Keresni kellene egy kemencét

Akkoriban, a hatvanas években a folyók vize tiszta volt, és a levegő sem volt szennyezett. Ezért finom illatokkal is tele volt gyermekkorunk, nem csak ízekkel. Pontosan emlékszem a hársak illatára és az orgonáéra. Igaz, ezeket az illatokat most tudatosan táplálom magamban: kutyasétáltatás közben megállok minden orgona- és bodzabokor mellett, hársfa alatt és virágoskert előtt. Őszintén irigylem az ott lakókat a kertjükben most virágzó nősziromért, szívesen elfogadnék néhány szálat nappalink asztalára.

De megcsodáltam a hóvirágot, az alig néhány napig virágzó ibolyát, a gyönyörű pünkösdi rózsát, hogy a virágok virágáról, a rózsáról ne is beszéljek. Tornaljai kis virágoskertünkben szerettem meg a törökszegfűt és a büdöskét, mindkettő a mai napig kedvencem. És ha majd egyszer lesz virágoskertem, ezek lesznek benne a fő helyen.

Gömörben töltöttem gyermekkorom egy jelentős részét, a családi étlapon mégsem szerepelt szinte sohasem a sztrapacska. Pedig a szomszédéknál nagyon ízlett. Ettem káposztásat és túrósat is, utóbbit szerettem jobban. Ma is szívesen megeszem, de a ropogós tepertőt – vagy ahogy mi mondtuk otthon: töpörtyűt – leszedem róla (tekintettel a koleszterinre és sok egyéb, a jó étvágyat elrontó tényezőre). Nálunk vasárnap mindig húsleves volt, marhahús főtt benne, talán mert semmit nem tudtunk a kergemarhakórról. Apám mindig jól megborsozta és megpaprikázta a levest, valódi finom ízét aligha érezte, de ő így szerette. A velőscsontot is ő rázta ki a kenyérre, s bár nekünk, gyerekeknek is kínálta, nemigen ettünk belőle. Legalábbis maradandó emlékként, ellentétben Szindbáddal, nem él bennem a rezgő velő. A rántott szelet annál inkább. S bár akkoriban zsírral főztek, ez a tény nem befolyásolta étvágyunkat: uzsonnára vagy vacsorára kétszer akkora húst is megettünk kenyérrel, az utcán szaladgálva, mint ebédre.

Valami okból, és erre már sajnos nem kaphatok választ, édesanyám többnyire rizst főzött a rántott húshoz. Ezt a párosítást azóta sem kedvelem. Amit gyermekkoromban megszerettem és saját családom étlapján is meghonosítottam, az a sokféle leves. Édesapám nagyon leveses volt: naponta kétszer, de akár többször is képes volt levest enni. Miközben bátyám és én, az egészséges táplálkozás jegyében főzeléket kaptunk. Megjegyzem: ez az ételféleség is kedvenceim közé tartozik, és gyermekeimmel is sikerült megszerettetnem a lencse-, krumpli-, zöldbab- és egyéb főzelékeket. Ez alól nem kivétel a spenót sem. Nem kísérleteztem azonban a szalontüdővel és a savanyú vesével: ezeket tipikusan gyermekriasztó ételeknek tartottam és ki is iktattam saját konyhámból. Anyám gyakran főzött tejfölös ételeket, ezeket valószínűleg ő is otthonról, Erdélyből hozta. Apám meg a maga alsó-csallóközi ízeit vegyítette bele, így aztán meglehetősen tarka volt a családi étlap. Hol az egyik ízvilág győzedelmeskedett, hol a másik. Anyám szerettette meg velünk a puliszkát (kukoricakását), apám a gulyáslevest. A legnagyobb sikere azonban minden kétséget kizáróan, évtizedeken keresztül a vadasnak volt. Ezzel az étellel édesanyám az unokákat is meghódította. S bár hol a férjem, hol én próbálkozunk vele, a mama vadasának ízét teljesen eltalálni egyikünknek sem sikerült.

Gyermekkorom ízvilágába sorolandó még a fáról szedett friss gyümölcsök, mint cseresznye, barack, szilva, alma, körte és a kertből felszedett zöldség, mint sárgarépa, paradicsom, paprika ropogós íze és illata. A minap a pozsonyi nagypiacon vett paradicsomban éreztem meg ezt a finom ízt, nagy örömömre. És pár éve, amikor egyik ismerősünknél a fa legfelső ágairól szedhettem a cseresznyét.

Tornalján, tőlünk a harmadik háznál tehenet tartottak. Minden este bádogkannában hoztuk tőlük a frissen fejt, habos, meleg tejet. Az volt ám az igazi csemege! Másnap, felforralva, megbőrösödve már csak Malkaóval ittuk meg. Ez a kakaó gyenge másolata volt, de valami viatmint mégiscsak tartalmazhatott, mert sem a bátyám, sem én szinte soha nem voltunk betegek. Aztán kiment a divatból ez a porital. Nagy meglepetésemre nem oly rég Ovomaltin néven, német termékként láttam viszont gyermekkorom kedvenc italát. A mi gyermekkorunkban déli gyümölcsöt csak karácsonykor lehetett kapni: fügét, datolyát, narancsot, földimogyorót. Később már ananászt is, de a banán még nem volt közismert. Érdekes, de jól megvoltunk nélkülük. Télen alma, körte és a befőttek meg a lekvárok jelentették a vitaminforrást. Nyáron meg az itt termett, friss gyümölcsök.

A rágógumi is ismeretlen fogalom volt kisgyermekkorunkban. Aztán hirtelen megjelent a piacon a Pedro, és minden gyermeket meghódított. Bennünket is, de nem futotta többre heti 1-2 darabnál. Ezért a bátyámmal kitaláltuk, hogy gyártunk, hiszen a színe, az íze és az illata épp olyan volt, mint kedvenc fogkrémünké, a Hófehérkéé. Csak épp az állaga volt kissé keményebb: ezt a fogkrém megsütésével próbáltuk elérni. Az eredménnyel nem arattunk osztatlan sikert, ami azért is bántott bennünket, mert egy Pedró ára négy kifliével volt egyenlő. Mondanom sem kell, a szülők választása általában mire esett.

Ahányszor csak szép nagy, házi kenyeret veszek, összefut a számban a nyál, és fegyelmezetlen gyerekként beleharapok a csücskébe. Egyszerűen nem tudok ellenállni a kísértésnek és a gyermekkori élménynek: látogatóba mentünk egyik, falun élő ismerősünkhöz, és érkezésünk pillanatában vette ki a nagymama a nagy lapáttal a kemencéből a friss kenyeret. Annak illatát soha nem felejtem el. S bár enni csak a valamivel korábban sültből volt szabad, az is olyan friss volt, hogy azonnal elolvadt rajta a zsír. A kenyérhéj és a friss paprika versenyt ropogott a szánkban. Jut eszembe: lassan itt a paprika szezonja, keresni kellene valahol egy befűthető kemencét.