora idejében –, amikor közösen étkezünk. Ilyenkor szoktunk együtt szórakozni és beszélgetni, hogy mi minden történt az előző héten, ami a napi beszámolókból időhiány miatt kimaradt.