Lejárt az okoskodás ideje

Miklós László

Egyiptomban ma, november 6-án kezdetét vette az idei klíma-csúcsértekezlet, tehát az ENSZ immár évente megrendezett földvédelmi és éghajlatváltozási világkonferenciája.

Az ENSZ Kormányközi Éghajlatváltozási Testületének már korábban kiadott évközi jelentése a tagországokat erős hatású és kézzelfogható lépésekre szólítja fel, egyben arra figyelmeztet, hogy a bolygónk egyharmadát- felét meg kell védeni s meg kell őrizni a jövő élelmiszer- és édesvízellátásának biztosítása érdekében. E kiemelt intelmek kereken 50 évvel a Stockholmban 1972-ben tartott első globális környezetvédelmi ENSZ-konferencia, illetve 30 évvel a Rio de Janeiróban a Föld jövőjéről tanácskozó Környezet és Fejlődés című nagyszabású világkonferencia után kaptak nyilvánosságot. Napjaink híre viszont, hogy a klímakatasztrófák szaporodása dacára a Gallup Intézet nemzetközi felmérése azt mutatja, hogy világszerte tavaly (is) csökkent az általános aggodalom a klímaváltozás veszélyeivel kapcsolatban. Felelőtlenül torz tükörben keressük a jövőt? Miklós Lászlóval, a Szlovák Tudományos Akadémia főmunkatársával, a Magyar Tudományos Akadémia külhoni tagjával beszélgettünk.

Professzor úr, a korábbi munkaköréből eredően 1992-ben ön is részt vett a Rio de Janeiró-i világkonferencián. Az ott született megállapodások közül mi volt reális és előrelátó, illetve mi az, amit egyszerűen ignorált az emberiség abból, ami Rióban szándék gyanánt körvonalazódott?

Akkoriban még általánosíthatóan lelkesült érdeklődés, egyfajta közös akarat uralta a környezet- és a tájvédelemnek, a fenntartható fejlődés kérdéskörének mind szakmai, mind cselekvési jellegét. De azért már azokban az időkben is sejthető volt, hogy ez a pozitív magatartás idővel alábbhagy, ami főként a fenntarthatóság elvét nézve nem is váratott magára túl sokáig. A riói csúcskonferencia elvitathatatlan érdeme azonban, hogy ott sikerült tető alá hozni az Agenda 21 nevű akcióprogramot. Annak 40 fejezete felelősségteljes fejlődési irányt fogalmaz meg. Úgy van tekintettel mindenki természetes szükségleteire, mindenki egyenrangúságának jogaira, hogy a környezetvédelem akut kérdéseiben szintén hasznosan követhető útmutatást ad. Ez egy racionális, akár máig tanítható dokumentum, ha a terjedelme kissé vaskos is.

A klímaváltozás térhódításának képeit, a környezetvédelem fokozódó gondjait látva úgy tűnik, hogy azóta nemcsak megkopott az Agenda 21 renoméja, hanem útmutatásának számos pontját ignoráltuk/ ignoráljuk!

Értem a célzást, de ab ovo mégsem mondanám, hogy semmibe vettük az Agendában leírtakat. A szakma napjainkig élénken foglalkozik vele, de más körökben is gyakran visszanyúlnak hozzá, „csak” a mindennapos cselekvésünk módja hanyag meg következetlen. És ami talán a legrosszabb, hogy ahányszor a különböző politikai elképzelések újabb és újabb hulláma jön, azok jobbára elakasztják vagy más irányba terelik, ami már jó irányba indult. A politika „újragondolva”, tehát pusztán más nekigyürkőzéssel, főként más néven és más hangsúllyal ragozza ugyanazt a problematikát, ami már előzőleg is foglalkoztatta a tudományos munkát. Tudósként ilyenkor úgy érzi az ember, hogy a politikusok ötletelése miatt, a kitörési pontok esélye nélkül, egyre csak ugyanabban a körben mozgunk.

A klímakrízis egyre tagadhatatlanabb jeleinek arra kellene tanítaniuk a világot, hogy a természettel szemben esendők vagyunk. Mitől tudatosíthatnánk végre, hogy nem jó, amit a bolygónkkal művelünk?

Szerintem ennek puszta tudatosításáig már régen eljutottunk. A bajok igazi oka, hogy azokra többnyire csak rálegyintünk. Nyilván a nagy gáz-, kőolaj- és szénkitermelők is tudatosítják, hogy amit ők kitermelnek, abból mértéktelen szennyezést okozó szén-dioxid és egyéb toxikus vagy különféle egyéb környezetromboló anyag lesz. De azzal nyugtatgatják a lelküket, hogy ezt még elviseli a Föld, még ha nyögve is. Egy következő fázisban pedig már azt mondják magukban: utánam a vízözön, nekem ez a bizniszem. Jelentős konkurenciát csak a zöldenergia jelent számukra, de ez az ágazat, annak számos buktatójával, még csupán kibontakozóban van.

És az egyszerű halandó? A mezei polgár felelőssége hol kezdődik?

A mindennapok cselekvéseiben. Az ő felelőssége természetesen arányaiban kisebb, mint egy gyárigazgatóé, ám hasonló módon komoly. Észszerű eszközökkel illik óvnia a szűkebb-tágabb környezetét, és fontos, hogy csökkentse a pazarlást, ne rombolja azt, amit az embernek józan paraszti ésszel védenie kellene. Például a megunt konyhabútort vagy a három zsák építkezési törmeléket az éj leple alatt ne az út szélére hajítsa ki. Jól tudja, hogy nem szabadna, sőt tilos, mégis megteszi, mert a pillanatnyi érdeke ezt kívánja. A saját ostobaságát elintézi egy közömbös vállrándítással. Otthon vagy a barátai között pedig kijelenti, hogy a napokban XY is ugyanezt tette, és a klímaválság is mesebeszéd.

Miklós László

Az éghajlatváltozás tempója, az ezzel járó természeti csapások szaporodása láttán riogatás a klímakatasztrófáknak akár apokaliptikus veszélyeiről beszélni?

Hát apokalipszist emlegetni talán igen. Bár tény, hogy a globális klímaváltozás üteme egyre gyorsabb és átütőbb erejű. Ahogyan az is felfogás dolga, hogy végül is mit tartunk apokalipszisnek? Azt, hogy a természeti katasztrófák szörnyűségei révén megsemmisül az emberiség, vagy azt, ha az egyre gyakoribb aszályok révén a mi régiónk is elsivatagosodhat, és itt Szahara lesz.

Ez utóbbi is megtörténhet?

Szerintem igen. Ez a tempó és az ebből adódó változások mértéke azt mutatja, hogy sajnos igen. De ezzel szemben okvetlenül látni érdemes, hogy például a talaj vízmegtartó képességének növelésével, erőteljes zöldtelepítéssel, környezetkímélő eljárások bevezetésével tenni igyekszünk a bajok ellen. A ma még nemtörődöm könnyelműsködőknek illene végre megérteniük, hogy a környezetóvás dolgában itt, a mérsékelt égöv alatt is lejárt a meddő okoskodás, a meggondolatlan halogatás ideje. Globálisan pedig mielőbb és megfelelő hozzáállással azt kell elérni, hogy mérséklődjön a már eleve száraz égöv további kiszikkadása, hiszen ott az szinte lehetetlenné teszi az emberek életét.

Professzor úr, ön tapasztalt és elismert szakember. Önben is él klímaaggály? Vagy a bajok hátterét is tüzetesen ismerve a klímabánat?

Igen, figyelem a természet, a fenntartható fejlődés körülöttünk zajló folyamatait. Szó ami szó, megvannak a félelmeim, a bizonyos aggályaim. Természetesen a klímaválság okozta környezeti katasztrófák engem sem hagyhatnak hidegen. De azért az apokalipszis végítéletének drámai gondolatát távol tartom magamtól. Már csupán azért is, mert a tudományos élet egyik aktív szereplője vagyok, érzem a saját felelősségemet. Ennek súlyán tudatosítom, hogy éppen az élet számtalan nehéz helyzete ösztönzi a tudományt arra, hogy igyekezzen megtalálni a természetet és a földi klímát sújtó gondok leküzdésének reális módját. Gondolom, ez jogos társadalmi elvárás. Előrehaladott világunkban talán duplán is.

A mai fiatalok viszont már elveszett jövőről, perspektívátlanul céltalanságról beszélnek. Ön cáfolni tudja ezt, és eloszlatni a kételyeiket?

Kerülném az általánosítást, noha ez a hiábavalóság manapság valós jelenség. Persze, az ifjúságnak ezt a kissé kétes, borúlátó életszemléletét távolról sem csak a klímakrízis fokozódó veszélyei okozzák. Legalább ennyire elkedvetlenítő számukra a mai társadalom sok más, bizonytalanságot bizonytalanságra halmozó és idegesítő gondja. Ahogyan a virtuális világ kísértése is, amibe egyszerűen belenőttek. Ez szintén nyugtalanítja a lelkiállapotukat. Befolyásolja a gondolkodásukat, az értékrendjüket. A hétköznapok valósága ugyanis egészen más, mint a virtuális tér ábrándvilága. Akár a saját környezetében hány olyan fiatalt ismerhet szinte mindenki, aki huszonévesen sem törekszik arra, hogy munkát találjon, hanem ilyen-olyan trükközéssel szerez pénzt a megélhetéséhez.

Ez a jelen generáció miként viszonyul nálunk a természet- és a környezetvédelemhez?

Igaz, hogy nem a többség, de van egy réteg, amelynek krédója lett a környezetkárosítás megelőzése és a klímaválság enyhítése. És ebben a radikalizmusig hajlandók elmenni. Emlékként még ma is jóleső érzés, hogy az 1989-es forradalom három felhajtó erejének egyike – a gazdasági- ideológiai helyzet és az emberi jogok mellett – éppen a környezetvédelem pártállami elfojtása elleni harag volt. A társadalmi értékrendek rangsorában azóta lejjebb csúszott ez a problematika. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy az ifjúság a jövőt nézve szkeptikus.

Miklós László

A mečiari éra után, 1998-tól nyolc éven át ön állt hazánkban a környezetvédelmi szaktárca élén. Hogy valaki miniszter, az átmeneti állapot; viszont a hivatali bürokrácia, az örök. Oltári türelem kell hozzá?

A sokfordulós aktatologatáshoz mindenképpen. De az kimondottan bosszantott, hogy a kormányban többen lekezelően néztek a régi környezeti terhelések – ez a földbe ásott veszélyes vegyi hulladék – felszámolásának gondjaira. Nem értették meg, miről van szó. Pedig akkoriban 1300 ilyen komolyan mérgező lerakat volt szerte az országban. Más kérdés, hogy valaha kissé naivan még azt hittem, hogy az államigazgatás illeszkedik a tudományhoz, és nem a tudományosság a politikával átitatott államigazgatás körülményeskedéséhez. Hiába voltam teli energiával és jó szakmai tudással, ebben a relációban csalódnom kellett, és egy középutat keresni.

Kereken ötven évvel a stockholmi, illetve harminc évvel a riói, tehát a két mérföldkőnek számító szakmai konferencia után a világ globálisan a féktelen fejlődésben érdekelt, vagy a következő generáció( k) túléléséért harcol?

A rossz előjeleket sorolva valóban nem biztos, hogy a mi generációnk egy újabb 50-60 év múlva nyugodt lelkiismerettel kerülhetne az unokáink szeme elé! Biztató viszont, hogy arra már rádöbbentünk: a kíméletlen ütemű növekedés helyett a világ legalapvetőbb érdeke a fenntartható fejlődés. Ennek felismerésében elévülhetetlen érdemeik vannak mind a zöldmozgalmaknak, mind a rendszeresen zajló környezetvédelmi világtalálkozóknak. Meggyőződésem, hogy azok nélkül már ma rosszabb életkörnyezeti helyzetben lennénk.

Pedig éppen idén az utóbbi fél évezred legszörnyűbb aszályát éltük meg, pusztul az egyre melegebb tengerek és óceánok élővilága, szokatlanul gyorsan olvadnak a gleccserek. Szeretne ma gyerkőc lenni?

Mondjam, hogy nem is vagyok benne biztos? Legföljebb Gömörben, abban a csodás miliőben, amelyben fölnőttem. De ami a globális világban körülvesz, abban nem.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!