Lucullus halhatatlansága

Vajon mi történt volna, ha egy szép napon Lucius Licinius Lucullus római hadvezér elé áll egy merész haruspex s megjósolja: „Tábornok, te, aki legyőzted Mithridatészt, és megszilárdítottad Róma uralmát a Pontus térségein, tudd meg, hogy nevedet nem diadalmas hadjárataid vagy a meghódított tartományok bölcs kormányzása miatt jegyzi fel az utókor… Nevezetes lakomáid, kifinomult ízlésed miatt emlegetnek majd kétezer esztendő múlva is. Neved jelző lesz, amelyet elismerésképpen kapcsolnak pompás falatokhoz, nagyszerű evészetekhez.”

Bizonyára meglepődik a jóslat hallatára Lucullus tábornok, de meglepetése derűs, mondhatnánk örvendező lett volna. Hosszú és eseménydús pályájából ugyanis azt a tanulságot szűrte le, hogy minden harctéri diadalnál többet ér az a siker, amely nagyvonalú, finom lakomák rendezésével érhető el, s amelynek eredményeként nincs legyőzött, csak győztes, nincsenek elesettek, csak túlélő jóllakottak.

Lucullus kellő időben letette a hadvezéri rangot és a vele járó terheket, hogy megvalósíthassa ember- és gyomorbarát filozófiáját. Palotájában összegyűjtötte Róma legkiválóbb szakácsait, ügynökei a birodalom minden részéből, sőt távoli, egzotikus országokból is ritka, drága anyagokat, fűszereket hoztak, hogy minél változatosabbá tegyék az étkezéseket. A számtalan finom fogás között, melyet Apicius, a híres ínyencutód jegyzett fel nevezetes szakácskönyvében, nemegy Lucullus (vagy inkább ismeretlen szakácsai) ízlését dicséri. Az új fogások kreálásánál is fontosabb vívmány volt, hogy Lucullus művészi színvonalra emelte az étkezést. Azt vallotta, hogy az ételek aromája, az italok tüze akkor érvényesül igazán, ha az evés-ivás gyönyörűségeit a környezet szépsége tetézi. Cicero elámulva jegyezte föl, hogy Lucullus palotájában olyan lakomázótermet látott, amelynek mozgatható mennyezete volt, s minden fogásnál változott a színe, mintázata. Időnként étellel megrakott, terített asztalok ereszkedtek le a magasból, s virágeső hullott a vendégekre, miközben halk zene szólt. Ugyanúgy számol be arról is, hogy Caesar, aki Lucullusnak jó barátja volt, egy ízben váratlanul állított be hozzá, mert látni kívánta, miként étkezik a nagy ínyenc, amikor nem vár vendégeket. Csodálkozva látta, hogy a házigazda sem az ételeken, sem a felszolgálandó italok választékán nem változtatott az előkelő vendég érkezése miatt. Csupán azzal tette ünnepélyesebbé az étkezést, hogy az eredetileg kiszemelt kisebb ebédlő helyett az Apollo-teremben szolgáltatta fel a vacsorát, amely egyébként 100 000 szeszterciuszba került.