Le kell lassítani, másokat győzelemhez segíteni

Sokszor meg vagyunk róla győződve, hogy az életünk jobb lesz, ha férjhez megyünk, ha megszületik az első gyermekünk, vagy ha megszületik a második. Aztán meg azért vagyunk lehangoltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz, és azt gondoljuk, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt vagyunk elkeseredettek. Meg vagyunk győződve róla, hogy boldogabbak leszünk, mikor ezen a korszakon túljutnak. Azt gondoljuk, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélünk, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni, és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék.

Sokáig abban a hitben éltem, mondja egy bölcselkedő, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni, és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos meg nem értettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az „akadályok” a Valódi élet.

Ha ily módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs olyan módszer, amely a boldogsághoz elvezet, mert maga a boldogság a módszer. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát, és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat. Emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire.

És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola, majd ha lefogyok 5 kg-ot, majd ha sikerül felszedni 5 kg-ot, majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek, majd ha férjhez megyek, ha végre elválok... Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat arra, hogy a boldogságot elkezdjük, mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úti célok, hanem maga az utazás.

Lelki tréning

Ha a világ lakosságát egy 100 lelket számláló faluba képeznénk le úgy, hogy minden nép aránya megmaradna, akkor ebben a faluban c 57 ázsiai, c 21 európai, c 14 amerikai (észak-, közép- és dél-amerikai) és c 8 afrikai lakna.

Lenne benne: c 52 nő és 48 férfi, c 30 fehér és 70 színes bőrű, c 30 keresztény és 70 nem keresztény, c 89 heteroszexuális és 11 homoszexuális, c 6 személy birtokolná az összes vagyon 59%-át, és minden 6. az USA-ból származna. 50 szenvedne alultápláltságban, c egy éppen meghalna, c egy éppen megszületne, c egynek lenne számítógépe, c egynek lenne egyetemi végzettsége.

Ha a világot ilyen módon szemügyre vesszük, az elfogadás és megértés iránti igény nyilvánvalóvá válik.

Nem árt végiggondolni

Ha ma reggel felkeltünk, akár egészségesek vagyunk, akár betegek, jobb sors jutott nekünk, mint annak a félmillió embernek, akik már nem élnek.

Ha még soha nem voltunk háborús veszélyben, a fogság magányában, a kínvallatás haláltusájában vagy az éhezés satujában, jobb helyzetben vagyunk, mint ötszázmillió ember a Földön.

Ha templomba járhatunk anélkül, hogy attól kellene félnünk, megfenyegetnek, megkínoznak vagy megölnek emiatt, szerencsésebbek vagyunk, mint hárommilliárd ember.

Ha van étel a hűtőben, ruha a testünkön, tető a fejünk felett, ha van, ahová aludni térhetünk, gazdagabbak vagyunk, mint a Föld lakosságának 75%-a.

Ha van pénzünk a bankban, a pénztárcánkban vagy a malacperselyben, a világ legkiváltságosabb 8%-ába tartozunk.

Ha a szüleink még élnek, és még mindig házasok, akkor már tényleg ritkaságnak számítunk.

Ha ezt az üzenetet olvassuk, kétszeres áldásban van részünk: először, hogy van anyanyelvünkön nekünk íródott napilapunk, másodszor pedig, mert nem tartozunk aközé a sok millió ember közé, akik nem tudnak olvasni.

Próbáljunk válaszolni

Soroljuk fel a világ öt leggazdagabb emberét! Soroljunk fel tíz Nobel-díjast! Soroljunk fel öt Oscar-díjas színészt! Soroljuk fel a világ öt legutóbbi szépségkirálynőjét!

Hogy megy? Ugye, rosszul? Aggodalomra nincs ok. Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a győzteseket elfelejtjük.

Most viszont ezekre a kérdésekre próbáljuk megadni a válaszokat:

Soroljunk fel három jó tanárt, aki segített azzá válni, aki lettünk, három barátot, aki a nehéz időkben mellettünk állt, olyan embert, aki azt éreztette velünk, hogy különlegesek vagyunk. Soroljunk fel öt embert, akikkel szívesen töltjük az időnket.

Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törődnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben.

Miről is szól az élet?

Jó néhány évvel ezelőtt a seattle-i paralimpiai játékokon kilenc atléta (mind mentálisan vagy fizikailag sérültek) állt fel a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés elhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábán futva), mindenki a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző meghallotta a sírást. Lelassítottak és hátranéztek. Majd mindenki megállt és visszafordult... Mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta, és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.

Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért?

Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni. Akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani. (SpitzH, -czamá)