Köhög, tüsszög, fulladozik

Doktor úr, önt „csak” elbúsította, vagy egyszerűen meghökkentette, hogy az előre hozott parlamenti választás kampánya kilenc hónapra nyúlt ugyan, de az egészségügyről komolyabban alig esett szó?

Ez több mint megdöbbentő. Talán elég, ha csak azzal érvelek, hogy egy friss, pár hete publikált országos felmérésből kitűnik, a megkérdezettek 97%-a nálunk éppen az egészségügyi ellátást tartja a napi élet legfőbb és azonnali reformokat igénylő problémájának. Viszont bármerre jártam is mostanában az országban, a kampány kismillió óriásplakátját figyelve egyetlenegyszer találkoztam olyan óriásplakáttal, amely ezt a témát érdemben szóba hozta. Úgy tűnik, a hazai pártok számára általában ez egy lesajnált, harmadlagos téma. De a parlamentbe jutott pártok közül is csupán az SaS, a Hlas és a KDH említhető abban az értelemben, hogy a szakértői gárdájukban megtalálni azt a szakembert, aki – adott esetben – alkalmas lehetne az egészségügyi tárca hozzáértő vezetésére.

Az új szakminisztert haragvó egészségügyi dolgozók, frusztrált páciensek és eladósodott, sok helyütt megviseltté korosodott kórházak fogják fogadni. Ez a miniszteri bársonyszék inkább tüskés trón?

Ez attól függ, kinek jut ez a szék. Annak válhat tüskés trónná, aki kevéssé lesz rátermett arra, hogy ezt a kulcsfontosságú szakágazatot irányítsa. Vagy annak, akit a közvetett körülmények gátolnának abban, hogy megvalósítsa a célkitűzéseit, mert a politikai szájíz és irányvonal lesz fontosabb a reális, az elérendő céloknál. Ám ha egy hozzáértő és kellő költségvetési háttérrel is rendelkező szakember lesz/lenne a miniszter, akkor itt az egészségügy is pozitív irányba léphetne. Természetesen az illetőnek ehhez egy előre átgondolt, alaposan kimunkált programra van szüksége. És legyen egy, már ma is meglévő szűkebb körű szakértői csapata. Mert régen késő, ha valaki csak akkor kezdi kapiskálni új feladatkörének komolyságát és reális teendőit, amikor már – önmaga számára is meglepetésként – ott ül a miniszteri székben.

Aki beleolvasott a pártok választási programjainak idevágó fejezeteibe, az tudja, azok akár a lózungvásár üzenetei: nívósabbá tesszük, biztosítjuk, felülvizsgáljuk, teljesítjük, satöbbi… Konkrétumok helyett tetszetős szófordulatok és absztrakt célok. A polgár hibája, ha úgy érzi, mintha mindezt holmi mesterségesintelligencia-program fogalmazta volna?

Hát ha az írta volna, akkor nem így néz ki, hanem azok a szövegek sokkal jobbak meg tárgyszerűbbek. A pártok általában úgy okoskodnak, hogy az emberek föl sem ütik a választási programokat, így kár a gőzért. A most lezajlott választási kampányt inkább az jellemezte, hogy az ágáláson kívül a politikusok reális vállalások helyett még csak ígérni sem tudtak.

Ön a szóban forgó programfejezeteket a szakember szemével szemlézte.

Igen, és mindössze három olyan tervezetet találtam, amely biztosíthatná, hogy négy év múlva a mainál jobb legyen a polgár hozzáférése az egészségügyi ellátáshoz. Ebből két párt képviselői benn is lesznek az új összetételű parlamentben, noha jelenleg még nem tudni, hogy a kormányzati vagy az ellenzéki oldalon.

Persze, minden politikai ígéret meg jó szándék csupán annyit ér, amennyit betartanak belőle!

Ezért is fontos, hogy ki és menynyire tudatosítja majd a következetes cselekvés fontosságát. Hogy egy olyan miniszter fogja-e irányítani ezt a szaktárcát, aki az első száz napban nemcsak a sötétben tapogatózik, hanem előre tudja, mit csinál holnap, mit holnapután, és mire összpontosít a rá következő héten. Illetve hogy a hazai egészségügy állapotának egészét nézve csak négy évre tervez-e, vagy hosszabb távon gondolkodik? Mert négy évig lehet úgy-ahogy színlelni némi cselekvést, de nyolc év alatt ez azért már édeskevés. Akkor már eredményeket illik felmutatni. És az itteni betegellátásnak jelenleg olyan gondjai vannak, amelyek azonnali megoldást sürgetnek. Ellenkező esetben hamarosan ijesztő problémáink lesznek, és nem csak a már-már megfeneklett gyermekgyógyászat egyre súlyosbodó helyzetéről beszélek.

A teljes gondhalmaz talán megközelíthető ama szemszögből is, hogy például Csehország az utóbbi huszonöt esztendőben évente átlagosan 150 millióval többet költött az állami kórházak karbantartására és fejlesztésére, mint Szlovákia.

Ami a csehországi egészségügy személyi és szakmai állományát, műszaki felszereltségét illeti, ez helytálló felvetés, bár ott sem minden fenékig tejföl. Ott sem megy minden, mint a karikacsapás. Náluk ezt a minőségi szintkülönbséget még Václav Klaus miniszterelnöksége alatt az tette lehetővé, hogy az országnak tekintélyes költségvetési többletet sikerült teremtenie. Annak jelentős hányadát pedig ez a szakágazat kapta. Ezzel sikerült egy látható áttörést elérni, és annak folyamatossága máig él. A szomszéd államok közül Ausztria és Csehország az egészségügyet kiemelt fontosságú területnek tartja. Ott a politikusok jól tudják, hogy aki ezen a vonalon eredményt képes felmutatni, az jó eséllyel huzamosabb ideig marad a politikában is. Itt viszont ez az ágazat már réges-régen másodlagos fontosságú, inkább a saját lendületéből és a maga rögös útján sodródó közpolitikai szempont.

Nehezen érthető, hogy miért?

Elég három évtizedet visszapillantani, még az első egészségügyi reformok szorgalmazásának idejére. Akkoriban inkább a lakkozás, a populista eszményítés farsangolt. A páciens számára is igazságosan átgondolt újszerű helyett az dívott, hogy maradjon minden ingyenes, ezt se bántsuk, ahhoz se nyúljunk, ez jó így is, ahogyan van… Nos, ez volt az egyik legnagyobb tévedés. Sok mindent tényleg úgy hagytunk, csakhogy az idő haladtával a megoldatlan problémák is tornyosultak. A mai bajok egyik gyökere ugyanis az egészségügyi biztosítási rendszer megoldatlan átgondolatlanságában rejlik. Én komolyan azt mondom, hogy a beteg egészségi állapotának diagnosztizálásához és alapszintű ellátásához az illetőnek mindig mindent zokszó nélkül meg kell kapnia. Teljes képtelenségnek tartom, hogy például a cukorbeteg fizessen hozzá az ő számára elmaradhatatlan inzulinhoz! Vagy egy gyermek szülei az antibiotikumhoz. Sőt, gyakran még azon is vita kerekedik, hogy egyik-másik gyógyszeréhez a rákos beteg hozzáfizessen-e. Ezek a lényeges dolgok, amelyekkel rögvest foglalkozni kellene. És akkor majd világosabbá válik az a kérdés is, hogy az egészségügy részére mennyi pénzt különítsen el az állam, és hogyan álljanak hozzá a kiadásaikhoz a biztosítók.

Szlovákiában azok aktuálisan 170 millió mínuszban vannak! Mondjam, hogy a problematika egészét nézve, ez nem eget verő összeg?

És ha ez a hiány nem sáfárkodásból ered, az állam dolga kezelni. Természetesen az állam sem krőzus, viszont az alapellátás költségeinek megtérítésére legyen egyazon szinten biztosítóköteles. Elvégre egy vakbélműtétet Homonnán éppen olyan szakszerűen kell elvégezni, mint Pozsonyban akár a kormányfőn. Ezzel csak azt mondom: az alapellátás biztosítási csomagjainak ügyében nem szabadna, hogy különbség legyen. Az ugyanis képtelenség, ha előfordulhat, hogy a beteg esetleg az életmentő gyógyszerekhez sem jut hozzá. Mert aki minimálnyugdíjból él, az hogyan fizessen ki havonta 60-70 eurót, akár többet is a gyógyszereire? Felelős politikusként vagy éppenséggel az egészségügyben alkalmazott képviselőjelöltként is, a kampányban erre összpontosítottam volna.

Az ezerszer hallott „mozgósító” szájkarate helyett?

Például. Mert pusztán az inzulinnal kapcsolatos problémát egyetlen kilométer autópálya árából lehetne megoldani. És ez rengeteg ember gondjain enyhítene. Az pedig édes mindegy, hogy jövőre egy kilométerrel több vagy kevesebb sztráda épül ott, ahol már úgyis húszéves lemaradásban van az ország.

Nálunk manapság „csak” nyugtalanító vagy egyenesen irritáló dolog páciensnek lenni?

Jó kérdés, és számomra azért érdekes, mert az én generációm nyugdíjban van már, vagy már nincs is közöttünk. Így ha bármi adódik, most páciensként első kézből látom, hogy milyen szerencsétlen pozíciókba juthat, aki beteg.

Azért ezt a húzós helyzetet nyilván eddig is látta.

Valóban, de amíg valaki benne forog a napi taposómalomban, addig az ugyanazon dolgokat más optikával nézi és másként is éli meg az ember. Most tapasztalom csak igazán, hogy ez a rendszer távol van attól, hogy olajozottan működjön. Hogy mennyire fontos, hogy az ember jó orvos kezébe kerüljön, esetleg itt-ott ismerőse legyen, aki a panaszában segítheti őt. És ha most kérnek tőlem szakmai tanácsot vagy megoldási javaslatot valamiben, akkor még árnyaltabban tudom átlátni a felvetődő kérdések lényegét.

Az elmúlt bő három évben született egészségügyi törvények minőségéről mi a véleménye?

Hogy elkedvetlenedve és rossz szemmel néztem, ahogyan születtek. Bárkinek valami légből kapott ötlet jutott az eszébe, bevitte azt a parlamentbe, és többnyire megszavazták. Eltűnt az a betartandó szabály, hogy egy törvénytervezetet az elbírálás meg a hozzászólások érdekében előbb a szakmai körökben is illendő megfuttatni. Most enélkül születtek komoly döntések.

Ezen a területen is tetten érhető a pitiánerség, a kapzsiság, a cinizmus?

A pitiánerség biztosan, és a másik kettő sem ismeretlen.

Akár úgy is megy/mehet ez, akár a fociban: mindenki ért hozzá?

Azt is nagyon sokan gondolják önmagukról, hogy tudnak bécsi rostélyost főzni. De nagyon kevesen tudnak egy igazán jót elkészíteni. Ezzel talán a közpolitika felsőbb szintjeiről is sok mindent elmondtam.

Ha öntől az új szakminiszter tanácsot kérne, a több évtizedes tapasztalatával mit ajánlana neki?

Hogy nem lehet széles kaszával keskenyebb utat vágni. Ahogyan akár 26 gyors megváltási szándékkal sem lehet a hazai egészségügy hamari „feltámasztásához” hozzálátni. Mert mindenekelőtt három kulcsfontosságú kérdéskör vár azonnali megoldásra: a házi- és gyermekorvosi szolgálat akut gondjainak enyhítése; főként az ambuláns szektorban a várakozási idő lerövidítése, hiszen képtelenség, hogy például egy rákos beteg három-négy hetet várjon egy kivizsgálásra; és a kórházi rendszerek megreformálása úgy, hogy végre annyi pénzt kapjanak, amennyire ténylegesen szükségük van. És talán azt szintén hozzáfűzném, hogy a hozzáférhetőbb, a jobb egészségügy megteremtéséhez – átgondolt tervezetek híján – nem elég csak azt mondani: na, csináljuk meg