Két nap boldogság

– Ölni kéne nekünk is egy disznót! – buggyant ki a feleségemből vagy két héttel húsvét előtt, miután beleszimatolt a szomszéd udvarból hozzánk is beszüremlő finom illatokba. Gyermekkorom világa elevenedett meg abban a pillanatban előttem: kora hajnali sürgés-forgás, disznóvisítás meg a katlanhús. Beindult a számban a pavlovi reflex, mégis megrökönyödést mímelve vágtam oda: – Megőrültél? Se disznónk, se tapasztalatunk, se semmink! Én legfeljebb fogdmeg lehetek vagy munkadalokat énekelhetek!

Soroltam még több tucat ésszerű ellenérvet, de az asszony megmakacsolta magát: – Majd én mindent elintézek a Nándor szomszéddal. Ő nem olyan élhetetlen, mint te!

Beringer barátom azonnal ráállt az ajánlatra: – Mi a húst is hússal esszük, van már hely a mélyhűtőben, oké, vágjunk le közösen egy röfit. Tudom, hol vehetünk príma disznót, különben is iparkodnunk kell, mert nyakunkon az unió, ki tudja, mennyibe kerül majd ott a sertéshús! Mindent megszervezek!

Estére becsengetett: – Hívtam a gazdát meg a böllért egy pofa sörre az Arany Ökörbe. Ott megegyezünk!

Fogalmam sincs, hogy kiről vagy miről kapta a nevét a somorjai mesteremberek kedvenc találkozóhelye, ahol két rundó után szót értettünk. Irány a Darida Jancsi csölösztői háza, ahol kiválasztjuk az áldozatot. – Száznegyven kilósak, húsosak! – méregette a jószágokat Beringer szomszéd, majd határozottan kijelentette: – Kettőt veszünk!

Rámutatott két disznóra, amelyeket aztán festékszóróval jelölt meg a gazda. Vissza az Arany Ökörbe, megünnepelni az ügyletet. További három rundó után támolyogtunk hazafele, amikor a szomszéd felkiáltott: – Mindenről dumáltunk, csak a disznó árában nem egyeztünk meg! – Nyugi, úriember úgysem mond többet, mint amennyit ér a portéka. Különben is, Darida Jancsi is gyermekkori haverunk, biztosan nem ver át bennünket.

Tévészereplésre nem készültem akkora lámpalázzal, mint erre a disznóölésre, pedig igazán kellemes feladatokat kaptam: – Vicceket fogsz mesélni, és öntögetsz mindent, ami a betűvel kezdődik: a sört, a pálinkát, esetleg a bort... És vigyázz, nehogy beleess a katlanba! – adta ki az ukázt Kovács Zoli, aki elegáns bölléröltözékben érkezett. Akár csokornyakkendőt is köthetett volna. – Vadnak is, disznónak is, mindig megadom a tiszteletet! – jelentette ki önérzetesen. Aztán lehúztunk némi célzóvizet, és a két kiszemelt röfit uniós módszerrel, villanyárammal egy pillanat alatt kivégezték. Amíg én tébláboltam, öntögettem, a böllér, a gazda és Beringer szomszéd összeszokott csapatot alkotva tüsténkedett. Egy óra múlva az utánfutóra rakták a megtisztított, felhasított állatokat, és hazapöfögtünk. Nándor szomszédom udvarán az asszonynép már forró vízzel, éles késekkel, sokféle fűszerrel állt munkára készen. Pillanatok alatt felpörögtek. Nekem újra csak az öntögetés maradt, és az illatok szippantgatása. Még nem harangoztak, amikor Kovács Zoli felkiáltott: – Kész a pecsenye! Előmerészkedett a két nagyleányom is, akik egyébként nemcsak a vértől, hanem a hústól is irtóznak. Most azért ők is csipegettek. Aztán az unokámmal együtt majszolták a még sosem ízlelt, üzletben, sőt még a legelőkelőbb éttermekben sem fellelhető finomságokat. Fogyott a vörösbor, a sör meg a kistárkányi szilvapálinka rendesen. Meg a munka is. Késő délutánra csak a kóstolgatás meg a nótázás maradt. Másnapra büszkén invitáltam a rokonságot disznótorra. Életemben először. A fenséges ízek békebeli világot varázsoltak a mi házunkba is: senki sem rohant, ettünk, ittunk, tereferéltünk vasárnap sötétedésig. Mintha balzsammal kenegették volna a száguldozások, a hírvadászatok, a vég nélküli internetes barangolások és a szüntelen időzavar miatt csaknem szüntelenül felborzolt idegeimet. – Szuper ötlet volt, novemberben megismételhetnénk – kacsintottam a sült kolbász és a borospohár közzött a feleségemre.