„Jó életutat tudtam bejárni”

Hogyan látja, „csemadokosként” nagyon sokat tud megélni az ember?

Rengeteget. Különösen ha valaki hivatásként is vállalja, úgy ez a feladatkör valóban nagyon sokrétű. És nemcsak számtalan új tapasztalatot lehet szerezni, hanem az ember megtanulja komolyan becsülni a közösséget is. Persze, ha megvan hozzá a kellő akarata.

Rácsodálkozott, hogy nahát, hogyhogy pont én kapok életműdíjat?

Nagyon is. Egyrészt a nyugdíjba menetelem óta, Érsekújvárban már régen kiváltam a Csemadok területi irodájának napi munkájából. Most csak itt Nánán a helyi szervezet elnöke vagyok. Másrészt persze azt mondom, őszintén örültem neki. Bár meglepődtem, mert sohasem tartoztam azok közé, akiknek az országos szervezet felsőbb szintjein különösebb befolyással bíró szavuk lett volna.

Attól viszont még sokat dolgozhatott, és dolgozott is. Részint a területi iroda napi teendőit végezve, részint a néprajzgyűjtés, illetve az amatőr színjátszás vonalán. Mi több, egy időben a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság vezetőségi tagjává is megválasztották. És az élet már csak olyan, hogy az életműdíjakat nem a harmincvalahány éveseknek, hanem mégiscsak az idősebb korúknak osztják.

Nyilvánvalóan. De mert általában egyenes beszédű vagyok, többek szemében nem voltam különösebben közkedvelt. Amikor a Csemadok országos választmányának tagja voltam, akkor is mondtam olyasmiket, amik egyeseknek nem mindig tetszettek. A visszajelzésekből ez volt kiérezhető. De nemigen törődtem ezzel, nekem az ügy volt a fontosabb.

Gyakran szokott régi fényképeket nézegetni?

Nyugdíjasként most már egyre többször. Nosztalgiából is, kíváncsiságból is. Jólesik felfrissíteni a Csemadokban megélt, a múló idővel már megkopott élmények emlékeit. Olykor szinte meghökkentő a különbség a múlt és a jelen között. Hangulatában és lelkesültségében az előbbi javára. Én főként az érsekújvári régióban és az egyszerű emberek között mozogtam sokat. Talán ezért beszélek mindig szeretettel a Csemadokról.

Könnyíti-e vagy nehezíti, hogy ma évtizedek tapasztalatával szólhat minderről – lényegében egyre megy. Az ellenben nem, hogy mi hajtotta ebben?

Én gyerekkoromtól fogva élénk környezetben, aktív közösségben éltem. Az ötvenes években sokat hallottam akár arról, hogy a magyar szülők a járási hivatalokba, még a felsőbb hatósághoz is elmentek, ha a nehézségek dacára valahol magyar iskolákat akartak. Később az egyéni környezetemben észrevettem az emberek rokonszenvét, és mintaképeket találtam. Egyre inkább tudatosítottam, hogy hasznos tagja lehetek a közösségnek. Hogy megfelelő és kerek életutat tudok bejárni, hiszen amit a Csemadokban is teszek, azt hittel és becsülettel az itteni magyarságért teszem.

Ezt most nagyon komolyra, veretesre fogta!

Mégse vegye senki frázisnak. De akár a durva mečiari években ez a szándék kétszeresen is fűtött. Akkor, amikor a kényszerű leépítés zajlott, és még csak fizetés sem volt. Amit megtehettem, csakazértis megtettem. A hasonló módon küszködő kollégákkal együtt. És itt a községben is jó irányba léptünk, amikor rögtön a nyolcvankilences fordulat után Nána leválasztását szorgalmaztuk Párkánytól. Vagy a hadvezéri képességeiről híres Sobieski Jánosnak állított párkányi szobor megvalósításával, aki 1683-ban a törökkel vívott csatában itt aratott győzelmet.

Kételyek sohasem éltek önben? Kétkedés, hogy túlfeszíti a húrt; vagy hogy amit ma szorgalmaz, az holnap esetleg még különbül lenne megtehető?

Ha ez a felvetés a szkepticizmusra, a kételkedésre céloz, akkor a mai napig érdemben soha. Más kérdés, hogy nem az én tisztem eldönteni, jól végeztem/végzem-e a dolgomat. A megelégedettség nem a továbblépések eszköze. Egy sikeres rendezvény értékelését is úgy illik kezdeni, hogy számba vesszük, mit csinálhattunk volna jobban. Fontos, hogy az ember ne csak mások munkáját bírálja, hanem önmagával szemben is kritikus legyen. Emellett persze azt szintén tudatosítani kell, hogy a Csemadok-szervezetekben folyó tevékenységet az emberek önként és odaadással végzik. Ha valahol, mondjuk, giccses egy színpadkép, nem szabad azt bántón lepocskondiázni, jobb szép szóval tanácsot adni, hogyan lehet elfogadhatóbbá tenni.

Ebben is jártasságot szerzett?

Naná! Egykori munkakörömet nézve sokáig a Csemadok járási titkárságának instruktora voltam. Később már népművelőnek is mondtak, ám a lényeg nemigen változott: Őszi Irmával, a közvetlen felettesemmel úgyszólván nap mint nap Érsekújvár környékének 33 települését jártuk. Szinte mindenütt kellemes kötelesség volt barátságos, áldozatkész emberekkel találkozni. Végeredményben ennek köszönhető, hogy úgy tűnik, a Csemadok nemcsak mifelénk, hanem az országos terepmunkának köszönhetően erőteljes és pozitív nyomot tud hagyni maga után.

Kifürkésztem, hogy „csak” 1981-ben lett főállású Csemadok-alkalmazott. Annak előtte két általános iskolában két-három tanéven át tanított is, majd tíz esztendőnél huzamosabb ideig a párkányi távbeszélő-központ telefonkezelője volt. Viszont az 1964-ben tett érettségije után a harmaneci/ hermándi papírgyár is foglalkoztatta.

Ez utóbbi azonnal feledhető, hiszen csupán pár hónapos „élmény” volt. Ma azt mondom rá, hogy számomra lepra egy hely volt. A tanítás viszont komolyan lekötött. Képesítetlen tanerőként Libádon meg Barton taníthattam, mert mindenáron pedagógus akartam lenni. Ahhoz, hogy nappali tagozaton főiskolai hallgató legyek, otthon sajnos szűkösek voltak az anyagi lehetőségeink. Ezek a körülmények hozták úgy, hogy a telefonközpontban helyezkedtem el.

Nem hinném, hogy különösebben kielégítette a Puskás Tivadar gondolatából származó és az interurbán kapcsolást lehetővé tevő kapcsológépek hálózati kezelése.

Bizonyos értelemben téved, mert ami tizenhárom esztendőn át ott tartott, az elsősorban az volt, hogy segíthettem a magyar ajkú falusi embereknek, ha a szlovák kolléganő nem értette a szavukat. De ettől függetlenül mindig türelmem volt a vonal túlsó végén jelentkezőkhöz. Különösen az éjjeli szolgálatok alatti beszélgetések élnek bennem eleven emlékként. Ennek a korszaknak egy másik előnye részemre az volt, hogy a beosztott szolgálatok rugalmas cseréjével a hétvégi irodalmi szemináriumokat vagy más rendezvényeket látogathattam, és a Csemadok-tevékenységbe is aktívan bekapcsolódhattam. Itthon, ahol a férjem 1971-től a helyi Csemadok-szervezet elnöke lett, különösebb akadályok nélkül tagja lehettem a nánai éneklőcsoportnak, 1977-ben pedig a Jelenlét Irodalmi Színpadot is megalapítottuk.

Készülve erre a beszélgetésre annak szintén utánanéztem, hogy az édesapja bognár volt.

És egy nagyon szigorú férfi. Aki amíg lehetett, iparosként remekbe szabta a termékeit. De az elveiből meg az emberségéből akkor sem engedett, amikor erőnek erejével beléptették a szövetkezetbe. Akkor is csak azért engedett a negyvennyolcból, mert különben a művészlelkű bátyámat erőszakkal elvitték volna bányásznak.

Hogy becsületes munkát illendő végezni, ez elvként apai örökség?

Biztosan, elsősorban apai. Az életben aztán más jó példaképeim is akadtak.

Amikor 1981-ben a Csemadokban munkaviszonyba lépett, ez egyfajta metszéspont volt az életben?

Talán elmosolyodik, de úgy érzem, hogy én még 34-35 évesen sem voltam egészen kiforrott egyéniség. Visszanézve ma azt mondom: mindenben későn érő alkat vagyok. Mondjam, hogy nyugdíjasnak is? Viszont diákkorom óta színpadon álltam, hiszen nagyon kedveltem a verseket. Önmagamat tudtam bennük megtalálni. Nyolcvanegy után számomra a Csemadok hivatal volt, a formális kimutatások, a szalmaszáraz beszámolók bürokráciája, de ami ott megfogott, az a kultúra. Ebben újabb érvényesülési esély volt számomra, nem próbaút. Alkalmazottként hamar rájöttem, hogy a Csemadokhoz tartozni mindenképpen jó érzés, ami lelkesültségben még mindig megvan bennem. Talán túlzás, hogy ugyanazzal a hévvel, mint harminc- negyven évvel ezelőtt, de tény, ez az érzés máig ott él bennem!

Csupán örömet szerzett a Csemadokban végzett napi munka szebbik és tartalmasabb fele, vagy formálta is önt?

Azt máig szégyellem, hogy ronda módon számtalanszor és kötelezően bárhová oda kellett biggyeszteni, hogy ez a fesztivál a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jegyében; amaz a rendezvény a jégtörő Februári Győzelem tiszteletére tartatik. Nem hitte ezt senki, még a párttitkár sem, aki ezeket a lózungokat papolta. Amiben viszont formált a Csemadok, az talán a kitartás volt. Ha valaki manapság is azt mondja nekem, hogy túl magasra teszem a mércét, akkor visszakérdezek: mi az, hogy magasra?! Ha egyszer elvállalok valamit, úgy álljam a szavamat. Így volt ez a nyolcvanas években is, amikor még bátorság, kurázsi kellett az elmélyültebb munkához. A nyíltabb viták ideje csak az évtized végére jött el. Közben akadt, aki fűt-fát megmozgatott, hogy engem benyomjanak a marxista esti egyetemre, a népiesen csak foxi-maxi főiskolára. Azt mondtam, ha engem 30-35 éves koromig nem bolondított el senki ebbe az irányba, akkor most már még kevésbé fog. Addigra jócskán kinyílt a szemem, láttam, mi zajlik szűkebb-tágabb körben. A Csemadokban is. Például hogy mennyi „marxista” vitát váltott ki 1983-tól a három évvel későbbi betiltásáig az Érsekújvárott alakult ellenzéki Iródia mozgalom vagy a Stúdió ERTÉ 1987-es létrejötte.

Még tanítónőként, majd a Csemadokban kapott instruktori, később szakelőadói, végül népművelői munkahelyi akceptlevelekkel a kezében kicsit dörzsölődni kellett a rendszerhez, és akkor többet lehetett a hivatalosan megengedettnél?

Nem akartam többet, amiért bármihez dörzsölődni kellett volna. Egyszerűen a munkámat végeztem. Még a Csemadok pozsonyi központjához sem akartam dörzsölődni. A Jelenlét színpaddal a versek nyelvén tudtunk szókimondóan üzenni. Volt egy vezérfonal és ahhoz tartottam/tartottuk magunkat. Azzal a céllal, hogy kimondjuk a gondolatainkat. És a „titkos” talán meg sem értette azokat. Ha Érsekújvárban „bekukkantott” a Csemadok-irodába, nem az instruktort vagy a gépkocsivezetőt kereste.

És a rendszerváltás? Jót tett, vagy betett a Csemadoknak?

Érdekes kérdés. Alapjában véve természetesen jót tett, hiszen addig sohasem megélt lehetőségeket kínált. De egyben számtalan új gondot is hozott, és a mai tevékenység dandárja, szervezésileg, már teljesen más pillérekre épül. A rendszerváltás viszont eltörölte a negyven éven át használt hangzatos, üres, sablonos formákat és szólamokat. Persze, ami a Csemadokban 1989 előtt igazi, értékes munka volt, az nem a kommunista párt vezérletéből történt, hanem az emberek akaratából. És a tenni akarás meggyőződéséből. Ehhez végezetül is nyolcvankilenc csak új és nagy reménységet adott.

Életműdíjjal a kezében mit gondol: ha szerencsések vagyunk, az élet nagyszerű kaland lehet?

Ez szép mondat. Számomra arról szól, hogy a Jóisten nekem megengedte, hogy mindent szeretettel csináljak, és semmit sem muszájból. És talán a közösség számára is egy picit hasznossá válhassak. Még Hermánd is arra jó volt, hogy elborzadjak attól, ami nem nekem való.