Két család

A kallódó, a sodródó, a veszélyeknek kitett gyerekek hátteréből általában hiányzik a családi otthon, a mindennapos személyes kapcsolat – ami többre terjed ki, mint rendrakatás, számonkérés, ügyintézés.

Nem láttam még olyan rossz helyzetbe sodródott gyereket – lopós gyereket, szipuzót, kábítószerezőt –, ahol biztos és stabil otthon lett volna a háttérben, ahol semmi nem fenyegette a gyereket, ahová jó volt hazamenni, s aminek megvolt a maga bélelt melegsége, mert mire a gyerek hazaért – lehetőleg délben –, már volt otthon valaki.

Két család példáját szeretném elmesélni, két párhuzamos életpályát befutott családét, akik egymással rokonságban – sógorságban – álltak.

Mind a két család a zöldségességet választotta a rendszerváltás körüli (előtti) években mint egyéni vállalkozási formát. Férj és feleség mindkét családban látástól vakulásig dolgoztak, és ennek hamarosan meglett az eredménye is. A stand után boltot nyitottak, házépítésbe fogtak, öreg kocsijukat újabbakra cserélték le. (Tudomásom szerint egyik család sem tartozott a zöldséges „maffiába”.)

Aztán jöttek a gyerekek. Mind a két helyen először egy fiú, aztán egy lány. Unokatestvérek. A családok életútjai itt kezdtek szétágazni, itt váltak el egymástól. Az egyik családban az anya viszonylag rövid ideig maradt otthon a gyerekekkel – egy-két évig –, és aztán bébiszittereket és öreg néniket alkalmazva, napközben haza-hazafutva visszament a vállalkozásba, és csinálta tovább, ahogy addig is, látástól vakulásig.

A másik családban az anya már első gyerekével is kitöltötte a három évet, és utána csak fél időre volt hajlandó visszamenni, és akkor sem hajnaltól, csak reggeltől. A déli óráktól már otthon volt, gyerekeit korán elhozta az óvodából, és amikor iskolába léptek, nem lettek napközisek. Hazajártak ebédelni, pihenni, és a délutánt – nagy részét a szabadban – anyjukkal töltötték.

Ez a család is felépítette a maga házát, de nem volt benne se szauna, se fedett medence. (A sógorékéban igen.) Ennek a családnak is megvolt a két autója, de kisebb és olcsóbb és ritkábban cserélt, mint a sógoré nagyobb vállalkozásában.

Azóta a gyerekek a kamaszkorba léptek. A lemondó anya gyerekeivel – aki azóta is csak fél műszakban dolgozik – nincsenek gondok. A jóval gazdagabb másik családban jelentős problémák léptek fel a gyenge tanulmányi eredményektől az otthoni pénzlopásokon át a diszkózó „anyagozás”-ig, az elcsavargásig.

Itt tehát egy választási lehetőség előtt állt mind a két család, és a gyerekek szempontjából egyértelműen a gazdagság egy részéről tudatosan lemondó anya választását kell jónak tartanunk. Minden egyszerre nem megy. Természetesen, ha választási lehetőségünk nincs, ha az élet arra kényszerít, hogy gyerekünket bölcsődébe, egész napra óvodába, napközibe adjuk, ez egészen más helyzet.

A gyerekek rendkívül nagylelkűek és megértőek, és titokzatos utakon megérzik, hogy mi is a helyzet. Megbocsátanak nekünk, és másként fogják fel a mi kényszereinket, mint szabad választásunkat, anélkül hogy ők maguk is tudnának róla.

Ez a kis példamese csak azért áll itt, hogy azokat elgondolkoztassa, akiknek van választási lehetőségük, amikor gyereküket óvodába, majd iskolába adják.

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)