Két éve két kislánnyal teljes a család

Tünde és Péter mérlegelve beszélnek a tapasztalataikról. Hogy nem bánták meg a hazaköltözést, még ha nem egészen azt találták is, amit elképzeltek: azt a fajta faluközösséget, ahol az emberek esténként kiülnek a kapuba, és megbeszélik az élet dolgait, hiába keresték... De korrekt a kapcsolatuk mindenkivel, nem érzik elszigetelve magukat, a társasági élet hiányára sem panaszkodnak – bár az is igaz, hogy inkább régi barátságokat tartanak fenn, nem újakat, helyben kötötteket.

Tünde Pozsonyban, Péter Kassán született. A fiatal házaspár sok éves prágai tartózkodás után négy éve telepedett le a csallóközi kis faluban, Balonyon. Nem Csehországban akarták leélni az életüket, és Magyarországra sem vágytak. Az azonban szempont volt, hogy legyen magyar nagyváros jövendő lakhelyük elérhető közelségében. Miskolcig nem jutottak el, Győr magasságában megálltak. A majd hetvenéves balonyi családi házra a szomszéd településen, Csilizradványon lakó barátaik segítségével bukkantak rá. Amikor megvették, lakható volt, aztán, mint mesélik, gyorsan lakhatatlanná tették: kivetették a belső falakat, felszedették a padlót, ablakokat és ajtókat cseréltek, festettek és mázoltak, közben pedig elfogyasztottak néhány kőművest és egyéb mesterembert. Néhány hónapig a barátaiknál laktak, utána még jó darabig egy asztal és két szék, meg két szétnyitható tábori ágy adta meg az otthon alaphangulatát. Aztán fokozatosan a helyére került minden: lett konyha, a tágas nappali élettér egyik felében egy kis iroda is helyet kapott. Az ugyanis, hogy vendéglátóink nem járnak dolgozni, nem azt jelenti, hogy nem dolgoznak. A magyarázat a távmunka: Prágát ugyan maguk mögött hagyták, de a szakmai kapcsolatokat továbbra is ápolják. Fordítanak, a munkát interneten kapják, és otthon végzik. Ezzel teremtik meg az anyagi alapot ahhoz, hogy saját elveik és elképzeléseik szerint, a nem kívánt hatásokat kizárva, viszonylag függetlenül élhessenek.

Miután elkészült az otthon, Tünde és Péter további közös terveik megvalósításához látott.

Eljött a családalapítás ideje

„Évekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy négy gyereket szeretnénk – meséli Tünde. – Két évvel ezelőtt, amikor elkészült a ház, és már volt hova, belevágtunk a megvalósításba. Próbálkoztunk természetes úton, és beadtuk az örökbefogadási kérvényünket is. Ebben is régen megegyeztünk, hogy szeretnénk örökbefogadni. És ez jött be gyorsabban. Az Index.hu portálon létezik egy fórum az adoptálásról, sokakkal kapcsolatban vagyunk. Magyarországon el sem akarják hinni, milyen könnyű dolgunk volt, és milyen gyorsan lezajlott minden. 2004 szeptemberében kezdtük intézni a papírokat. Nem volt különösebben bonyolult. Kitöltöttünk egy űrlapot, néhány kérdés volt rajta: milyen korú, milyen nemű gyermeket szeretnénk, és hogy számít-e a bőrszín. Decemberben jelentkezett a szakolcai gyermekotthon, hogy volna egy kisfiú. Rögtön fiús anyának éreztem magam. Aztán amikor odaértünk, kiderült, hogy tulajdonképpen kislányról van szó. Ő volt Fanni. Hihetetlen, de így történt: amikor másodszor meglátogattuk, az igazgatónő megkérdezte: volna itt még egy kislány, őt nem akarjuk? Akartuk. Ő volt Flóra. ĺgy lettünk kislányos szülők. A gyerekeknek mi adtunk nevet, némi utánajárást igényelt, de el lehetett intézni. Hogy eredetileg hogy hívták őket, csak mi tudjuk. Nem mondtuk meg senkinek, még a nagyszülőknek sem. Fanni és Flóra a mi lányunk. Egyébként annyit lehet róluk tudni, hogy Szlovákia két különböző szegletében születtek, cigány családban, az egyikükről már a születésekor lemondtak, a másik szüleit pedig a kötelességeik elhanyagolása miatt megfosztották a jogaiktól.”

A két kislány érkezése

természetesen átalakította a házaspár életét. Flóra karácsonykor múlt két és fél éves, Fanni az ősszel volt három, így ma már óvodába jár. A szülők a nap indításaként a lányok kedvéért beiktatták a közös családi reggelit, majd Tünde elindul Fannival Győrbe, a Waldorf-óvodába. Kissé értetlenkedő pillantásomra Péter azonnal mondja a választ: olyan intézményt kerestek, amely a saját értékrendjükhöz közeli, ahol nem a kereskedelmi tévék világa jelenti a szocializálódás alapját, és a gyerekeket nem kényszerítik be a teljesítményistállóba. Győrben egyébként adott a lehetőség, hogy az óvoda után a lányok az alapiskolát és a középiskolát is a Waldorf-módszer szerint végezzék – a család jövőbeli terveiben ez a megoldás szerepel. Péter délelőtt dolgozik, Tünde Flórával rendszerint valamilyen programot csinál, például rendszeresen járnak játszóházakba. A délután megszokott forgatókönyvében Fanni hazahozása, délutáni pihenés, majd közös játék szerepel. A családi vacsora után a lányok aludni mennek, a szülőknél pedig kezdődik a második műszak: ilyenkor lehet nyugodtan még néhány órát munkára áldozni.

Balonyra a lányok délutáni pihenésének vége felé érkezünk. A nappaliban ülünk le, néhány perce beszélgetünk, amikor megszólal a babafon: „Anya! Anya!” Némi találgatás után – Fanni vagy Flóra ébredt-e hamarabb – a gyerekszoba felé vesszük az irányt. A két rácsos kiságyból két nagy szemű, dús sötét hajú, hálózsákba bújtatott kis hölgy pislog kifelé. A rutineljárás szerint apa dolga ellenőrizni a pelus állapotát, majd megadatik az engedély: meg lehet támadni az uzsonnára készült nagy tál megygyes pitét. A lányok a majszolnivalóval és a játékaikkal gyorsan elfoglalják magukat. Néha odaszaladnak a szüleikhez valami fontos mondanivalóval vagy egy kis odabújásra, majd Flóra odahoz egy családi fotót, hogy elmesélje, ki kicsoda. Lábunkhoz telepszik a családi kutya is – téli délutáni idill. Tovább kérdeznék, csak éppen eddig nem került szóba, vajon a gyerekek előtt téma-e a származásuk. „Nem titok előttük sem, hogy

örökbefogadtuk őket.

Elég nyilvánvaló, hogy biológiailag mi a helyzet – ad választ a kérdésemre Péter. – Fannit sokszor félvérnek nézik, Flóra pedig kérdéses. A fehérek általában elbizonytalanodnak, hova is tegyenek négyünket, de érdekes módon a cigányok azonnal képben vannak: áradozni szoktak, milyen szép kis cigánylányok. Amúgy a nyáron jártunk Szakolcán, a gyermekotthonban, megmutattuk a lányoknak a kiságyat, ahol aludtak. Elmegyünk majd máskor is, amikor már megértik, ez mit is jelent. Rendszeresen tartjuk a kapcsolatot az indexes fórumon megismert családokkal, járunk találkozókra, így a gyerekeink úgy nőnek fel, hogy látják: nem annyira különleges helyzet az övék.”

Egy időre leragadunk az örökbefogadás témájánál. Arról beszélgetünk, hogy is van az, hogy viszonylag sokan állítják, akár bele is vágnának, és mégis – ténylegesen az érdeklődők többsége csak akkor szánja rá magát, hogy nem vér szerinti gyereket vegyen magához és neveljen fel, ha helyzet van, ha nem születhet saját utódja. És itt aztán meg is állunk a saját szó értelmezésénél. Tünde és Péter ugyanis egybehangzóan állítja: saját gyerekeik vannak, nem látnak különbséget.

„Azt akarod kérdezni, nem tartunk-e attól, hogy nem önmagunkat látjuk majd bennük viszont? – szegezi nekem a kérdést a büszke apa. – Miért ne magunkat látnánk? A lányok pici koruktól velünk élnek. Abban hiszünk, hogy a genetika csak a forma. A tartalom a nevelés, a környezet hatása. A lányok egyébként teljesen eltérő karakterek. Fanni egy kis könyvelő, rendszerető, nagyon tiszteli a szabályokat. Hozzá képest Flóra öntörvényű, elszállt művészlélek. Ehhez jövünk mi, mert számukra mi vagyunk a minta.”

Búcsúzóul Tündétől kérdezem, hogyan állnak most a négygyerekes családmodellel.

„Akinek van gyereke, megérti, amit mondok: nem volt egyszerű ez a két év, a lányokkal most jutottunk el oda, hogy kényelmes az életünk, több az öröm, mint a megoldandó feladat. Most egy picit élvezzük ezt a helyzetet. Menet közben a négy gyerekből egyet inkább elengedtünk, most háromnál tartunk. Jövőre eldöntjük, hogyan tovább. Mi próbálkozunk, vagy ismét örökbefogadunk. Hajlunk rá, hogy ennél az utóbbinál maradunk. Mi gyermeket szeretnénk, az otthonok pedig tele vannak gyerekekkel, akik szülőket szeretnének. Számunkra az adoptálás egyértelmű és jó döntésnek bizonyult. Nem a szülés helyett találtuk ki – ez egyfajta családtervezés, családmodell. Azt gondoljuk, hogy bárki, akinek van erre elég érzelmi kapacitása, bátran belevághat, mert egy gyermek érkezése sok élménnyel és örömmel gazdagítja az életet.