Hüppögő Mehemed

Enikő rendületlenül zokog, hirtelen nem tudom, kit sajnáljak. Lányomat a világmegváltó deszkákon, amint szemlátomást legyőzhetetlen lámpalázzal küszködik, vagy az őt vigasztaló fiatal óvó nénit, aki most látja csak, nem mérte fel kellőképpen növendéke képességeit, hiba volt erre a bőgőmasinára osztani a főszerepet, mert ez ugyan meg nem mukkan közönség előtt, ennek csak az osztályban nagy a szája, lám a döntő pillanatban cserbenhagyja, oda a produkció. Mehemed nem csodálkozik a tehenek láttán, nem húzza meg a farkukat, nem számol, nem moccan, továbbra is csak a könnyeivel küszködik. Fohászkodom, rúgják már fel, legyen vége, a holtában megcsúfolt, sírjában forgolódó Móriczra sűrű bocsánatkéréssel gondolok. A maradék időben pedig én, a csalódott anya, buzgón sajnálgatom saját magamat is, na, te szegény, ezért vettél ki szabadnapot...

Mehemed lebotorkál a színpadról.

– Miért sírtál, kicsim? – kérdezem aggódva.

– Én már nem akartam, tényleg nem, de muszáj volt... – hüppögi.

Megcirógatom nedves arcocskáját, ez a síró-rívó török ugyanis én vagyok harminc évvel ezelőtt. Anyám szokta mesélni, ő egy idő után már el sem járt az óvodai ünnepségekre, annyira szégyellte, hogy az ő lánya egyből bömbölve hozzászalad, nyaka köré fonja karját, s az öléből nézi a többiek műsorát, de ő maga soha egy sort sem szaval. Bezzeg a nővérem bátor volt, talpraesett, vele ilyen gond soha egy szál sem, én meg... S csorognak a könnyei velem együtt, mi lesz ebből a mafla lánkából?

Amikor már ballagtam, mégse húzhatta ki magát a tanévzáró ünnepély alól. Osztályunk a három kismalacról szóló mesét adta elő. A tanító nénik ki-kit helyére állítottak, a házikókat, malacokat, a gonosz farkast, s anyám szeméből újra ömleni kezdtek a könnyek, mert már megint csak az ő lánya álldogált oldalt. Ilyen nincs, nem igaz, hogy neki még egy nyomorult szalmakunyhót sem lehet a kezébe nyomni! Mi lesz ezzel az iskolában, istenem, segíts! És akkor ott, a régi óvoda udvarán az egyik óvó néni mégiscsak kézen fogja az ő lányát is, hogy aztán középpontba állítsa, s ekkor már a meghatódástól kell sírni, mert az ő gyereke, ez a kis mafla, aki mindig az anyja szoknyája mellett bőgött, most egyszeriben főszereplő lesz. Akkor még nem tudhatja, hogy ez a kis mesélő majd azzal keresi a kenyerét, hogy nap mint nap tanárként szerepel a katedrán...

A világ tele van ilyen hüpöggő Mehemedekkel, nem tudni, miből lesz a cserebogár. Erre gondoltam keresztlányunk diplomaosztó ünnepélyén is a minap. Erika, akárcsak korábban én, az okos, bátor, idősebb nővér árnyékában növekedett, s anyja csak legyintett, ha képességeiről volt szó. Szidta, mert amikor bölcsődébe került, óvodás akart lenni, az oviban aztán mégis felváltva fájt a hasa és a feje, amikor pedig iskolaköteles lett, rendre elaludt a tanítási órákon, s állandóan hívatták miatta az iskolába a szülőket. Középiskolás évei alatt már úgy fogalmazott osztályfőnöke, hogy gazdag a leány fantáziája, mert reggelente hol a liftbe ragadt be, hol a nem létező villamos késett a kisvárosban, egyszóval mindig valami megakadályozta abban, hogy nyolcra beérjen a suliba. Elsőéves egyetemistaként kijelentette, pályát tévesztett, őt az adott szakirány nem érdekli, bár megvolt minden vizsgája, a nyári szünetben rendületlenül magolt, hogy ősszel egy másik egyetemen folytathassa tanulmányait. Mi lesz ebből a gyerekből? – sopánkodott az anyja. Bezzeg az idősebb, azzal lehet dicsekedni, de erről a kisebbről ki hiszi el, hogy nem buta, csak nyugtalan? Még a friss közgazdász diplomának sem tud felhőtlenül örülni, neki megint más kell, az első nap után kilép munkahelyéről, mert úgy látja, ez nem az a hely, ahol ő igazán kibontakozhatna. Inkább állásinterjúkra fog járni ki tudja, meddig, de nem vállal olyan munkát, ahol nem díjazzák örömmel és azonnal képességeit...

Az okos szülő nem címkézi gyerekét ostobának, gyávának vagy ügyetlennek. Bölcsen, előrelátóan, biztatva kivárja, míg a bátortalan hernyóból előbújik a tehetséges kis pillangó.

– Jövőre már nem fogok sírni, mert nagycsoportos leszek – ígéri a lányom. S lám, nem is kell egy évet várni, a műsor zárószámában, amikor közösen táncolnak, már nyoma sincs a könnyeknek. Az imént még bömbölő török helyén egy vidám pancsoló kislány forog önfeledten a színpadon, aki jaj, úgy élvezi a képzelt strandot, ahol annyira szép és jó...

Mehemed meg kit érdekel?